Olvasd a cikket Menj a menüre

közösségi hálók:

RSS:

Vatikáni Rádió

A pápa és az egyház hangja párbeszédben a világgal

nyelv:

Vallás \ Ökumenizmus

Két reformátor: Luther Márton és Pázmány Péter - P. Szabó Ferenc SJ jegyzete II. rész

Pázmány Péter

20/07/2017 14:54

Pázmány vitái és párbeszéde a protestáns hitújítókkal

Előadásom első részében kifejtettem, hogy a hitviták középpontjában a Szentírás tekintélye és értelmezése, a protestáns Sola Scriptura-elv áll. Ezért Pázmány Péter életművében – a korai vitairatoktól a Kalauzon át 1626-os kis ikerkönyvéig (A Szentírásról és az Anyaszentegyházról) gyakran és alaposan elemzi a kérdést.

A Kalauz VI. könyvének jó része a Sola Scriptura körül forog: a VII. könyv pedig azt fejtegeti, hogy a „romai Ecclesia az ítélőbíró” a Szentírás helyes értelmezésében. Pázmány­nak a VI. könyv elején gondja van arra, hogy felsorolja azokat a pontokat, „mellyekben, ha értelemmel nem-is, de szóval minden közbevetés nélkül eggyet értenek minnyájan, valakik keresztyén nevet viselnek":

1. Az igaz hit nem emberi vélekedésen, hanem Isten szaván és tanúbizonyság-tételén alapul;

2. a Szentírás, Isten Szava méltósága és normatív szerepe a hitben;

3. ha valamely vallás ellenkezik a Szentírással, nem eredhet Istentől;

4. a Szentírás igaz értelmét kell követni, nem szabad önkényesen „kitekerni" jelentését.

A másik két protestáns „sola”: sola fide, sola gratia, a hit és jócselekedetek, ill. a kegyelem és emberi szabadság viszonya a hit általi üdvözülésben, tehát a megigazulás központi kérdésénél került terítékre. Pázmány főműve, a Kalauz XII. könyvét teljesen a megigazulásnak, a hit-kegyelem-jócselekedetek viszonyának szenteli. Szent Ágoston egy híres mondatával foglal össze mindent: „Quum Deus coronat merita nostra, nihil aliud coronat quam munera sua”. Amikor Isten érdemeinket megkoronázza, megjutalmazza, igazában nem mást, mint saját ajándékait koronázza meg. Majd Kálvint is idézve (magáévá téve kijelentését): „Én-is azért azt mondom, hogy a Christus érdemével nem ellenkezik a mi érdemünk: mert ez amabból árad. És valamint a szőlő-tőt nem gyalázza, hanem böcsületessé teszi a gyümölcsöző vessző: úgy a Christus érdemét magasztallya, hogy annak erejéből az erőtlen vessző gyümölcsözik. Elégséges azért a Christus érdeme, mert ebből ered a mi érdemünk.” (ÖM IV, 552–553).

Pázmány már 1606-ban összefoglalta a Rövid tanúság-ban a hitvitákban alkalmazott érvelése lényegét (ÖM II, 280). Hangsúlyozta a Szentírás – Isten Szava - normatív szerepét a hitben, amiben a keresztények egyetértenek. Persze a Biblia, Isten Igéje igaz értelmét tévedésmentesen az Anyaszentegyház tanításából ismerjük meg.

Ezután következik (ÖM II,281)  a legfőbb vitakérdés a Sola Scriptura protestáns elve: „Mibe legyen gyökere minden visszavonásnak?”  Pázmány hangsúlyozza: „abba vagyon minden különbözés, honnan és mi módon kelljen az Írásnak igaz értelmét megismernünk.”

Az egyedül a Szentírás kizárólagos elvről évszázadokig tartott a vita, egészen napjainkig, amikor a II. Vatikáni zsinat kinyilatkoztatásról szóló (Dei Verbum kezdetű) dokumentuma már a legtöbb protestáns teológus számára is megnyugtató megoldást fogalmazott meg a Szentírás és az apostoli Hagyomány viszonyáról. Nem beszélünk a kinyilatkoztatás két forrásáról, hanem annak két csatornájáról. Pázmány lépten-nyomon a ma is vitatott kánonképződésre utalva hangsúlyozza: az apostoli/egyházi Hagyomány kizárásával azt sem tudhatjuk, milyen sugalmazott könyvek tartoznak a Szentíráshoz, és az írásértelmezésben is szükség van az Anyaszentegyház tekintélyére.

Hitviták és ökumenikus párbeszéd

Most kitérek Pázmány „ökumenizmusára”, bár e fogalom anakronisztikusnak tűnik. A jezsuita hitvitázó általában kemény szavakat használ a tévtanítók ellen, főleg, amikor visszavág a „pápistákra” szórt rágalmaikra, de szelíden szól a lutherista és kálvinista hívőkhöz, az egyszerű olvasókhoz.

Elsőnek megírt magyar munkája, a Tíz Bizonyság (1605) ajánlásában Pázmány így fordul a lutherista és kálvinista olvasóhoz: (ÖM I, 384-391)

„Értsd meg jól először mind az te vallásodat, s mind az mi tudományunkat: azután szidalmazd, a' mit káromlásra méltónak alítasz /vélsz/. De minek-előtte olvasni kezgyed ez könyvecskét, röviden KÉT dologrúl akarlak inteni.

Először arrúl: hogy valamit ez könyvbe elő-hozok az Új tanító Atyafiak írásaiból, azt én magam az önnön saját könyvökből írom-le. (. . .) Mert ugyanis sok üdőtül-fogva olvasom az Új tanítók írásit: a végre, hogy minden tudományoknak és róka-lyukoknak végére mehessek. 

Másodszor: jó lelkiismérettel tudománt tészek, hogy senkit akaratom-szerént nem igyekezém írásomban szidalmazni és gyalázni. Mivelhogy nem az Lutherista és Calvinista Atyafiak személye-ellen: hanem az adományok és vallások-ellen írtam, valamit írtam, csak a végre, hogy az hamisságrúl levonassék az áll orcza, és az üdvösségnek úttya megesmértessék.”

Pázmány már az 1605-ös Tíz bizonyság-ban megmagyarázta – utalva Magyarival folytatott vitájára - hogy a tévelygések tanítói ellen ugyan „keményen szólott", de azért tette, mert mindenféle szidalmat, igazságtalan vádat szórtak a pápistákra.

„Azok-közzűl, kik Magyar országba az régi keresztyén vallás-ellen írtak, alég olvastam, ki mértékletesbnek téttetné magát Magyari Istvánnál: de hogy megércsed, mely tisztessége­sen szoktak nekünk szóllani még azokis, kik csendesbeknek téttetik magokat, halhadsza, mely böcsülletes neveket és titulusokat ád ő is az Régi hiten való keresztyéneknek".

És itt Pázmány egy oldalon felsorolja azokat a jelzőket, amelyekkel a „mértékletes" Magyari illette a pápistákat: „Az Pápisták Evangélium ellenségei és igazságnak gyűlölői. Az Pápisták fóltos hitirűl a Szent Írás semmi böcsülletes emlekezetet nem tészen. (...) Az Pápa Antiuchristus. Az Pápaság telles Istentelenséggel, szentség töréssel, fertelmességgel, árulósággal és sok töb czégéres vétkekkel. (...)

Majd hozzáfűzi: „Illyen szép böcsülletes nevekkel ékesget minket fejenként egy tudatlan Colosvári taligás. És efféle, mind édes méz az Újító Atya-fiaknál. Ha penig mi egy nehéz szót ejtünk, mindgyárt föstölög sokaknak az orrok, és azt akarják, hogy mint az Úr emberének, nékik minden szabad légyen, mi pedig csak vállal vonícsunk. De jóllehet azokat, kik egyűgyűségek-miat megcsalattak, gyengén kel és keresztyéni szeretettel (Gal 6,1) tanítani és szelíden dorgálni (Tim 2, 25): mindazonáltal az tévelygések tanítóit tartozunk Szent Pál Apostol parancsolattya-szerént keményen megfeddeni (Tit 1,14).”

Pázmány a továbbiakban megjegyzi, hogy a régi egyházatyák is keményen szóltak az újító eretnekek ellen, hogy az emberek felismerjék a veszedelmes tanítókat, „az tévelygések csaplári csalárdságát”. Erre több példát idéz Szent Iréneusztól. Majd hozzáfűzi: „Ezt a végre hozom-elő szerelmes Atyámfia, hogy ne csudálkozzál, ha néha míis megélesíttyük az penna orrát, megmelegíttyük az téntát, mikor ez mostani Új tanítókrúl szóllunk: és kerek szóval az hamisságot hamisságnak, az hazugságot hazugságnak nevezzük. De ha tanító nem vagy magadra ne végy effélét. . .” ÖM I, 388-390)

Figyelemre méltó, amit Pázmány főműve, a Kalauz III. könyvének végén (ÖM III, 560–564) arról ír, hogy „miként kell hasznosan beszélgetni a hit dolgairúl”. 

1) Isten segítségét kell kérnünk, „hogy nyelvünket az eltántorodtak oktatására vezérellye, azon kell lenni, hogy keresztyéni szelídséggel, mértékletességgel és szeretettel szólva, szidalom, bosszúbeszéd és rágalmazás ne elegyedgyék a beszélgetésben”.

2) Figyelni kell az újítók két csalárdságára. Az egyik: nem fejtik ki a lényeget, csak rágalmaznak, „rút hamisságokat kennek és kérődnek ránk”. A másik: nem maradnak a vitatott témánál, hanem egyik témáról a másikra csúsznak át; „csak alig vészed eszedbe, hogy az igazulásrúl kezdett beszélgetést, az úrvacsoráján kell végezned.”

3) Végül a „gyümölcsös” beszélgetéshez fontos az, hogy ne engedjük a Szentírás helyes értelmét kiforgatni. Pázmány kulcskérdésnek tartja a Szentírás értelmezését, amelynél (a sola Scriptura protestáns elvével ellentétben) figyelembe veszi az apostoli hagyományt és az egyházatyákat (a volt ágostonos szerzetesnek, Luthernek a leggyakrabban Szent Ágostont idézi); valamint az Anyaszentegyházat tartja végső döntőbírónak az értelmezésben.

Ferenc pápa Lutherről és az ökumenizmusról

Tanulmányom elején megemlékeztem arról, hogy 1999. október 31-én Augsburgban a katolikusok és lutheránusok egyezséget írtak alá megigazulás értelmezéséről. Ez is jelzi, hogy katolikusok és lutheránusok már jelentős utat tettek meg az ökumenizmus útján. II. János Pál történelminek nevezte az eseményt.

 Ferenc pápa is igen jelentősnek tartja ezt az állomást az ökumenizmus hosszúra nyúló útján, amint ez kiderül abból a beszédéből, amelyet 2016. október 31-én, a reformáció emléknapján mondott Lundban, az ökumenikus ima alkalmából. Most ebből idézünk:

„Katolikusok és evangélikusok elkezdtünk együtt járni a kiengesztelődés útján. Most, az 1517-es reformációról való közös megemlékezés alkalmával új lehetőségünk nyílik egy közös út elfogadására, azon út elfogadására, amely az utóbbi ötven évben nyerte el formáját a Lutheránus Világszövetség és a Katolikus Egyház közötti ökumenikus párbeszédben. Nem nyugodhatunk bele a megosztottságba és az eltávolodásba, amelyet a szakadás eredményezett közöttünk. Lehetőségünk van arra, hogy helyrehozzuk történelmünk egyik meghatározó szakaszát azáltal, hogy felülemelkedünk a vitákon és a félreértéseken, amelyek gyakran akadályoztak abban, hogy megértsük egymást. (…)

Nekünk is szeretettel és őszintén kell múltunkra tekintenünk, el kell ismernünk, hogy hibáztunk, és bocsánatot kell kérnünk: egyedül Isten a bíró. Ugyanazzal az őszinteséggel és szeretettel kell elismernünk, hogy megosztottságunk eltávolodott Isten népe eredendő megérzésétől, hiszen a nép ösztönösen egységben kíván maradni, és hogy ezt a megosztottságot történelmileg inkább e világ hatalmasságai állandósították, mintsem a hívő nép, amely mindig és mindenhol rászorul Jó Pásztora biztos és gyengéd vezetésére. Mindazonáltal mindkét fél részéről őszinte szándék mutatkozott az igaz hit megvallására és megvédésére, de annak is tudatában vagyunk, hogy félelemből és előítélettel bezárkóztunk a mások által más hangsúllyal és eltérő megfogalmazással vallott hittől. (…)

Jézus emlékeztet minket: „Nélkülem semmit sem tehettek” (Jn 15,5). Ő az, aki támogat és bátorít bennünket, hogy keressük, miként válhat az egység egyre nyilvánvalóbb valósággá. Kétségtelen, hogy a szakadás végtelen sok szenvedés és meg nem értés forrása volt, ugyanakkor arra az őszinte tudatosításra is elvezetett minket, hogy nélküle semmit sem tehetünk, és megadta annak lehetőségét, hogy hitünk bizonyos szempontjait jobban megértsük. Hálával ismerjük el: a reformáció hozzájárult ahhoz, hogy a Szentírás jobban a középpontba kerüljön az egyház életében. Isten szavának a Szentírásban való közös hallgatása által a Katolikus Egyház és az ötven évvel ezelőtt megalakult Lutheránus Világszövetség közötti párbeszédben jelentős lépéseket tettünk előre. Kérjük az Urat, hogy az ő szava tartson egységben minket, hiszen az a tápláléknak és életnek a forrása, indítása nélkül semmit sem tehetünk”.

(szf)

20/07/2017 14:54