Jó és rossz: Martos Balázs atya elmékedése az évközi 16. vasárnapra

Márk és Máté evangélistát egyképpen megragadta a tény, hogy Jézus példabeszédekben tanította az embereket (vö. Mk 4,33-34; Mt 13,34-35). Van ezekben a beszédekben valami csalogató, közös gondolkodásra hívó, egyszerre nyilvánvaló, ugyanakkor rejtélyes és titokzatos. Olyasmi, ami belefér a mindennapi tapasztalatok világába, ugyanakkor túl is lép rajta, kivezet egy másik, egy sokkal tágasabb térbe, amelynek immár Krisztus az ajtaja, középpontja, törvénye.

Máté nemcsak azt mondja, hogy Jézus „példabeszédek nélkül nem tanított”, vagyis minden hallgatóját be akarta vonni ebbe a különleges felfedező játékba, hanem azt is, hogy ebben is Isten akaratát, előre látó tervét követte. „Példabeszédekre nyitom ajkamat, s hirdetem, ami rejtve volt a világ kezdetétől.” A 78. (a latinban és görögben 77.) zsoltár, amelynek egyik első verséről van szó, a választott nép történetét elmélkedi végig, abból olvas, abban keres értelmet, ami már megtörtént. A példabeszédek jelképes-metaforikus világa másként adja fel a leckét, mint maga a történelem – de mindkettő válhat rejtélyes labirintussá, amelybe beleveszik a halandó. A zsoltár egyetemes távlatot nyit: a világ kezdetétől elrejtett dolgok, amelyek eddig bántottak, mert érthetetlenek, teljességükben mindeddig befogadhatatlanok voltak, most végre kinyilvánulnak.

Ez a „most”, ez a „végre”, a végső idők távlatába helyezi mindazt, amit Jézus tesz és tanít. A példabeszédek megértésének kulcsa ő maga, illetve az a tény, hogy vele valami egészen új és meghatározó kezdődött el a mi poros kis világunkban. Ó, milyen sokféle félelmetes gonoszság van a világban, ami elől riadtan elfordítjuk a fejünket, akár álomba menekülve, mint a tanítványok a Getszemáni-kertben! A konkolyról és búzáról szóló példabeszéd gazdája ezzel szemben nem csodálkozik, és nem is hagyja, hogy elvonják figyelmét a tiszta búza megőrzésének gondjától. Van rossz és jó, de nekünk csak a jóval szabad igazán foglalkoznunk, üzeni a példázat. A rossz majd megsemmisül, és csak a jó marad meg.

Ó, milyen sokszor megtapasztaljuk, hogy alig észrevehető, szinte semmi, amit nagyszerű megérzéseinkből valóra is váltunk! Jézus mégis azt állítja, hogy a mennyek országa jelen van a mustármag megdöbbentő növekedésében, jelen van a kovász mindent átjáró, életet erjesztő erejében. „Uram, te ugye jó magot vetettél a földedbe?” Uram, ugye te vagy, aki a jót megkezdted bennem és a világban és az egyházban? Meddig várjunk tehát, hogy a jó felnövekedjen és mindenütt nyilvánvalóvá legyen? És meddig várjunk, hogy a világban sokfelé védtelen kicsinyek megpihenhessenek és oltalmat nyerjenek, mint madarak az árnyas fa ágai között (vö. Dán 4,9.18)?

A szenvedés és megpróbáltatás, a világ rendetlensége és látszólagos értelmetlensége, a „kint” és „bent” egyaránt tapasztalható gonoszság, ha hagyjuk, hogy szíven üssön, önmagában is tüzes kemence, de még nem a végső ítéleté, csak a megpróbáltatásé, amelyben „mint aranyat a kohóban” (Bölcs 3,6), Isten megvizsgálja a hitünket (vö. Dán 3,6). Mindig mellettünk áll, hogy tudjunk hinni a jóban, és tudjunk tenni, fáradság nélkül. Ezek a példázatok is erre biztatnak, végső soron.

A búzáról és konkolyról szóló példabeszédet gyakran összehasonlítják azzal a másikkal, amelyet Márknál olvasunk (vö. Mk 4,26-29). Márké optimista lenne – az ország növekszik és kibontakozik, „maga sem tudja, hogyan”. Mátéé komor: éjszaka a gonosz mindent összezavar. A kettő mégsem mond ellent egymásnak: a kezdet és a megoldás egyformán Istennél van. A rossz kihívás, de egyben meghívás arra, hogy jobban figyeljünk Isten cselekvésére.