Eucharisztia: A szeretet szentsége - 6., befejező rész: Üdvösséges áldozat és megosztott kenyér

- P. Szabó Ferenc SJ sorozata

Az Eucharisztiáról szóló sorozatunk végén röviden összefoglalom az újabb szentségi teológia perszonalista szemléletét, és egyben jelzem ennek jelentős szerepét az ökumenikus párbeszédben. Előadásaimban mindig hivatkoztam Egyházunk hivatalos tanítására, nevezetesen az Egyház megújulását célzó  II. Vatikáni zsinat dokumentumaira, és a zsinat utáni Tanítóhivatal irányelveire a liturgikus megújulás középpontjában álló Eucharisztia ünneplésével kapcsolatban.

Az Eucharisztia: a Szeretet Szentsége új fényben

A következő összefoglalásban  Xavier Léon-Dufour francia jezsuita biblikus  Az élet kenyere[1] c. könyvét követem, amely az előző adásaimban kifejtett perszonalista szemléletet rögzíti az Eucharisztia értelmezéséről. Léon-Dufour – a Magyarországon is ismert Biblikus Teológiai Szótár szerzője, a Szentírás,  a mai perszonalista filozófia és a nyelvelemzés eredményeit felhasználva beszél az  Élet kenyeréről. Egy korábbi könyvében  már kifejtette, hogy az Eucharisztia üdvösséges áldozat és megosztott kenyér. Jelzi, hogy a zsinat óta a „szentmiseáldozat”  helyett gyakrabban használjuk az Eucharisztia szót, illetve a eucharisztikus lakoma vagy úrvacsora megjelölést. Minden bizonnyal a szóhasználat változására befolyással volt az ökumenikus párbeszéd is, minthogy protestáns  testvéreink szívesebben beszélnek Úrvacsoráról.

Anamnészisz, memoriale, emlékezet

Az ökumenikus párbeszédben[2] közösen elfogadták az Úr halálának és feltámadásának hathatós emlékezete (görögül anamnészisz, latinul memoriale) megjelölést. Nem puszta emlékezésről, emlékezetbe idézésről van szó. Hanem mivel az anamnésziszben, a rendkívüli  emlékezésben a múlt jelenné válik, az „egykor” és a „ma” egymásba olvad, az Eucharisztia ünneplése valóságos találkozás a hitben Jézus Krisztussal és az ő történelmével.

A limai közös dokumentum (Eucharistie, 6) ezt így magyarázza: „Maga Krisztus mindazzal, amit értünk és az egész teremtésért végbevitt (megtestesülésében, megaláztatásában, szolgálatában, tanításában, szenvedésében, áldozatában, feltámadásában és mennybemenetelében, majd a Lélek elküldése által), jelen van ebben az »anamnésziszben«, és önmagával való közösséget ajándékoz nekünk.” Ez az anamnészisz-jelleg mutatja, hogy a keresztény hit a történelemhez kapcsolódik. A keresztény liturgia nemcsak ugyanannak a valóságnak örök visszatérését ünnepli, hanem Istennek a történelemben megjelent önközlését, éspedig nem puszta emlékezésként, hanem a történelemben elkezdődött folyamatnak jelenvalóvá válását. Ezért játszik a Hagyomány nélkülözhetetlen szerepet az igehirdetésben. (Vö. 1Kor 11,23; 15,3)

Az anamnésziszt a jövőbe tekintés követi: „Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.” Az Eucharisztia a keresztény reménység jele és záloga. „Azt jelöli, . . . amivé a világnak válnia kell: ajándék és dicséret a Teremtőnek, egyetemes közösség Krisztus testében, az igazságosság, a szeretet és a béke birodalma a Szentlélekben”. (Lima: Eucharistie 4).

Ökumenikus szempontok

A II. Vatikáni zsinat liturgikus reformjával (vö. IV. eucharisztikus ima) újra felfedeztük az Eucharisztia epiklézis-jellegét, tehát a teremtő Szentlélek lehívásának jelentőségét; ez a tény hidat vert a keleti egyházhoz, és új kapcsolatot teremtett a reformátorok (főleg lutheránusok) úrvacsora-teológiájával. A limai közös nyilatkozat a Lélek működését úgy írja le, mint „annak szerepét, aki Jézus történelmi szavait jelenvalóvá és elevenné teszi”. Ezáltal világossá válik, „hogy az Eucharisztia nem mágikus, mechanikus cselekmény, hanem az Atyához intézett imádság, amely hangsúlyozza, hogy az egyház egészen tőle függ”. (Lima: Eucharistie 14. és kommentárja.) Ez a pneumatikus  (Szentlélekre utaló) mozzanat különösen az eucharisztikus átváltozás személyes (és történeti) jellegét világítja meg.

Az ún. Dombes-i katolikus–protestáns csoport jelentésében (1971)[3] megegyezésre jutottak abban, hogy az Eucharisztia olyan anamnézisz, memoriale, emlékezet, amely hathatósan megjeleníti Krisztus kereszthalálát és feltámadását. A katolikus–lutheránus vegyes bizottság 1979-es dokumentuma[4] ezt írja az eucharisztikus jelenlétről: „Katolikusok és lutheránusok közösen megvallják az Úr igazi és valóságos jelenlétét az Eucharisztiában. De különbségek vannak a teológiai megfogalmazásokban, amelyek a jelenlét módját és tartalmát fejezik ki.”

Amikor a pap Krisztus személyében/nevében (in persona Christi) kijelenti: „Ez az én testem...”, tehát a kenyeret azonosítja Krisztus testével, ez a kijelentés alapvető: a kenyér valóban Krisztus szentségi testévé, lelkünk táplálékává válik. Egy előző előadásban említettem neves katolikus teológusok elgondolását, az átlényegülés perszonalista szemléletét, akik transzfinalizációról (céváltozásról) és transzszignifikációról (jelentésváltozásról) beszéltek. Szerintük az átváltoztatáskor  a kenyér és bor rendeltetése és jelentése megváltozik, átalakul. Ezek ugyan részigazságot fejeznek ki, de nem elégségesek a létrejött  új valóság jelölésére.[5] Elégtelenek, mert önmagukban jelölhetnek pusztán külső változást. Az eucharisztikus átlényegülés viszont feltételezi az okság és a célszerűség egységesített viszonyát, éspedig Krisztus rendelése alapján. A hit révén tudjuk, hogy a feltámadt Krisztus Lelke átalakította a kenyeret Krisztus szentségi, „szellemi” (feltámadott) testévé (és a bort vérévé). Lényeges a szentségi: a szentség olyan külső jel, amely Krisztus rendelése folytán kegyelmet közvetít.

Lelki és szimbolikus=valóságos jelenlét

Az Eucharisztiában (a feltámadt) Krisztus szentségi, „lelki jelenlétéről” kell beszélnünk. Az Eucharisztia átalakítja, egyesíti a hívőket, és ez az egyesítés azt jelenti, hogy Krisztus jelenléte hatékony, valóságos. Az Eucharisztiában a feltámadt Krisztus Szentlelke által egy (egyházi) testté gyűjti össze a hívő népet, az egy kenyérben részesülőket. (Vö. a IV. eucharisztikus imát.)

Az Eucharisztiában eljön a feltámadt Krisztus, hogy bevonja a hívőket az ő szeretetteljes önátadásának dinamizmusába. Eljövetele átváltoztat. Az evés-ivás nem marad puszta étkezés, hanem az Úr vacsorája lesz; a kenyér és a bor nem marad csupán élelmiszer, hanem az ő jelenlétének és önátadásának reálszimbóluma lesz: Krisztus teste és vére, hogy az egybegyűltek egy testté legyenek, részesüljenek az ő önátadásában a Lélek által. „Valóságos jelenlét, mert megvalósítja Krisztus egyházi testét, a hívők szeretetközösségét.” (Henri de Lubac, Corpus mysticum, végkövetkeztetés.)

Az Eucharisztia szertartásában lényeges a kenyér és a bor átalakulása Jézus testévé és vérévé, de az Úr ezt azért akarta, hogy megvalósuljon a hívők szeretetközössége, az Egyház. A szentmise hathatósan jelenvalóvá teszi Jézus tettét, aki húsvétja – kereszthalála és feltámadása – révén megnyitja az isteni életet az embereknek. Ez az elsődleges jelentés. Később az Egyházban kifejtették az „átlényegülés” és az eucharisztikus jelenlét mikéntjére és az Eucharisztia imádására vonatkozó elgondolásokat.      

II. János Pál 2003-as enciklikája nyomán manapság egyre erősebben hangsúlyozzák és gyakorolják a szentségimádást. [6] „Ez a gyakorlat nagyon szép, de nem lenne szabad átalakítani az imádás tárgyát valamiféle statikus bálvánnyá, amelyet elválasztanának az eucharisztikus cselekménytől (a szentmisétől), amely »a keresztény élet forrása és csúcsa« marad, a II. vatikáni zsinat szerint (SC 10).  „Az Eucharisztia aktualizálja az utolsó vacsorát, ahol Jézus előre jelezte értünk, valamennyi ember üdvösségéért vállalt halálát. Ez az értelme felszólításának: »Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.« A szentmise aktualizálja a múlt Úrvacsoráját: Jézus most is önmagát adja nekünk, amint akkor adta, de most a Feltámadott egyesít bennünket magával.” (158)

Befejezésül

Sorozatom befejezésekor szeretném hangsúlyozni a Zsinat utáni pápai megnyilatkozásokkal, hogy az egyházi életben nincs helye a szakemberek által előkészített és az egyetemes zsinat által szentesített liturgikus reform vitatásának. Sem a zsinat előtti állapotokhoz visszahajló tradicionalizmusnak, sem az ún. „progresszisták” újításokkal kísérletező önkényeskedésének. A zsinati reformok nem új egyházat akartak létrehozni az aggiornamentóval, hanem az atyák szándéka ez volt: folytonosságban maradva a nagy keresztény Hagyománnyal, az evangéliumi üzenetet korszerű nyelven hirdetni, új módszerekkel és lendülettel elvinni minden keresőhöz, a társadalom legszélsőbb pereméig.

Elég itt arra utalnunk, hogy a zsinati vitákon, az okmányok megfogalmazásában a Tradíció két olyan kiváló teológusképviselője játszott döntő szerepet, mint a domonkos Yves Congar és a jezsuita Henri de Lubac.  A zsinat előtt mindkettő a teológia és az egyházi élet megújulását kereste kutatásaival, a merev skolasztikához ragaszkodók  modernizmussal is gyanúsították és félreállították őket, de a zsinat pápái „rehabilitálták” őket: ennek jele volt az is, hogy életük végén mindketten bíborosok lettek. De amikor kitört  a zsinat után Európa szerte a kulturális forradalom és a tekintélyi válság, ez a katolikus egyházban is éreztette hatását. Néhány évtized után egyes újítók már III. Vatikáni zsinatot követetek. Nem egyszer botrányos kezdeményezéseik voltak pl. a liturgiában, a szentmisében az úrvacsora megtartásában. Mások viszont, részben a visszaélések ellenhatására, a zsinat előtti állapotokhoz tértek vissza. Ez utóbbiak, a „tradicionalisták”, nem az alapvető Tradíciót követték/követik,  hanem a régi állapotok megőrzését, „konzerválását” tartják szem előtt, beleértve az időben szükségképpen változó járulékos, elavult  elemeket. Ezek a konzervatívok felejtik azt, amit P. de Lubac, a keresztény Hagyomány nagy képviselője  így fejezett ki: „Az igazi hűség a teológiában és az egyházi életben a helyes változásban van, mert aki mereven a múlthoz ragaszkodik, éppen azt árulja el, amit meg akar őrizni.” A helyes változás, a megújulás nem újítás, hanem - folytonosságban maradva a múlttal - a keresztény Misztériumot elmélyíti és  az új szellemi igényekre figyelve korszerűsíti – a múlt kincséből régit és újat hoz elő, ahelyett, hogy mereven ragaszkodna a megkövült külsőségekhez is.

 Ha a Zsinat pápáinak megnyilatkozásait tanulmányozzuk, ez világosnak tűnik. A Szentlélek sugallatára figyelve - Péter utódának útmutatásait követve kell keresnünk keresztény hitünk és életünk megújítását, tanúságot tennünk az  üdvösség Örömhíréről.

(szf)

[1] A következőkben  Xavier Léon-Dufour: Le pain de la vie c. könyvét követem (Seuil, Párizs 2005, 175 o.) - Xavier Léon-Dufour (1912-2007) francia jezsuita szentírástudós neve ismert a magyar katolikusok körében. Az általa szerkesztett Biblikus Teológiai Szótárt magyarul is megjelentettük Rómában (1972), majd pedig átengedtük a magyar fordítás kiadásának jogát a Szent István Társulatnak

[2] .- Lásd Békés Gellért: Krisztusban mindnyájan egy, Pannonhalma 1993, 185–207.

[3] A dombes-i nyilatkozatról bővebben lásd Szabó Ferenc: „Eucharisztia: üdvösséges áldozat és megosztott kenyér” in: Lélekben és igazságban, Róma 1986, 83–94

13  Le repas du Seigneur. La Doc. Cath. 61 (1979) 19–30.

[5] VI. Pál pápa Mysterium fidei kezdetű körlevele is (DH 4411) óvott attól, hogy az átlényegülést csak, egyedül a „jelentésváltásban” és a „rendeltetésváltozásban” lássuk.

[6] Ehhez lásd még J. Ratzinger bíboros A liturgia szelleme című könyvének kiegyensúlyozó megjegyzéseit.