Két reformátor: Luther Márton és Pázmány Péter – P. Szabó Ferenc jegyzete - 1. rész

Reformáció és katolikus megújhodás

A protestánsok ebben az évben emlékeznek a Luther Márton (1483-1546) által elindított reformáció kezdetének 500. évfordulójára.[1]

1516-17-ben Albert mainzi érsek búcsúcédulák segítségével próbálta összegyűjteni a szükséges források ráeső részét a római Szent Péter-bazilika felépítéséhez, illetve saját adósságai kifizetéséhez.  Luther 1517. október 31-én levelet írt Albert érseknek, amelyben tiltakozott a búcsúcédulák árusítása ellen. A levélhez csatolta a búcsúcédulák erejét és hatékonyságát kétségbe vonó vitairatát, amely később „95 tétel” néven vált ismertté. (A reformátornak ekkor még nem állt szándékában szakítani a római katolikus egyházzal.)  Ezt a dátumot tekintik a reformáció kezdetének, és ünneplik minden év október 31-én, a reformáció napjaként.[2]

 A II. Vatikáni zsinat után elindult ökumenikus párbeszéd katolikusok és lutheránusok között mára már  jelentős eredményt hozott: 1999. augusztus 31-én, a reformáció napján írták alá Augsburgban a katolikus-evangélikus közös nyilatkozatot a megigazulás értelmezésről. Az ökumenikus párbeszédnek ezt az állomását II. János Pál pápa az aznapi déli Úrangyala alkalmával „történelmi eseménynek” minősítette.

Reformációból hitújítás

A reformátorok kezdetben nem akartak új egyházat alapítani, csak „reformálni”, megtisztítani, visszaállítani eredeti tisztaságát, egyedül a Szentírásra támaszkodva. „Ecclesia semper reformanda”, hangoztatták.  És ebben igazuk volt.[3] De  - ahogy Yves Congar domonkos, a protestantizmus kiváló ismerője hangsúlyozza - végül a reformátorok hitújítók lettek.[4] Amikor 1517. október végén Luther megfogalmazta 95 tézisét a búcsúk ellen, Yves Congar szerint még nem volt a „reformáció” programja. A „reformátori” fordulat az 1519-es „lipcsei hitvita” volt Johannes Eck-kel az egyházi és zsinati tekintélyről, amikor Luther tagadta a pápai primátust. A „reformátor” tulajdonképpen a lipcsei vita után gondolta végig alaposabban az egyházról alkotott teológiáját. Ráeszmélt arra, hogy szubjektív hitélménye, Krisztus iránti közvetlen bizakodó odaadása nem tűr meg semmiféle közvetítőt. A „tettek általi megigazulás” (szentségek, vallásos gyakorlatok és egyházi élet) akadályozzák abban, hogy a kegyelemnek engedje át a teret. Az egyházi intézményt elvetette, a pápát az Antikrisztussal azonosította.

1520-ból származik három fő reformátori műve: „A kereszténység állapotának megjavításáról a német nemzet nemességéhez; „Az egyház babiloni fogságáról”; „A keresztény ember szabadságáról.”  Ez az egész tanítás a hiten alapul: az ember hittel válaszol az Evangélium hirdetésére, amelynek üzenete: „Krisztus az egyedüli Üdvözítő számomra.” Negatív oldala: az Egyház közvetítő szerepének leértékelése; minden megkeresztelt egyenlő papsága; egyedül a keresztség és az Úrvacsora biztos szentség; nincs szentségi püspökség, sem pápaság, a külső vallási gyakorlatok elvetése.

Az 1520-as pápai bulla („Exsurge Domine”) elítélte Luther tanait, 1521. január 3-án pedig a pápa kiközösítette. A Wormsban tartott diétán (1521 áprilisában) Luther elutasította tanai visszavonását.  A Trentói zsinat (1545-1563) megvizsgálta és elítélte a hitújítók eretnek tanait. (DH 1500-1850).

Magyarországon a reformáció hihetetlen gyorsan elterjedt [5] A töröktől megszállt Alföldön a lakosságnak szinte 100 százaléka csatlakozott az új hitűekhez.  Luther eszméit elsősorban Melanchton Fülöp tolmácsolásával a Wittenbergben tanuló magyar diákok terjesztették itthon. E mérsékelt iránnyal szembefordult a Münzer Tamás-féle népi reformáció, az anabaptizmus (1530 körül). A lutheri irány hegemóniáját Magyarországon a Zwingli tanait tükröző szakramenárius irány, majd a XVI. század közepétől a kálvini reformáció döntötte meg, amely két évtized alatt a magyar lakosság körében szinte kizárólagossá lett.[6]

Pázmány Péter „ellenreformátor”?

Pázmány Péter (1570-1637) egész életében - apostoli munkájával, szóban és írásban - az „isteni igazságra” akarta kalauzolni az embereket. Ezt célozták térítései, vitairatai és főműve, a Kalauz, továbbá prédikációi, egyházszervezése és kultúrpolitikája. A Trienti zsinat által kívánt reformot akarta megvalósítani Magyarországon, vagyis a római katolikus egyházba akarta elvezetni és abban megtartani az embereket, mert meggyőződése szerint ez volt Krisztus igaz Egyháza, az üdvösség útja.[7]

Az 1588-tól jezsuita, 1616-ban esztergomi érsek, majd 1629-ben bíboros életművéből jól tudjuk, hogy éppen a megigazulás kérdése foglalt el központi helyet a katolikus-protestáns hitvitákban.[8] Ezzel függ össze a lutheri három „Sola”. Leegyszerűsítve: Sola Sciptura (egyedül a Szentírás a kinyilatkoztatás forrása, az apostoli  Tradíció nem számít); Sola fides (egyedül a hit üdvözít, a jócselekedetek érdemei nem jönnek számításba; Sola gratia (egyedül a kegyelem: az ingyen felajánlott üdvösség elnyeréséhez a „rabszolgaszolga-szabadság nem járul hozzá.) Természetesen e tételek a hitvitákban kiéleződtek;  az újabb  ökumenikus párbeszédben viszont mindkét fél igyekezett árnyaltabban megismerni a másik álláspontját, és elsősorban azt tekintik, ami egyesít, nem pedig azt, ami szétválaszt.

Az „ellenreformátornak” tartott Pázmány Péter „ökumenizmusát” kevesen ismerik. A grazi jezsuita professzor, aki alaposan tanulmányozta és megvitatta a hitújítók tanítását, már egyes magyar vitairataiban is, de főleg az évek során átdolgozott összegező Kalauzban meglepő „ökumenikus nyitottságról tesz tanúságot.[9]

Pázmány politikai pályakezdése

Pázmány Péter négy évig  (1603-1607) teológiát tanított a jezsuiták által vezetett  grazi egyetemen. Amikor 1607-ben végleg hazatért Magyarországra, nem kívánta követni a Grazban (Stájerországban) látott és Felső-Magyarországon, Forgách nyitrai püspök, majd (1607-től) esztergomi érsek által is szorgalmazott erőszakos ellenreformáció módszereit, hanem a szellem fegyvereivel, az igazság erejével akarta meggyőzni az „újhitűeket”, elsősorban is a nemeseket. [10]

Pázmány teológus volt, de egyben reálpolitikus is. A protestáns történész Benda Kálmán[11]  és utána más szakemberek megmutatták, hogy Pázmány már 1608 körül (a pozsonyi országgyűléstől kezdve) eltávolodott Forgách politikájától. A jezsuita teológus akkori véleményét és későbbi magatartását jól jellemzi az az 1608-as Emlékirata, amelyben II. Mátyás főherceg kérdésére válaszol: Adhat-e vallásszabadságot a protestánsoknak? Az érvek és ellenérvek mérlegeléséből világosan kitűnik válasza: Igen!

Pázmány latin Emlékirata[12] 21 (gyakorlati) érvet sorol fel a vallásszabadság engedélyezése mellett és 11 (elvi) érvet ellene. Már itt is megsejthetjük a későbbi reálpolitikust. Igaz ugyan – fejti ki Pázmány a nemleges elvi érvek között –, hogy az eretnekség súlyosabb, mint a török csapás, mert ebből remélhető a szabadulás, de a lelki rabságból, amely a kárhozatra visz, nincs menekülés. A fejedelem felelős azért, hogy alattvalói az igaz vallást kövessék, neki kell megakadályoznia őket, hogy a hamis valláshoz pártoljanak. De – és ezek a gyakorlati érvek között szerepelnek – nemcsak azt kell figyelembe venni, mi a jogos, hanem azt is, amit az józan ész (=realitás-érzék) tanácsol. Pázmány történeti példákat is idéz: A csehországi királyok megtűrték a huszitákat, Spanyolország hatalmas uralkodója vallásszabadságot engedélyezett a németalföldi protestánsoknak.

 Pázmány egyébként megkülönbözteti az új, tehát a kezdődő, és a már elterjedt és meggyökeresedett eretnekségeket (a protestantizmust ez utóbbihoz sorolja). Kiemelem Pázmány legelső érvét a vallásszabadság mellett: Magyarország különleges helyzetben van. A protestáns rendek szoros szövetségben állnak a törökkel, és inkább alávetik magukat a török uralomnak, minthogy lemondjanak vallásuk szabad gyakorlásáról. Így tehát azt kell nézni, mit lehet megvalósítani.

II. Mátyás mások véleményét is kikérte; köztük volt például Khlesl bécsi püspök,  Millino bíboros, a pápai követ, egy teológus és egy ismeretlen főpap: az ő válaszuk nemleges volt, tehát egyedül csak Pázmány javasolta – gyakorlati meggondolásokból – a vallásszabadság engedélyezését.

Világos, hogy Pázmány korában a mai értelemben vett tolerancia,  vallási türelem azonos lett volna a vallási közömbösséggel, relativizmussal.  Egyébként erről ugyanez volt a protestánsok véleménye is. A felvilágosodástól a  II. Vatikáni zsinatig hosszú az út a tolerancia, a vallásszabadság elismerésében és teológiai megokolásában.

Ferenc pápa Lutherről és az ökumenizmusról

Tanulmányom elején megemlékeztem arról, hogy 1999. október 31-én Augsburgban a katolikusok és lutheránusok egyezséget írtak alá a megigazulás értelmezéséről. Ez is jelzi, hogy katolikusok és lutheránusok már jelentős utat tettek meg az ökumenizmus útján. II. János Pál  történelminek nevezte az eseményt.

 Ferenc pápa is igen jelentősnek tartja ezt az állomást az ökumenizmus hosszúra nyúló útján, amint ez kiderül abból az interjúból, amelyet az „ARD” újságírója, Tilmann Kleinjung  számára adott.[13]. Az újságíró az iránt érdeklődött, hogy mivel a pápa el fog látogatni négy hónap múlva Lundba[14], a reformáció ötszázadik évfordulójának megünneplésére, talán ez a megfelelő alkalom arra is, hogy ne csak a két fél sebeiről emlékezzenek meg, hanem elismerjék a reformáció ajándékait, és talán arra is jó az alkalom, hogy eltöröljék vagy visszavonják Luther Márton kiközösítését, vagy valamiképpen rehabilitálják őt. 

Ferenc  pápa erre a következőket felelte: „Azt hiszem, Luther Márton szándékai nem voltak tévesek: ő egy reformátor volt. Talán bizonyos módszerek nem voltak helyesek, de abban a korban, - ha például olvassuk Pastor egyháztörténetét: ő német lutheránus volt, aki miután látta annak a kornak a valóságát, áttért, és katolikus lett –, látjuk, hogy az egyház nem volt éppen egy utánozni érdemes példakép: az egyházban korrupció volt, világiasság volt, ragaszkodás a pénzhez és a hatalomhoz. És emiatt Luther tiltakozott. Mivel okos volt, tett egy lépést előre, és meg is indokolta, miért tette ezt. Ma pedig lutheránusok és katolikusok, minden protestánssal, egyetértünk a megigazulásra vonatkozó tanban: ezen az oly fontos ponton ő nem tévedett.

Luther „orvosságot” készített az egyháznak, aztán ez az orvosság a dolgok egyfajta állapotává szilárdult, fegyelemmé, hitmóddá, cselekvésmóddá, liturgikus szokássá. De nem volt egyedül: ott volt Zwingli, ott volt Kálvin… Mögöttük pedig kik álltak? A fejedelmek, a „cuius regio eius religio” elv gyakorlata („akié a föld, azé a vallás”). Bele kell helyezkednünk abba a történelmi korba. Nem könnyű, egyáltalán nem könnyű megérteni azt a kort. Aztán haladtak tovább a dolgok. Ma a párbeszéd nagyon jó, és azt hiszem, hogy az a megigazulásról szóló dokumentum az egyik leggazdagabb és legmélyebb ökumenikus dokumentum. Igazam van? Vannak egyet nem értések, de ez az egyházaktól is függ. Buenos Aires-ben két lutheránus egyház volt: az egyik így gondolkodott, a másik amúgy. Magában a lutheránus egyházban sincs egység. Tisztelik egymást, szeretik egymást… Talán a különbözőség az, ami oly sokat ártott mindannyiunknak, most pedig szeretnénk újraindulni, hogy találkozzunk ötszáz év után. Azt hiszem, imádkoznunk kell együtt, imádkoznunk. Fontos az imádság.

Második: dolgoznunk kell a szegényekért, az üldözöttekért, a tömérdek szenvedőért, a menedékkérőkért… Együtt dolgozni és együtt imádkozni… A teológusoknak pedig a közös megvitatás a feladatuk… De ez az út hosszú, nagyon hosszú. Egyszer azt mondtam viccelődve: »Én tudom, mikor jön el a teljes egység napja!«  »Mikor?«  »Az Emberfia eljövetelének másnapján!«   Nem tudjuk ugyanis… A Szentlélek fogja megadni nekünk ezt a kegyelmet. De addig is imádkoznunk kell, szeretnünk egymást, együtt kell dolgoznunk, főleg a szegényekért, a szenvedőkért, a békéért és sok másért, az emberek kizsákmányolása ellen… Sok olyan dolog van, amelyért együttesen dolgozunk.

(szf)

[1]„Luther 2017 – 500 Jahre Reformation”. Luther Márton  Született: 1483. november 10., Lutherstadt Eisleben, Németország Meghalt: 1546. február 18., Lutherstadt Eisleben, Németország. Házastárs: Katharina von Bora (házas. 1525.–1546.) - A reformátusok 2009-ben már megemlékeztek Kálvin János (1509-1564) születésének 5. centenáriumáról.

A Föld népességének mintegy 31,5 százaléka, 2,2 milliárd ember keresztény. A keresztények fele római katolikus, 37 százalékuk protestáns, 12 százalékuk pedig ortodox. A protestánsok számát világviszonylatban 800 millióra becsülik; a lutheránusok ennek csak 10%-át teszik ki (73 millió).

[3] Lásd erről tanulmányomat a CREDO c. evangélikus folyóirat 2016/2. számában.

[4] Yves Congar OP, Vrae et fausse réforme dans l’église, „Unam Sanctam”, 72, Cerf, Paris 1968. III. rész, 321-479.

[5] Vö. Benda Kálmán: „A reformáció Magyarországon” in Valóság (19), 1976, 12, 19-30.

[6]A magyar társadalmat erősen befolyásoló „református örökségről” lásd Glatz Ferenc tanulmányát a HISTÓRIA 1988/2-3. számában   http://www.historia.hu/userfiles/files/2009-0910/Glatz.pdf

[7] A következőkhöz lásd Szabó Ferenc SJ: Krisztus és Egyháza Pázmány Péter életművében. JTMR – L’Harmattan, Budapet, 2012.(Hivatkozás : Szabó + oldalszám.)

[8] Szabó 104-106,  222-254.

[9] Lásd Szabó , 219kk.

[10]Forgách Ferenc (1560-1615). Mint a magyarországi ellenreformáció vezetője a jezsuitákra támaszkodott, 1601-ben érkezett udvarába Pázmány Péter, akivel új káptalan statutumokat dolgoztatott ki a Trienti zsinat szellemében.

[11] Benda Kálmán :. „Pázmány politikai pályakezdése”,  in Vigilia 43 (1978) 225-229.

[12] F.ranciscus Hanuy, Epistolae collectae ,  Budapest, 1911,  I, 26-29.

[13] http://www.evangelikus.hu/ferenc-papa-luther-martont-meltatta

[14] Ferenc pápa 2016. október 31-én látogatást tett  a svédországi Lundban. (1947-ben ebben a városban alakult meg a Lutheránus Világszövetség. )