Ferenc pápa homíliája Péter-Pál ünnepén: A hitvallásunk Jézus követése

A szerdai konzisztórium után, amelyen Ferenc pápa öt bíborost kreált, június 29-én csütörtökön délelőtt, Szent Péter és Pál apostolok ünnepén a Szent Péter téren mutatott be a pápa szentmisét a bíborosi kollégium jelenlétében.

Péter hitvallása kötelez: Jézus legyen az életünk Ura

A mai liturgia három lényegi kifejezést kínál az apostoli élet számára: a hitvallás, az üldöztetés és az imádság szavait – kezdte beszédét a pápa. Hitvallásként a mai napon Péter apostol evangéliumi vallomása szolgál, melyet az Úr általános kérésére ad konkrét válaszként. Jézus ugyanis előzőleg ezt kérdezi: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát? (Mt 16,13). Erre a „szondázásra”, közvélemény kutatásra több felől érkezik válasz, hogy Jézus egy próféta. Ekkor a Mester a tanítványokhoz fordul ezzel a döntő kérdéssel: „És Ti, mit mondatok, ki vagyok én?” (v. 15). Péter egyedül válaszol a kérdésre: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” (v. 16). Íme a hitvallás: elismerni Jézusban a várt Messiást, az élő Istent, saját életünk Urát – hangsúlyozta a pápa. Ezzel az életszerű kérdéssel fordul Jézus hozzánk, folytatta, mindnyájunkhoz, főként hozzánk, pásztorokhoz. Ez egy döntő kérdés, amit Jézus hozzánk intéz, ami előtt nem érvényesek a körülményes válaszok, mert itt az életről van szó: az életről szóló kérdés életről szóló választ kíván. Mert semmit sem szolgál a hit cikkelyeinek ismerete, ha Jézust nem valljuk meg az életünk Uraként. A szemünkbe nézve kérdezi ma tőlünk: „Ki vagyok én neked?” Mintha ezt mondaná: „Életed ura vagyok-e még, szíved irányultsága, reménységed értelme, megingathatatlan bizalmad?”. Szent Péterrel mi is megújítjuk ma életünk döntését mint tanítványok és apostolok, ismét Jézus második kérdéséből kiindulva, hogy az „övéi” legyünk, ne csak szóban, hanem a  tettekben és az életben.

Jézust megvallani azt jelenti, hogy mindvégig követem őt

Kérdezzünk meg magunktól, vajon szalon-keresztények vagyunk-e, akik elfecserészünk arról, hogyan mennek az egyház és a világ dolgai, vagy pedig úton járó apostolok vagyunk, akik megvalljuk Jézust az életünkkel, mert őt a szívükben hordozzuk – tette fel a kérdést a Szentatya. Aki megvallja Jézust, tudja, hogy nemcsak véleményt kell alkotnia róla, hanem érte oda kell adnia az életét. Azt is tudja, hogy nem elég langyosan hinni, hanem égni kell a szeretet tüzétől; tudja, hogy nem elég „lebegni” vagy jólétbe fészkelődni, hanem kockáztatni kell a nyílt vízen, új lendületet adva az önátadásunknak. Aki megvallja Jézust, ahogy Péter és Pál tette, az követi őt mindvégig, nemcsak egy darabig, hanem mindvégig. Követi őt az ő nyomdokain, nem pedig a saját útjainkon! Az ő útja a mi új életünk, reménységünk és feltámadásunk útja, amelyik út kereszten és üldöztetésen át halad - tanított a pápa a homíliájában.   

Kereszt nélkül nincs Krisztus, de kereszt nélkül nincs keresztény sem                    

Íme elérkeztünk a második szóhoz, s ez pedig az üldöztetés. Nemcsak Péter és Pál adta oda az életét, hanem a kezdetek egész közössége üldöztetést szenvedett, ahogy az Apostolok Cselekedeteiben olvassuk (vö 12,1). Ma is, a világ számos részén, néha csendes formában – nem ritkán cinkos hallgatással – megannyi keresztényt peremre szorítanak, becsapnak, kirekesztenek, halálos erőszakkal sújtanak, gyakran a legszentebb emberjogi kötelesség elmulasztásával.  

Szeretném aláhúzni azt, amit Pál apostol így fogalmaz: „mielőtt áldozatul esem” (2 Tm 4,6). Számára az élet Krisztus (vö Fil 1,21), a megfeszített Krisztus (vö 1 Kor 2,1), aki az életét adta érte (vö Gal 2,20). Kereszt nélkül nincs Krisztus, de kereszt nélkül nincs keresztény sem. Ferenc pápa utalt Szent Ágoston tanítására: „A keresztény élet nemcsak azt jelenti, hogy tesszük a jót, hanem azt is, hogy el tudjuk viselni a rosszat”, mint Jézus. Elviselni a rosszat, de nemcsak türelemmel, és nem is csak előretekintő belenyugvással, hanem Jézus követésével, ahogy ő tette: hordozni a súlyt, elhordani azt a vállunkon őérette és a többiekért. Elfogadni a keresztet, előremenni bizalommal, mert nem vagyunk egyedül: a keresztrefeszített és feltámadott Úr velünk van. Így Pállal együtt elmondhatjuk: „Mindenfelől szorongatnak minket, de össze nem zúznak, bizonytalanságban élünk, de kétségbe nem esünk. Üldözést szenvedünk, de elhagyatottak nem vagyunk. Földre terítenek bennünket, de el nem pusztulunk” (2 Kor 4,8-9).  

Elviselni a megpróbáltatást Krisztus módjára               

Elviselni, vagyis képesnek lenni Jézussal győzni, az ő módjára, nem pedig evilág módján. Pál apostol ezért tartja magát győztesnek, aki elnyeri az élet koronáját (vö Tim 4,8), ahogy írja: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam. Készen vár az igazság győzelmi koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, de nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki örömmel várja eljövetelét” (2 Tim 4,7-8) – idézte a pápa a Népek apostolát. A jó harc egyedüli magatartása a másokért való élet, nem önmagamért, hanem Jézusért és másokért. Az ilyen „futva” él, vagyis nem kíméli magát, hanem elemésztődik benne. Azt mondja, hogy megőrizte a hitet, nem az egészséget, hanem a hitet, vagyis a Krisztusról tett hitvallást. Iránta való szeretetből legyőzte a próbatételeket, a megaláztatásokat, a szenvedéseket, amelyeket ugyan nem keresett, de elfogadott. Így a szeretetből felajánlott szenvedés titkában, amit napjainkban is oly sok üldözött, szegény és beteg testvérünk testesít meg, újból felragyog Krisztus keresztjének győzedelmes ereje.   

Az imádság az, ami megtart mindent és amivel legyőzhetjük a próbatételeket

A harmadik kifejezés az imádság – folytatta homíliáját a pápa. Az apostol élete, mely hitvallásból fakad és felajánlásba torkollik, minden nap imádságban telik. Az imádság az a nélkülözhetetlen víz, mely táplálja a reménységet és növeli a bizalmat. Imádság révén érezzük, hogy szeretnek bennünket és az imádság teszi lehetővé, hogy szeressünk. Előre visz minket a sötét pillanatokban, mert meggyújtja Isten világosságát – magyarázta a pápa. Az egyházban az imádság az, ami megtart mindent és amivel legyőzhetjük a próbatételeket, ahogy a szentmise olvasmányában hallottuk: „Míg Pétert fogva tartották a börtönben, az egyház állandóan imádkozott érte az Istenhez.” (Ap Csel 12,5). Az imádkozó egyházat megőrzi az Úr és elkíséri, vele együtt jár. Az imádságban neki ajánljuk az utunkat, hogy vegye azt gondjaiba. Az imádság az az erő, mely egyesít minket és megtart, gyógyszer az elszigeteltség és az önelégségesség ellen, melyek lelki halálhoz vezetnek. Ha nem imádkozunk, akkor nem fúj a Szentlélek, és imádság nélkül nem nyílnak meg a benső börtönök, melyek fogva tartanak bennünket – nyomatékosította a Szentatya.   

Szükség van az egyházban imádkozó férfiakra és nőkre, akik élik az imádságot!                     

A szent apostolok nyerjék el számunkra az olyan szívet, mint az övék, ami megfáradt ugyan, de az imádság mégis megbékéltette. Megfáradt szív, mert kér, kopogtat és közbenjár, sokak terhét és helyzetét magára veszi. Másfelől pedig megbékélt ez a szív, mert a Lélek megvigasztalódást és erősítést hoz. Mennyire szüksége van az egyházunknak az imádság mestereire, de mindenek felett imádkozó férfiakra és nőkre, akik élik az imádságot! – fohászkodott a pápa.

Az Úr közbelép, amikor imádkozunk – folytatta a beszédét. Ő, aki hűséges a szeretetben, amit megvallottunk neki, közel van hozzánk megpróbáltatásainkban. Ő, aki elkísérte az apostolokat az útjukon, elkísér bennünket is, kedves bíboros testvéreim, amikor összejövünk az apostolok szeretetében, akik vérükkel vallották meg a hitüket. Közel lesz hozzátok kedves érsek testvéreim, amikor megkapjátok a palliumot. Ugyanaz az Úr, aki hevesen vágyik arra, hogy együtt lássa a nyáját, áldja meg és őrizze az Ökumenikus Patriárkátus delegációját, a kedves Bertalan testvért, aki elküldte őket az apostoli közösség jeleként – zárta homíliáját Ferenc pápa a Szent Péter és Pál apostolok ünnepén a Szent Péter téren bemutatott szentmise során.

36 érsek metropolita vehette át a palliumot

Ferenc pápa Róma városának búcsúszentmiséje során átnyújtotta az idén kinevezett 36 érsek metropolitának a palliumot, mely a Péter utódával való egység és az egymás közötti testvéri kapcsolat jelképe.

(vl)