Katolikus családetika régi-új köntösben - könyvismertetés

Harsányi Pál Ottó: Cserépedényben őrzött kincs: A családi élet kereszttűzben

Jel Kiadó, Budapest 2016

Tud-e bármi újat mondani egy pap a keresztény családi életről? Meglepően sokat. Talán ismerős az az egyházon belül gyakori „korlátozó-moralizáló szemlélet” (50),[1] amely azt mondja, „nagyon sok gyerek – jó család, kevesebb gyerek – kevésbé jó család” (279), vagy hogy a családtervezésben „a természetes eljárások erkölcsileg jók, a mesterségesek pedig rosszak”. Harsányi Pál Ottó könyve többek között ezeket az anomáliákat gondolja újra keresztény szemmel, és lebontja, átfogalmazza a kirekesztő sztereotípiákat. Az eredmény egy friss hangvételű, reményteli, alapos, és a szó legnemesebb értelmében vett keresztény elemzése a családot érintő kérdésköröknek a Szentírás, a legfrissebb nemzetközi és magyar szakirodalom, valamint a pápai enciklikák, apostoli buzdítások, zsinati és egyéb egyházi dokumentumok segítségével, ami vigaszt nyújthat a „rendezetlen életű” keresztény családoknak, és támpontot a segítő foglalkozásúaknak.

A szerző ferences szerzetes, biológia, kémia és teológia szakos tanár, 2001-ben erkölcsteológiából doktorált Rómában, és mai is ott tanít a Pápai Szent Antal Egyetemen. A kötet elsősorban az értelmiségi közönségnek készült. Érvelése világos, stílusa olvasmányos, de a szakszavak és az idézett szakirodalom mennyisége miatt néha komoly koncentrációt igényel. Pedig a téma kiemelt jelentősége megkívánja, hogy ezek a gondolatok populárisabb formában a szélesebb közönséghez is eljussanak.

Az első rész (Szentírási és teológiai alapok) öt fejezetből („A kihívások üzenete”, „Házasság, család és szexualitás a Szentírásban”, „A kinyilatkoztatott emberkép hatása a családi életre”, „A digitális kor mint kétélű kard: lehetőségek és ambivalenciák”, „Az orvosilag segített humán reprodukció”), a második rész (A családi élet néhány gyakorlati kérdése) két fejezetből áll („Két lábbal a földön járva, és mégsem magunkra hagyva. Személyes kapcsolatok a családban”, „››Kijelöljük az origót, vagyis a viszonyítási pontot.‹‹ Az identitást adó nevelés néhány alapkérdése”). Minden fejezet szakirodalmi hivatkozásokkal és egy Összegzéssel segíti a megértést és a további vizsgálódást. Külön figyelemreméltó a kötet végén található szakirodalom-jegyzék, mely a magyar nyelven elérhető forrásokat tartalmazza.

Az első fejezet, „A kihívások üzenete” röviden érinti mindazokat a területeket, amelyeket a későbbi fejezetek kibontanak. A mai pluralista, individualista értékrendű társadalomban a család arra hivatott, hogy az elfogadás és gyógyítás helye legyen. Meg kell változtatni azt a lelkipásztori szemléletet, amely az embereket az „evangéliumi ideálhoz” méri, és minden ettől eltérő élethelyzetet „rendellenesnek” nevez (30). Munkájukban fontos a tapintat, az elfogadás, amely az egyébként valóban fontos „evangéliumi ideál” elérését nem azonnali követelményként, hanem egy (egész életen át tartó) növekedési folyamatként fogja föl (33).

A könyv egy másik fontos megállapítása, hogy a lelkipásztorok – és tegyük hozzá: a keresztény nevelők – feladata, hogy azzal a belátással mutassák a különböző hátterű és életállapotú embereknek az evangéliumi utat, hogy az egyháznak sincs válasza minden problémára (31). Ez egy olyan bölcs hozzáállást feltételez, amely nem az egyházi előírások merev szabályrendszere alapján ítél, hanem „mindig egy adott személy üdvösségét tartja szem előtt” (33), vagyis képes a megkülönböztetésre. Ez az az újszerű szemlélet, amely ismét képes vonzóvá tenni a keresztény értékrendet és hitet a nem hívők vagy a hitükkel küzdő emberek (különösen a fiatalok) számára.

A keresztény nevelés szempontjából fontos még kiemelni a második és harmadik fejezetet, amelyek nagyon alaposan elemzik a keresztény emberkép bibliai gyökereit, és ezáltal szilárd elméleti alapot nyújtanak az értékközpontú neveléshez. Hasonlóképpen érdemes figyelmesen olvasni a digitális kor veszélyeire figyelmeztető negyedik fejezetet is. Itt a szerző a nemzetközi szakirodalom segítségével azt mutatja be, hogy a felgyorsult információs kultúrának milyen káros hatásai lehetnek a személyiségre. A többnyire fiktív, felszínes virtuális kapcsolatok ellenpontjaként hangsúlyozza a személyes életpélda, az örömteli együttlét és a közösségi élmény fontosságát.

Felszabadító és reményt adó az is, ahogy Harsányi a terméketlenséggel küzdő párokra, az elváltakra és az egyedülálló emberekre tekint. A meddőség kezelésével kapcsolatban – amellett, hogy részletesen leírja az egyház erre vonatkozó álláspontját – kiemeli a lelkiismeret és az emberi motivációk fontosságát a döntéshozatalban, és ezáltal árnyalja a bevezetésben már említett túlságosan is leegyszerűsítő „természetes-mesterséges” dichotómiát. Az elvált keresztényekkel kapcsolatban idézi Jean-Paul Vasco francia domonkos teológust, aki felteszi a kérdést: Vajon Jézus valóban elítélné az újraházasodottakat? (247) A válasz nem könnyű, de mindenesetre ezt a kérdést tapintattal és irgalommal kell kezelni. Ugyanez igaz az egyedülállókra is, akik többnyire „nem választják, hanem egyszerűen átélik az egyedül maradást”. Az ő életük is lehet gyümölcsöző, mivel „természetesen nem élnek ››hivatásbeli vákuumban‹‹, akikről ››Isten megfeledkezett‹‹” (252). Az ő kísérésük és közösségbe való integrálásuk szintén komoly lelkipásztori és felebaráti feladat.

Ajánljuk a könyvet a keresztény értelmiségnek, aki szeretne árnyalt képet kapni az egyház álláspontjáról és a legújabb diskurzusokról; a nevelőknek és szülőknek, akik szeretnék tudatosan segíteni a fiatalokat a hit útján; és a lelkipásztoroknak, egyházi segítőknek, akik szeretnének érzékenyen reagálni az egyre ziláltabbá, bonyolultabbá váló családi és egyéni életmodellekre.

Palkóné dr. Tabi Katalin

[1] Valamennyi idézet – beleértve a pápai megnyilatkozásokat is – a recenzeált műből való, zárójelben az oldalszámokra hivatkozunk.