Walter Kasper: A katolikus Egyház, 2. rész: A II. vatikáni zsinat maradandó jelentősége

P. Szabó Ferenc SJ könyvismertetése:

Walter Kasper új könyve a Katolikus Egyházról egy alapos egyháztani összegezés mellett vallomás is a neves teológusnak, a németországi lelkipásztor püspöknek és a vatikáni Kúria prefektusának megélt tapasztalatairól, példás egyházszeretetéről. Olyan nagy teológus mesterei voltak – a nagy keresztény Tradíció képviselői – mint John Henry Newman, a „Tübingeni Iskola” képviselői, főleg Johann Adam Möhler, továbbá Karl Adam, Romano Guardini, a domonkos Yves Congar (+1995) Karl Rahner (+1984) és Henri de Lubac (+ 1991) jezsuiták, Leo Scheffczyk (+2005). (K 17-23)

Egyháztani összegezéséhez forrásként használta a Szentírást, az egyházatyákat, a nagy teológusokat és főleg a II. vatikáni zsinat dokumentumait és azok értelmezését. Szakszerűségének jeleként megemlítjük, hogy a hivatkozások/jegyzetek az 587 oldalas könyv végén 90 oldalt tesznek ki.

Kasper könyve elején (K 26-28) elmondja, hogy mestereitől megtanulta a történetiség és az Egyház élő hagyománya szemléletét, amely döntő lett teológiája kialakulásában tübingeni professzorsága idején, majd, mint püspök lelkipásztori megbízatása idején (1989-1999). Fokozatosan körvonalazódott számára az, amit később VI. Pál, II. János Pál, majd XVI. Benedek programként jelöltek meg az „új evangelizálás”kifejezéssel.

Ennek az alapvető szemléletnek köszönheti, hogy a zsinat alatt és utána hamisnak tűnt számára a „konzervatív” és „progresszív” szlogenszerű megjelölés, tehát az irányzatok ilyen szétválasztása, és elutasította azt, hogy őt magát valamennyik csoporthoz sorolják. Innen eredt az is, hogy mindkét tábor gyanakvón tekintett munkásságára.  Régi tübingeni mestereit követve igyekezett önállóan, a saját fejével gondolkodni. Meg volt győződve arról, hogy a teológiának „konzervatívnak” kell lennie jó értelemben, vagyis feladata az, hogy az apostoli hagyományt megőrizze és életszerűen kifejtse, úgy ahogy az Egyház azt átadta a történelem folyamán. De az is igaz, hogy nem lehet megőrizni a hagyományt mereven kőbe vésve, egyszerűen ismételve azt, hanem élő módon kell átadni a hitet, lefordítva a mai kor nyelvére, amikor továbbadjuk a jövendő számára. A modern filozófia árnyalt ismerete ebben segítségünkre lehet az építő vitához és a modernitás kritikájához, megőrizve bennünket a meddő és sablonos modernizmustól.  Mégis tény az, hogy - kiegyensúlyozott álláspontja  ellenére - később néha a „liberális” jelzővel illették.

A II. Vatikáni zsinat maradandó jelentősége

Walter Kaper ezután (K 29kk) a II. Vatikáni zsinat (1962-1965) maradandó jelentőségéről, különféle értelmezéseiről és recepciójáról ír. Nagyon fontosak ezek az elemzései, minthogy az elmúlt fél évszázad alatt egészen napjainkig, Európában – benne Magyarországon - az egyházi élet válsága jórészt éppen a zsinat „hermeneutikájával”, értelmezésével és recepciója nehézségeivel kapcsolatos.

Amikor XXIII. János pápa 1959. január 25-én bejelentette, hogy zsinatot hív össze, teljes volt a meglepetés a váratlan hírre. Az ifjabb nemzedék ezt nem tudja felmérni, mert nem ismerheti a zsinat előtti korszakot. Kasper bíboros kijelenti: Meg van győződve arról, hogy a Zsinat 16 dokumentuma iránytű a XXI. századi Egyház számára. Ez a zsinat alapvetően az Egyház zsinata volt az Egyházról, XXIII: János és VI. Pál pápáknak is köszönhetően: az Egyház jobban tudatosította önazonosságát, mivoltát és küldetését a mai világban: főleg a Lumen gentium és a Gaudium et spes kezdetű dogmatikus konstitúciók tanával, továbbá párbeszédre való nyitottságával a különvált egyházakkal és nagy vallásokkal: Unitatis redintegratio k. határozat és Nostra aetate nyilatkozat.

A zsinati évek alatt lelkesedés, pezsgés és forrongás azonban hamarosan lelohadt. Különböző értelmezések és gyakorlatok születtek. Az idősebbeknek a zsinat történelmi fordulatot hozott az Egyház életében, a mai fiatal nemzedéknek azonban, akik nem élték meg, nagyon távolinak tűnik, jegyzi meg Kasper.

Persze nem kell mítoszt csinálni a zsinatból, hanem helyesen kell értelmezni: gondos herneneutikára van szükség, hogy kihámozzuk a zsinati eseményből (az elhangzott viták történetéből) és dokumentumokból - a betűn túl - a zsinat szándékát igazi szellemét. Az egyes formulákat, megfogalmazásokat mindig a zsinat összes dokumentuma összefüggésében kell értelmezni, számolva az egyes dokumentum-műfajok fontossági sorrendjével (hierarchiájával): konstitúció, határozat, nyilatkozat. Végül figyelembe kell venni a dokumentumok forrásait, amelyekre hivatkoztak a viták során. Ehhez a helyes értelmezéshez kapcsolódik a zsinat recepciója. Mert a tapasztalat megmutatta, hogy - az egyháztörténelem korábbi nagy zsinataihoz hasonlóan – az elmúlt évtizedekben is a  különböző értelmezésekből születtek a viták, szélsőséges kilengések a gyakorlati megvalósításban.

Már a zsinati viták során is volt feszültség a „konzervatívok” és „progresszívek” között. Kasper bíboros hangsúlyozza: Az említett megkülönböztetés félre is érthető. Más volt ugyanis a jelentése a zsinat alatt és utána. Mert azok, akiket a zsinat alatt haladóknak tartottak (az „új teológia” képviselői”), valójában „konzervatívok” voltak olyan értelemben, hogy a nagy ősi keresztény tradíciót (hagyományt) akarták feléleszteni, visszahajolva a Szentíráshoz és az egyházatyákhoz (pl. Y. Congar OP, H. de Lubac SJ). Velük szemben az igazi konzervatívok a zsinaton egyoldalúan a Trienti zsinat utáni hagyományhoz ragaszkodtak. Ezért aztán kompromisszumokra volt szükség egyes dokumentumok megszövegezésekor. Ennek is köszönhető, hogy bizonyos dogmatikai és egyháztani szövegek amolyan „amalgámnak” sikerültek: pl. a püspöki kollegialitás vitája során konzervatívok gyakran visszautaltak az I. vatikáni zsinat pápai primátusról szóló dogmájára.

Joseph Ratzinger, aki egyik jelentős teológus volt a zsinaton, később pápaként gyakran hangsúlyozta a zsinat helyes értelmezésének fontosságát, hogy tanításában megmutassuk a folytonosságot és a reformot. Mert nem lehet a II. vatikáni zsinatot úgy értelmezni, mint teljes szakítást a múlttal é új egyház kezdetét, hiszen főszereplő teológusai szerint is a nagy keresztény hagyományhoz kapcsolódott. De a folytonosságot nem úgy kell érteni, mint a korábbi tanítás ismétlését, mint a régi állítások logikus és szerves magyarázatát. A reformot sem úgy, hogy egyszerűen a gyakorlatba átvisszük a reformhatározatokat. Hiszen valójában nagyon sok lényeges újat is hozott a tanbeli kérésekben, teológiájában is ez a „lelkipásztori” zsinat. Pl. püspöki kollegialitás, az „Egyházon kívül nincs üdvösség” régi axióma új értelmezése, az ökumenizmusról és a vallásszabadságról megfogalmazott dokumentumok.

Valójában helyesen kell érteni a folytonosságot a megújulásban, hangsúlyozza W. Kasper (K 33), ehhez pedig helyesen kell érteni a dogmafejlődést, amint azt a „Tübingeni iskola” és (ma már Boldog) Newman bíboros magyarázta, konkrét példákat hozva a régi egyházi hagyományból.  Különbséget kell tenni  nagybetűs Traditio (Hagyomány) és a hagyományok (kis kezdőbetűvel) között Az egyetlen Traditio (apostoli Hagyomány) normatív marad, míg a különböző egyházi hagyományok a történelmi helyzetek, kultúrák között változnak. Ilyen értelemben a zsinat megváltoztatott számos egyházi hagyományt, előírást, szokást (pl. a liturgia reformjában vagy hagyományos egyházfegyelmi előírásokban), de normatív alapvető Traditio (hitletétemény) érintetlen maradt.  A zsinatot meghirdető XXIII. János pápa ismert „aggiornamento”= korszerűsödés kifejezésével kívánta szándékát megjelölni, amit sokszor félreértettek. Nem újításról van szó, hanem megújulásról, ami a megtéréssel kezdődő új élet: ez a Szentlélek műve a neki kitáruló lelkekben. A ma már Szent János pápa új Pünkösdért imádkozott a zsinat összehívásakor.

(szf)