Olvasd a cikket Menj a menüre

közösségi hálók:

RSS:

Vatikáni Rádió

A pápa és az egyház hangja párbeszédben a világgal

nyelv:

Társadalom \ Kultúra, művészet

A továbbélő Péter: a földalatti Róma üzenete a Város búcsújára – P. Vértesaljai László SJ írása Szent Péter és Pál apostolok ünnepére

A földalatti Róma föltárja őseink hitét - RV

26/06/2017 11:27

Ősi hagyomány: Pétert Rómában keresztre feszítették, Pált karddal lefejezték

Régi hagyomány – eredeteként Szent Jeromos az ötödik század elején – úgy tartja, hogy Szent Péter és Szent Pál apostol Krisztus után 67. június 29-én szenvedett vértanúhalált. Péter apostolt a Tiberisz partról induló Via Cornelia mentén fekvő Gaiusz és Néró féle, tűzvész megkímélte cirkuszban feszítették keresztre, míg a Népek apostolát a császárváros tengeri kikötője felé vezető osztiai úton fejezték le, római polgárjogának köszönhetően. Vértanúságuk közvetlenül közelében temették el őket egyszerű földsírba, amelyek azonnal a keresztény testvérek látogatott célpontjaivá lettek. Tropaion-nak, trófeás győzelmi jelnek tekintették a sírhelyeiket és a zarándokok hitük révén nem a halál helyét keresték fel, hanem a martyrium, a tanúságtételük példáját látták abban az egyszerű emlékműben, mely a Húsvétot hirdette nekik, Krisztus föltámadását és ígérete nyomán azokét is, akik „vele haltak meg, hogy vele együtt föltámadjanak”.

Hitük jelei a sírok közelében

Az „apostol-oszlopok” ősi sírjaira és közvetlen környezetükre a zarándok keresztények rákarcolták hitüket, egyszerű jelek formájában. A szavakat rövidítő betűk és azok leleményes összekapcsolása jól visszaadja hitbéli meggyőződésüket: Isten Fiát imádó szeretettel fordulnak Jézus Krisztushoz, a Megváltóhoz, akiről a két jeles Tanítvány élete feláldozásával tett tanúságot. A Petrus latin név rövidítése mellé a hosszú P betű alsó szárához sokszor hozzáillesztették a név második betűjét, a nagy E-t, ami rögtön Péter funkcióját is megjelölte, hiszen az egy kulcsot mintáz: ő az, akinek az Úr az oldás-kötés szolgálatát odabízta. És amin fölötte csodálkozni lehet: már az első századokból feltűnik Mária neve – mindig Jézus mellett – a nagy M betű képében vagy éppen kiírt formában, ahogy az Anya a Fiát adta a világnak és valójában egyedül Ő maradt mindvégig hűséges hozzá, még a kereszt alatt is. A római keresztények és az ide érkező zarándokok a Salvator Mundi-t, a világ Üdvözítőjét imádták és éppen ezért szeretettel, hívő tisztelettel fordultak Péter-Pál és Mária alakjai felé. Az Istennek kijáró imádást és a tanúkat övező tiszteletet soha nem keverték össze.

A milánói ediktum 313-ban: az üldözések vége, szabad kereszténynek lenni

Az első három század keresztényüldözése utáni nagy fordulat 313-314-ben véget vetett a zaklatásnak és a „kereszt jelében győző Nagy Konstantin császár” bazilikát emeltetett Péter és Pál apostol római sírjai fölé. A helyek adottak voltak, az oszlopcsarnokos új keresztény templomok szentélyeit pontosan a sírok fölé emelték. Ez a helyszerű adottság szigorúan kötelező volt, amit a szent helyekhez kapcsolódó két és félszázados töretlen tisztelet jegyében, még óriási plusz áldozatok árán is vállalták a császár építészei. A Szent Péter bazilikát a vatikáni domboldal közepén emelték, ezért mögüle nagy mennyiségű földet kellett elhordani, míg előtte fel kellett tölteni törmelékkel a bazilika hajója alatt tátongó, oszlopokkal alátámasztott teret. Ráadásul, az építészeti kötöttség jegyében a császárnak fel kellett számolnia egy élő nekropoliszt, a Via Cornelia két oldalán húzódó mauzóleumok sorát, ahová pedig a római pogány arisztokrácia tagjai temetkeztek. Hiába minden tiltakozás, a császár még ezt is vállalta, mert a hely adott volt, és mint ilyet feltétlenül, mindenek árán tiszteletben kellett tartani.

Megfogyatkozik a régi apostoli lendület

Az üldözések elmúltával a hívek eleinte nagy tisztelettel fordultak a katakombák keresztényeinek ragyogó példája felé. A hit hősies tanúit látták benne, ami közvetve azt sejteti, hogy a szabadságban és a hivatalos udvari támogatottságban a hit és főként annak izzó ereje valamiként megcsappant. A „rendszerváltás” után alig fél évszázad elteltével Damazusz pápa nemcsak észrevette ezt, hanem szükségét érezte annak, hogy felrázza és megújítsa Róma keresztényeit és ezt egy nagyszabású program keretében tette, méghozzá nem korholással, hanem pozitív módon, a követendő jó példákra való rámutatás révén. Damazusz pápát 366-ban választották meg Péter utódjának. Azt tapasztalta, hogy a nagy üldözések elmúltával a keresztények immár nyilvánosan megvallhatták a hitüket, sőt ez most már egyenesen előnyökkel járt. Ez a sokszor érdekhez is kapcsolódó hit azonban lassan elvesztette a frissességét és talán már követhetetlenül is erős volt a vértanú elődök hite és példája, azért el-elmaradoztak a katakombákba vezető zarándoklatok. Erre a változásra figyelt fel a falakon kívüli Szent Lőrinc bazilika diakónusaként felnőtt Damazusz, aki jól ismerte a bazilika melletti Ciriaca katakombát és neveltetésénél fogva, de bizonyos pedagógiai szempontok alapján is, megválasztása után hozzáfogott a lassan használat híján lepusztulásnak induló katakombák restaurálásához. Azért, hogy a zarándokok nyugodtan megközelíthessék a sokszor három-négy szinten egymás alatt húzódó katakomba-folyosókat, biztonságos lépcsőlejárókat építtetett, a galériák fény- és levegőaknáit, a lucernáriumokat megtisztította. Megindította az egyes földalatti temetkezési helyek azonosítását, és minthogy költői vénával is rendelkezett, tömör latin verssorokba foglalva, márványba vésette az adott hely tanúságtevőinek a példáját, melyek a falra erősítve tájékozódásul és spirituális megerősítésként is szolgáltak.

A Pápák kriptája: a földalatti Vatikán

A Callixtusz katakomba Pápák kriptájában közönséges márványtáblák fedik a város püspökeinek falba mélyített, egymás alá helyezett vízszintes sírfülkéit. A harmadik század gyakorlatának megfelelően görögül vésték rá a nevüket: Pontianosz, Anterosz, Fabianosz, Lukiosz, Eutükhianosz. Nevük után szolgálatukat az „epi”, episzkoposz, vagyis püspök felirat jelölte, vértanúságukra pedig az „mtr”, a mártürosz, vértanú név utalt. A kripta falán töredékében, de eredetiben fennmaradt Damazusz pápa első epigrammája, mely latin hexameterben II. Szixtusz pápának állít emléket: „Abban az időben, amikor az üldöztetés kardja átjárta az Anyaegyház bensőjét, én II. Szixtusz, akit itt temettek el, mint Pásztort, éppen Isten Igéjét tanítottam, amikor hirtelen katonák törtek be és engem elvonszoltak a katedráról, mire a hívek felajánlották a nyakukat a kardnak. De amint a Pásztor látta, hogy el akarják ragadni előle a vértanúság pálmáját, elsőként ajánlottam fel magam és a nyakamat, nem tűrvén, hogy bárki másnak baja essék. Krisztus, aki viszonozza mindezt, kinyilvánította a Pásztor érdemét, amikor hiánytalanul megőrizte a nyája számát”.

Damazusz pápa átalakította a kriptát az első keresztény vértanúk liturgikus kápolnájává: a bejárattal szemben márványoltárt helyezett el, mögötte katedrát, aminek mára csak az alapzata látható. A kripta közepén a két csavarmenetes oszlopra tartógerendát helyezett és erre akasztották a mécseseket és a láncon függő kereszteket. Damazusz pápa egy másik verses sírfeliratban a kápolnában eltemetett összes pápának is emléket állít: „Ha keresed, itt összegyűjtve nyugszik Szentek sokasága, akiknek testét megőrizték a tiszteletre méltó sírhelyek, kiválasztott lelküket magába fogadta a mennyei palota. Itt vannak Szixtusz társai, akik felemelték az ellenség trófeáját, itt van a presbiterek csoportja, mely Krisztus oltárát őrzi, ide helyezték le a püspököket, akik régóta a béke hosszú idejében éltek, itt vannak a szent hitvallók, akiket Görögföld küldött, itt vannak fiatalok és gyerekek, öregek és szüzek, akik örömmel őrizték szűzi tisztaságukat. Én pedig, Damazusz, megvallom, ide gondoltam temetni földi maradványaimat, de féltem megzavarni a Boldogok szent hamvait”.

A népvándorlás korának zűrzavarában

A Damazusz féle megújulás csak rövid ideig szolgálhatott, mert 410-ben Alarich vandál gótjai feldúlták a várost, hétszáz év után először lépett az Urbs földjére idegen katona lába. 476-ban a Ravennában áthelyezett új császári székhelyen meghalt az utolsó római császár és egy nagyon viszontagságos új kor kezdődött. Odoaker és Theodorik gót királyok egymást váltó uralmai után Észak Itáliában a Skandináviából induló longobárdok foglalták el a Pó vidékét és alapozták meg mintegy 200 éven át tartó uralmukat. A 800 Karácsonyán a Szent Péter bazilikában császárrá koronázott Nagy Károly frank királlyal indul el a fellendülés korszaka, majd születnek meg egymás után Európa keresztény népei és formálódik a középkor keresztény arculata. Ezekben a viszontagságos századokban a katakombák feledésbe merültek, csupán a Szent Sebestyén bazilika maradt épen. A reneszánsz kornak az antiquitás utáni érdeklődő szomja hozta meg Rómában a katakombák „újra-felfedezését”, melynek spirituális úttörője Néri Szent Fülöp a XVI. század közepén. Komoly kutatómunka ekkor sem indult, várni kellett még vagy 300 évet, amíg egy fiatal római régész felfedező sétára indul.                     

Fiatal római régész felfedező sétája

A római hét templom zarándoklat legszebb szakasza a városon kívül kezdődik, a Via Appia Antica-n. A Krisztus előtti negyedik században épített úttest ősi bazaltkövei máig használatosak és rajta lépkedve a zarándok szó szerint az apostolok lábnyomain jár. Közülük is az „oszlopok”, Péter és Pál „keresztelték” meg az „utak királynőjét”, ahogy azt már a császárkorban is hívták, hiszen ez volt a római birodalom első igazi – mai szóval – autósztrádája. Dél felé vitt az út, Nápoly fölött balra kanyarodva, hogy az adriai Brindisiumba érve, hajóra szállhasson az ember és elérje a római műveltség közvetlen bölcsőjét, a hellének világát. A keresztény ember később, ha saját gyökereit kereste, akkor még tovább hajózott, hogy a Szentföldön az Üdvözítő áldott lábnyomába léphessen. 

1849 nyarán egy 27 éves fiatalember jár ugyanazon az úton a Via Appia Antica-n. Az Urbsból jövet az auréliánusi városfalat a Szent Sebestyén kapun keresztül lépi át, ahol kedves campagnai táj fogadja: szelíd dombok, rajta juhnyájakkal és elszórtan szőlőligetekkel. Amitől azonban a Róma környéki táj máig utolérhetetlenül hangulatos, azok az ókori romok. Távolban kilométer-hosszan futó aquaductok, vízvezetékek, míg az út mentén egykori mauzóleumok barnás-rőt téglaromjai. Ezek a romok még némaságukban is tiszteletet parancsolnak.

Giovanni Battista de Rossi megtalálja a Callixtus katakombát  

A fiatalember, a római születésű Giovanni Battista de Rossi, a Quo vadis Domine templomnál nem követi az ősi utat balra, hanem dombnak föl átvág a dűlőn. Jogot tanult, de aztán az archeológia elcsábította, amit soha nem tud eléggé megköszönni mesterének, Giuseppe Marchi jezsuita atyának, aki hatalmas klasszikus filológiai műveltségével a régészet felé vonzotta.

Régész, archeológus az az ember, aki lefelé néz, gondolatban lehántja a föld rétegeit és tisztelettel közeledik mindahhoz, amit eleink magunk után hagytak. A fiatalember már a domb derekán is túlhalad a szőlőtáblák között és egy düledező kápolna közelébe ér, amiről tudja, hogy II. Sixtus pápának a tiszteletére építették. A régész örökké a földet nézi, hátha az valahol föltár a méhéből valamit. Lapos követ vesz észre, lehajol és kezével megtisztítja. Két tenyérnyi márványdarab, rajta latin felirattal: …NELIUS MARTYR. Bármennyire is fiatal, pontoson tudja, hogy a hiányzó rész Cor és így a név: CORNELIUS MARTYR. Kornéliusz vértanú. Ő pedig a Déciusz féle kegyetlen keresztényüldözés alatt élt és 251-től két éven át, 253-ig volt Péter utóda. A 27 éves fiatalember beleremeg és elgondolkodik: ez a márványdarab sokkal valószínűbb, hogy itt a fellelése helyén van otthon e campagnai tájon, semmint úgy hozták volna ide valahonnét távolról. Itt kell lennie tehát valahol a közelben a vértanú sírjának, ahová 253-ben vélhetőleg eltemették. Tudja, hogy a lábai alatt egy ókeresztény temetőnek kellene lennie, amit még nem kutattak fel, de amiről az említett düledező Sixtus kápolna mellett egy lucernárium, természetes fény-nyílása is árulkodik. Éppen Giuseppe Marchi jezsuita atyának az útmutatásaiból tudja, a korabeli topográfiai feljegyzések őrizték meg, hogy Cornelius vértanút is valahol a közelben található katakombában temették el, az akkor még nem azonosított Callixtus katakombában. Magában megelégedéssel összegzi, hogy akkor az a márványlap nyomra vezette és megtalálta a földalatti temetőt, melyről hitelt érdemlő dokumentumok egyértelműen jelzik, hogy itt kell lennie ezen a környéken, méghozzá több más pápa sírjával együtt. Csak nehezen tud úrrá lenni izgatottságán, de azt világosan érzi, hogy a legelső feladat annak a földterületnek a megszerzése, hiszen jogászként pontosan tudja, hogy a föld kincse a terület tulajdonosát illeti.

IX. Piusz pápa tréfás természete  

Minthogy Róma akkor a Pápai Állam fővárosa, elég az államfő, a pápa belegyezése, pláne, ha meg is tudja szerezni azt az értéktelennek tűnő földet. Eltökéli és kihallgatást kér IX. Piusz pápától. Amilyen kicsi pályakezdő régész, olyan nagy a tekintélye IX. Piusz pápának, ennek ellenére sikerül eléje járulnia és előadnia a kérését, jóllehet a pápa az 1848-49-es forradalmi helyzetben 17 hónapra elmenekül délre, Gaetába. A találkozásról P. M. Baumgarten könyvében olvashatunk, melyet 1892-ben adott ki Giovanni Battista de Rossi címmel a Tipografia della Pace könyvkiadó. Miután IX. Piusz pápa 1850 áprilisában visszatért Rómába, a korábbi quirináliszi pápai palota helyett a Vatikánba költözött és sok tennivalója mellett is fogadta de Rossit. A krónika így meséli el. A fiatal régész előadja a pápának, hogy miként sikerült felfedezni a Callixtus katakombát, majd arra kéri a Szentatyát, hogy vásárolja meg azt a szőlőtáblát felette. Piusz pápa jó olaszként – írja a német Baumgarten – hajlamos volt a tréfálkozásra és a kópés tréfálkozásra, a kihallgatás után azt mondja de Mérode belga titkos kamarásának: „Elzavartam az előbb De Rossit, aki leforrázva távozott, mindazonáltal megvásároljuk azt a szőlőt”.

A fiatal régész álma valóság

És így lett. Az immár pápai birtokon De Rossi minden nehézség nélkül megkezdi az ásatásokat. 1852-ben megtalálja Cornelius pápa sírját, majd 1854-ben feltárja a „Pápák kriptáját”, amelyre Szent Cecília vértanú sírkamrája mellett leltek. A történelmi kútfők arról számolnak be, hogy itt 14 pápát temettek el. De Rossi a Cripta dei Papi-ban 17 sírhelyet talált. négy urnát, 12 loculust, tufába vájt lapos sírüreget és a kripta bejáratával szemben egy nagyobb boltíves sírüreget. A falon Damazusz pápa ékes sírfelirata, a kripta közepén az oldalfal mentén pedig egy-egy csavartvonalú márványoszlop, melyeken az olajmécseseket tartották. A nagy felfedezés híre hamar eljutott a pápához. Most már benne ébred a kíváncsiság, hogy felkeresse az ő saját elődeit. Hívatja a fiatal régészt. De megadják ennek is a módját: a katakomba-látogatás napján a pápa a kíséretével együtt az Aventinus dombján a Máltai Lovagrend székházában fogyasztja a reggelijét. Természetesen jelen van a fiatal régész is, akit a pápa megint megtréfál, amikor jó hangosan, csak úgy hozzávetőlegesen megjegyzi: „A régészek álmodozó költők, a képzeletük szül sokféle dolgot, amit a józan halandók soha nem tudnak megérteni és felfogni”. De Rossi ezt is leforrázva hallgatja, ám bízik a katakomba meggyőző erejében és vár.

Amikor aztán alászállnak az ókeresztény sírok világába, és látják a katakomba hatalmas kiterjedését, a szorosan egymás mellé vájt fülkéket, végül pedig a „Pápák kriptáját”, IX. Piuszon mély megindultság vesz erőt. Meghatódik és kiveszi de Rossi kezéből az egymásba illő és így beszédesen megszólaló  márványfeliratokat, melyek a harmadik század közepéről üzennek az akkori keresztények mélységes hitéről és tanúságtételéről. A Szentatya könnyes szemmel fordul a fiatal tudóshoz, aki lám, elég jól ismeri a régi dolgokat és most a pápa mondja, de inkább kérdezi: „Ezek a sírkövek itt valóban az én elődeimről szólnak, akik itt nyugszanak?” De Rossi, helyzeti erőfölényben lévén, visszaadja a pápának a tromfot és így szól: Óh, Szentatyám, tetszik tudni, ezek itt csak álmok, egy régész álmai!” – mire IX. Piusz így felelt: „Oh, ti de Rossik, milyen csúnyák is vagytok!”.  

Az ókori keresztény archeológia megteremtője

Giovanni Battista de Rossi lett aztán az ókori keresztény archeológia megteremtője, aki tudományos alapossággal módszeresen feltérképezte, feltárta Róma katakombáit és kötetekbe gyűjtve megjelentette a kutatási eredményeket. Az ókeresztény archeológia úgy tekint rá, mint a szakma ősatyjára, akinek tudásánál csak a mélységes hite volt nagyobb.

(vl)                                                          

 

26/06/2017 11:27