2017-07-14 13:02:00

Eucharisztia: A szeretet szentsége – II. rész: A szentmiseáldozat


„Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”

Az utolsó vacsorán – elővételezve az Atyához való „átmenetet” – Jézus meghagyta apostolainak és utódaiknak, hogy az ő nevében ismételjék meg tetteit és szavait: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”). A Jézus rendelkezése, parancsa szerint végzett Eucharisztia (mise, úrvacsora) az Egyház központi szertartása: „Krisztus halálának és feltámadásának emlékezete”: az irgalom szentsége, az egység jele, a szeretet köteléke (Szent Ágoston); húsvéti lakoma, melyen Krisztust vesszük magunkhoz, lelkünket a kegyelem tölti el, és a jövendő dicsőség záloga nekünk adatik (Úrnapi offícium). (SC 47; DH 4047) Jézus parancsa nem puszta emlékezetbe idézést jelent, hanem liturgikus ünneplésre vonatkozik. Azt akarta, hogy az apostolok és utódaik liturgikusan ünnepeljék Krisztus memoriáját, életét, halálát, föltámadását és közbenjárását az Atyánál – amikor is hathatósan megjelenítik húsvéti misztériumát. (Vö. KEK 1340–1341)

Az Eucharisztia a halálba induló Jézus IGEN-je volt az Atyának 

Nemeshegyi Péter SJ ezt így magyarázza: „Igent mondott az Atya akarata szerinti szenvedésére és kereszthalálára, önként elfogadta azt, mint az isteni szeretet felülmúlhatatlan tanúságát. Igent mondott az új szövetségre, arra az örök békeszövetségre Isten és az emberiség között, amely az ő életáldozatában lesz valóság. Igent mondott tanítványainak, nekik adta magát, hogy velük legyen mindenkor, mint életközösségük forrása és köteléke. Igent mondott, a remény igenjét, a feltámadási örök életre, ahová bennünket vár, hogy együtt igyuk az új bort az Atya házában. – Amikor elrendelte, hogy ’ezt tegyük emlékezetére’, Jézus ezt az ő igenjét – az Atyaisten által végtelen szeretettel elfogadott igenjét – adta nekünk, hogy mi is az ő igenjével állhassunk az ő atyja és a mi Atyánk elé. Mikor Jézus igenje a mi igenünk lesz, igent mondunk Jézus emlékére, hittel, hálával: igen, életünk, reményünk egyetlen alapja, aki értünk meghalt és feltámadott; igent mondunk azáltal, hogy Őt most esszük és isszuk, és így elismerjük, hogy teremtmények vagyunk, akiknek valóságos élete nem más, mint egybeforrás Jézussal. (…) Igent mondunk embertársainknak, akikkel egy asztalhoz hívott az Úr, akikkel együtt esszük az egy és egyetlen Kenyeret, amely által eggyé lesz az emberek sokasága.” [1]

Amikor a felszentelt pap („in persona Christi”) megismétli Jézusnak az utolsó vacsorán kiejtett szavait: „Vegyétek, ez az én testem…” ( Mt 26,26; Mk 14,22; Lk 22,19; 1Kor 11,24), a kenyeret azonosítja a feltámadt Krisztus testével. Az Úr parancsára a  Szentlelkének erejében a kenyér és a bor átváltozik „igazán, valóságosan és lényegileg” Krisztus szentségi Testévé és Vérévé. Ezt az átváltozást a Katolikus Egyház „megfelelően és sajátosan az átlényegülés (trassubstantiatio) szóval illeti”. Az átváltoztatás után valóságosan jelen van az egész Krisztus: tehát lelkével és istenségével együtt az Ő Teste és Vére. Ezt a dogmát a Trentói zsinat ünnepélyesen megfogalmazta és kihirdette (DH Hitvallások, 1642; vö. KEK 1374–1375).[2]

A szentmisében az „teremtő emlékezés” tehát Krisztus húsvétjának, üdvhozó halálának és feltámadásának hathatós megjelenítése a Szentlélek erejében. Az alapítás szavai után valamennyi eucharisztikus imádságban megtaláljuk az anamnézis vagy emlékezés mozzanatát. (KEK 1362) Az Eucharisztia emlékező áldozat, az Egyház áldozata: az egész Egyház egyesül Krisztus föláldozásával és közbenjárásával. Krisztus tevékeny (hathatós) jelenléte révén az Egyház e nagy műben tökéletesen dicsőíti Istent és megszenteli az embereket. (Vö. SC 7) A szentmise továbbá Úrvacsora: az Úr Testével és Vérével történő egyesülés (communio) szent lakomája. A Krisztussal való bensőséges egyesülés a szentáldozásban történik. (KEK 1382) Az ősegyház – Szent Pál tanúsága szerint (1Kor 11,17–33) – már korán elkezdte megtartani a „kenyértörést”, az áldozati lakomát, amelyen a hívők a kenyér és a bor színe alatt részesedtek Krisztus Testében és Vérében.

A misztikus Prohászka Ottokár elmélkedéséből idézek:[3] „Miután megteremtett, a szellemi világot is magához fűzte: az Ige testté lett… közénk jött… testvér lett s azután a testté lett Ige kenyér lett. Belénk való, s mindegyikünknek azt venni kell. Ő áll egyformán az élet középpontjában. A testté lett Ige köztünk lett, közénk jött, de a kenyérré lett Krisztushoz mindegyikünknek életbeli köze van; a kenyeret mindegyiknek külön kell vennie, ennie… a kenyérnek bennük kell lenni. Az Ige köztünk, a kenyér bennünk van… Ez az élet legradikálisabb kapcsolatát jelenti Krisztussal. A lelkek belőle élnek. (…) Az utolsó vacsora beszédéből világosan Krisztus egyesülni akar velünk... A szeretet apotheózisát állítja bele a világba; világgá kiáltja, s olyan nyelven, melyet mindenki ért, mint ahogyan a kenyeret érti s az evést, s a legintimebb s életet adó összeköttetést a kenyér s az élet közt.”

Így Prohászka Ottokár Az Élet kenyere c. könyvében.

Az Eucharisztia tehát egyszerre üdvösséges áldozat: Jézus kereszthalálának és feltámadásának hathatós megjelenítése, ugyanakkor Úrvacsora, megosztott kenyér: akik az egy kenyérből, Krisztus Testéből részesednek, Vele egyesülnek, és egyházi testét építik. (Erre még  bővebben visszatérünk egy következő előadásban.)

(szf)

 

 

[1] Nemeshegyi Péter: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre…” Teológiai Zsebkönyvek, Távlatok-Agapé, 1994, 6-7.

[2] Lásd még Nemeshegyi Péter, Ezt tegyétek az én emlékezetemre, Teológiai zsebkönyvek/4, Távlatok–Agapé, 1994, 121–124.

[3] Prohászka Ottokár,: Az élet kenyere, Naplójegyzetek az Eucharisztiáról, Élet kenyere, Székesfehérvári Püspökség, 2005, 268. Szabó Ferenc SJ bevezető tanulmányával: „Prohászka eucharisztikus lelkisége.”

 








All the contents on this site are copyrighted ©.