Eucharisztia: A szeretet szentsége - 4. rész: Az Oltáriszentség imádása

– P. Szabó Ferenc sorozata

A 2020-ra  Budapestre meghirdetett Eucharisztikus Világkongresszusra készülve  a magyar főpásztorok buzdítanak az Eucharisztia titkának teológiai elmélyítésére és az Oltáriszentség gyakoribb imádásának  gyakorlatára.

Történelmi visszatekintés[1]

Mielőtt közvetlenül a szentségimádásról szólnánk, hasznos lesz egy rövid történeti visszapillantás az Eucharisztia, nevezetesen Krisztus  szentségi jelenléte értelmezésére.

A kérdést előző adásainkban már érintettük, de nem fölösleges az ismétlés: „Repetitio mater studiorum.”

E szakaszban P. Nemeshegyi Péter már idézet füzetét követjük. Az Eucharisztiát, Krisztus adta kincsét az ókori Egyház hálával és örömmel ünnepelte. Az egyházatyák (Antióchiai Ignác, Jusztin vértanú, Jeruzsálemi Cirill, Szent Ambrus) tanítása szerint az Eucharisztia Isten családjának lakomája volt, ahol a megkeresztelt  hívők együtt ették Krisztus testét és itták az ő vérét, amely egyesítette őket egyetlen krisztusi testté, egyetlen Egyházzá (1Kor 10-12.fejezetek.)  Az Eucharisztia hálaadás, emlékünnep, hathatós ima, az újszövetség áldozata volt. Az egész ókor eucharisztia-tanának hátterét a platóni valóság-felfogás képezte, amely szerint nincs ellentmondás ’valóság’ és ’képmás’  között. A kettő szerves egységet alkot. A képmás részesül az ősvalóságban. Az egyházatyák hitték, hogy az Eucharisztia nem közönséges kenyér, hanem Krisztus teste, minden aggodalmaskodás nélkül nevezték azt Krisztus teste képmásának. Egy későbbi korban azonban a valóságot és a jelképet ellentétesnek fogták fel, sokszor félreértették az egyházatyákat. Persze az atyák a kinyilatkoztatás alapján átértelmezték a platóni gondolatvilágot: számukra  a kenyér és bor képmásban jelen levő valóság nem örök eszme, hanem a halála által a feltámadás dicsőségébe emelt élő Krisztus. Mert a krisztusi szó (parancs: „Ezt cselekedjétek…”) és az adományokra lehívott Szentlélek ereje folytán a kenyér Kriztus-valósággá  változott.

Ennek a felfogásnak megvolt az előnye: világos volt a dinamikus kapcsolat Jézus egyszeri áldozata és a szentmiseáldozat között, amit nem mondhatunk el a későbbi statikus arisztotelészi  értelmezésről (substantia-accidens kategóriák alkalmazása). De az ókori felfogásnak is voltak hiányosságai. Bár hitték, hogy a megszentelt kenyér és bor Jézus valóságos teste és vére, inkább egy szent tárgyként tisztelték e szentségi jeleket, nem pedig az élő Krisztusra utaló jelekként. Ebből a felfogásból eredt az a hiányosság is, hogy nem fejtették ki eléggé a szerves összefüggést a szentség kegyelmi működése és a személyes hit-szeretet-élet között. Végül a IV. században jelentkezett az a gyakorlat, hogy Keleten a misére járó hívek  egyre ritkábban járultak a szentáldozáshoz.  Ez a szokás a  középkorban, a VII-IX. századokban elterjedt a nyugati egyházban is. 1215-ben a IV. Lateráni zsinat elrendelte, hogy minden hívő  legalább évenként egyszer, húsvét táján járuljon a szentáldozáshoz.

A középkorban a teológia az eucharisztia-tan főleg Krisztus szentségi jelenléte módjának magyarázatára irányult. A nagy hittudósok (így Aquinói Szent Tamás) az arisztotelészi bölcselet substantia-accidens  fogalmainak felhasználásával igyekeztek megközelíteni hitünk szent titkát, Krisztus jelenlétét. A pap krisztusi szavain keresztül működő isteni erő által a kenyér substatiája (lényege) Krisztus testének substantiájává  válik, míg a kenyér accidensei (járulékai) változatlanul megmaradnak ott, ahol voltak, és Isten ereje tartja közvetlenül létben azokat.

Anélkül, hogy e magyarázatot  itt részleteznénk, megállapíthatjuk P. Nemeshegyivel, hogy – bár utal a személyes Krisztus jelenlétére -  e jelenlétnek módját nem a személyes lét kategóriáival (a személy önkifejeződése, önátadása, találkozás, együtt evés stb.), hanem az általános, inkább a tárgyi valóságokat jellemző létkategóriákkal igyekeztek magyarázni.

A középkorban fellépő eretnekségek, majd a reformátorok  különböző Eucharisztia-értelmezéseivel szemben a Trentói zsinat 1551-ben és 1562-ben megfogalmazta  a hagyományos katolikus tanítást három részben: a szentségi jelenlétről, a szentáldozásról és a szentmiseáldozatról.

Szentségimádás – szentmisén kívül?

Napjainkban a megújult szentségi teológia (perszonalista szemlélet) a liturgikus megújulás idején felvetődik a kérdés: vajon a szentmisén kívüli szentségimádással nem változtak-e meg döntően az Eucharisztia hangsúlyai az alapítás szándékaival ellentétesen? 

Már az Ősegyházban ismert volt a gyakorlat, hogy a konszekrált kenyeret az eucharisztikus ünneplés befejezése után is megőrizték, (például elvitték betegeknek). Ugyanakkor – főleg Keleten – tilalmat is hoztak e gyakorlat ellen, az ószövetségi gyakorlatra hivatkozva: a mannából és a pászka-bárányból semmit sem volt szabad megőrizni. A középkorban a jámborság bevezette a misén kívül is Krisztus imádását a konszekrált ostyában. Úrnapján a Szentséggel körmeneteket tartottak. A szentségimádást a reformátorok mint bálványimádás elutasították:  helytelenül az ostya, a szentségi szín  imádásának tartották. A Trentói zsinat megvédte a gyakorlatot (DS 1643; vö. 1656).

Mindenképpen hangsúlyoznunk kell II. János Pál pápával [2]: Az eucharisztikus áhítat elsődleges formája a szentmise, az üdvösséges áldozat közösségi emlékezete és az Úrvacsora ünneplése az igehirdetéssel és a szentáldozással. Minden más áhítatgyakorlat másodlagos, akár ezt előkészítik, akár kiterjesztik és elmélyítik, ahogy ezt II. János Pál pápa hangsúlyozta Ecclesia de Eucharisztia k. körlevelében.[3]

XVI. Benedek pápa 2007-ben A Szeretet Szentsége (Sacramentum Caritatis=SC) kezdetű apostoli buzdításában összegezte az Eucharisztiáról az előtte megtartott püspöki szinódus gyümölcseit, gyakorlati útmutatásait a szentmise méltó bemutatásával és  az Oltáriszentség imádásával kapcsolatban, hogy fölébressze és erősítse a hívőkben az eucharisztikus hitet, növelje a szentmise iránti gondosságot és szorgalmazza a szentségimádást, bátorítsa a testvéri szolidaritást a rászorulókkal (vö. SC 4). Idézzük Benedek pápát: „Elsősorban arra szeretnék felszólítani, hogy a keresztény nép mélyítse  el az eucharisztikus misztérium, a liturgikus cselekmény és az Eucharisztiából mint a szeretet Szentségéből fakadó új lelki szolgálat közötti kapcsolatot.” (SC 5)

A buzdítás teológiai megfontolások után gyakorlati kérdésekre is kitér, így a szentségimádás és az eucharisztikus jámborság, az ünneplés, a szentmise és a szentségimádás belső kapcsolatára (SC 66-69). A szinódusi atyák szándékának megfelelően a pápa nagyon ajánlja az Egyház pásztorainak és Isten népének mind a személyes, mind a közösségi szentségimádást.  (SC 66)

Ökumenikus szempontból is ügyelni kell arra, hogy a szentségimádás túlhangsúlyozásával el ne halványuljon a szentmise, az Úrvacsora központi jelentősége. Persze helyesen kell érteni az Oltáriszentség imádását: ez nem bálványimádás, ahogy a hitújítók tévesen hangoztatták, hiszen az imádás a jelen levő feltámadt Krisztusnak szól. Tehát elsőrendű a misebemutatás cselekménye, illetve az azon való részvétel, az önmagát az Atyának felajánló Krisztussal való találkozás, ennek meghosszabbítása, kiterjesztése a szentségimádás, a kitett Oltáriszentség szemlélésekor végzett imádás, elmélkedés. Valójában ez a gyakorlat a második évezredben jött létre a nyugati Egyházban.

A szentségimádás kérdéssel foglalkozott Joseph Ratzinger bíboros is A liturgia szelleme című könyvében.[4] „Az Eucharisztia őrzése” című IV. fejezetében a bíboros összefoglalja Henri de Lubac jezsuita kutatásának eredményét, a Corpus mysticum „misztikus” jelzőjének áttevődését az Eucharisztiáról az Egyházra: Krisztus misztikus teste ezentúl az Egyházat jelölte.[5] Ratzinger bíboros hozzáfűzte :„Ebből a Henri de Lubac által gondosan ismertetett nyelvi fordulatból egyesek azt a következtetést vonták le, hogy egy bizonyos, eddig ismeretlen realizmus – mondhatnánk naturalizmus – hatolt be az Eucharisztia tanába, és az atyák elvont szemlélete, a valóságos jelenlét statikus és egyoldalú eszméjének a javára háttérbe szorult. Való igaz, hogy egy ilyen nyelvi fordulatban egy szellemi fordulat is kifejeződik, amit természetesen nem lehet olyan egyoldalúan leírni, mint ahogyan az a fentiekben említett tendenciákban történik. [Korábban a szerző azokról a tendenciákról tett említést, amelyek szerint búcsút kell mondani a szentségimádásnak, a körmeneteknek, hiszen – mondják – az Eucharisztia adományai étkezésre és nem ránézésre valók. Sz. F.] Helyesnek lehet elismerni – folytatja Ratzinger bíboros – hogy az eszkatologikus dinamikából és az eucharisztikus hit »mi«-jellegéből (közösségi szempontjából) valami veszendőbe ment, vagy legalábbis háttérbe szorult.”

A bíboros a továbbiakban védelmébe veszi az Oltáriszentség imádása körül kialakult kultuszt, megmagyarázva, hogy az egyszer már átváltoztatott kenyér átváltoztatott állapotban marad. Ezért őrizték meg régen az Eucharisztiát a betegek számára; tehát nem dologi jelleget tartalmaz, hiszen a Feltámadott teljes Krisztus jelen van, az Ő személyének szól az imádás.

II. János Pál Ecclesia de Eucharistia kezdetű körlevele 25. pontjában írta. : „Az Eucharisztia szentmisén kívüli tiszteletének fölbecsülhetetlen értéke van az Egyház életében. Ez a tisztelet szorosan kapcsolódik az eucharisztikus áldozat ünnepléséhez. Krisztus jelenléte a szentmise után megőrzött szent színek alatt – mely jelenlét mindaddig valóságos, amíg a kenyér és a bor színe megmarad – az áldozat bemutatásából ered, és a szentségi, illetve a lelki egyesülésre irányul. A lelkipásztorok feladata, hogy személyes példájukkal is előmozdítsák a szentségimádást, különösen a szentségkitételt és a szent színek alatt jelenlévő Krisztus imádását.”

(szf)

[1] Vö. Nemeshegyi Péter: „Ezt tegyétek  az én emlékezetemre”. Távlatok-Agapé, 1994, 68kk. – A kis könyv eredetileg 1975-ben  Rómában „Eucharisztia” címmel a Teológiai Kiskönyvtár sorozatban jelent meg

[2] Lásd II. János Pál 2003-as Ecclesia de Eucharistia kezdetű körlevelét: http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=36

[3] Lásd II. János Pál 2003-as Ecclesia de Eucharistia kezdetű körlevelét: http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=36

[4] A 2000-ben kiadott német eredeti fordítása 2002-ben megjelent a Szent István Társulatnál. Lásd 79. 

[5] Itt emlékeztetek arra, hogy H. de Lubac Corpus Mysticum című monográfiájában (1943) tanulmányozta az Eucharisztia és az Egyház viszonyát a középkorban. Ennek végkövetkeztetésében hangsúlyozza: Valóságos jelenlét, mivel megvalósítja (építi) az Egyházat, a hívők közösségét. Az Eucharisztia átalakítja, egyesíti a hívőket, és ez az egyesítés azt jelenti, hogy Krisztus jelenléte valóságos.