Olvasd a cikket Menj a menüre

közösségi hálók:

RSS:

Vatikáni Rádió

A pápa és az egyház hangja párbeszédben a világgal

nyelv:

Szentszék \ Szinódus

Walter Kasper: A katolikus Egyház - könyvismertetés - 4.rész: A kommúnió-egyháztan kidolgozása

Walter Kasper bíboros a Szent Péter téren

28/07/2017 15:21

- P. Szabó Ferenc SJ könyvismertetése

Walter Kasper egyháztanának megfogalmazásában egyik döntő fordulat volt az 1985-ös rendkívüli szinódus (Kasper 45kk), amelyet  húsz évvel a II. Vatikáni  zsinat befejezése után hívott össze II. János Pál pápa és őt kérte fel a szinódus teológiai titkárának. A pápa szándéka az volt, hogy megvizsgálják a zsinati recepciót, az Egyház helyzetének alakulását az elmúlt két évtized során. Kasper a zsinati dokumentumokat újratanulmányozva arra a következtetésre jutott, hogy a zsinati atyák alapvető szándéka a kommúnió-egyháztan (ecclesiologie de communion) megfogalmazása volt, és ezt ki is fejtette a szinódus bevezető előadásában.

Mielőtt továbbmennénk: a latin communio kifejezést meghagyom magyaros átírásban (kommúnió), mert jelentése több, mint a szociológiai közösség; valójában szeretet-közösséget jelent, amint a következőkből kitűnik. Itt W. Kasper új könyvének II. része ezt az egyháztant részletesen kifejti, összegezve az erre vonatkozó teológiai kutatásokat. (A hivatkozások 90 oldalt tesznek ki!)

A kommúnió-egyháztan kidolgozása megkezdődött már jóval a II. Vatikáni zsinat előtt. Amint majd a zsinati szövegek kifejti, az Újszövetség és az egyházatyák nyomán a keresztény  hagyomány különböző képeket használ az  Egyház jelölésére: Isten népe, Krisztus Teste, a Szentlélek temploma. (Vö. Lumen gentium 6.) Mindezekről már hosszan értekeztek biblikus szakemberek és teológusok. A páli Krisztus Teste allegóriát előtérbe emelte XII. Pius 1943-ban megjelent Mystici corporis kezdetű enciklikája. A zsinat során viszont a dinamikusabb  „Isten újszövetségi népe” képet  hangsúlyozták. (Lumen gentium II. fejezete.) Kasper szerint ki lehet mutatni, hogy valamennyi bibliai kép mögött fellelhető a kommúnió-egyháztan eszméje. A zsinat  Lumen gentium k. dokumentuma (4. pont) a Szentháromság, az Atya, Fiú és Szentlélek szeretet-közösségre vezeti vissza az Egyház misztériumát. Szent Cipriánt idézi: „Így az egyetemes Egyház úgy jelenik meg, mint  „az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységéből eggyé vált nép.” Az Egyház mint a Lélek által éltetett szeretetközösség mintegy a Szentháromság ikonja.

W. Kasper számára a kommúnió-egyháztan az 1985-ös szinódus után meghatározó lett. Később az ortodox teológiát tanulmányozva kifejtette az Egyház és az Eucharisztia kapcsolatát. Ahol az Eucharisztiát ünneplik, ott az Egyház. Az Eucharisztia ünneplésekor az Egyház mint szeretet-közösség konkrét valóság lesz. Igazában az Egyház az Eucharisztiából él. A jelenvaló feltámadt Úr egyesíti a közösség tagjait, és egyesíti mindazokat a közösségeket, ahol ünneplik az Úr halálát és feltámadását.

Szerzőnk ezután vázolja, hogy az Egyház központjában szolgálva látóköre nemzetközi távlatokra nyílt meg, utazásai, párbeszéde a helyi katolikus egyházakkal és sűrű ökumenikus kapcsolata révén is (K 50-60).

II. János Pál a kiváló teológust, az ökumenében elkötelezett, a világegyházban már jól ismert  rottenburgi püspököt 1999-ben a Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsa titkárává nevezte ki, 2001-ben pedig bíborossá kreálta. Ekkor a nyugdíjba vonuló Edward I. Cassidy elnök-bíboros utóda lett. Hozzá kellett szoknia a Kúria sok mindenben elavult intézményéhez, amelyet meglehetősen kritikus szemmel tekintett. Tagja lett a Hittani Kongregációnak is, amelyet volt professzortársa, Josef  Ratzinger bíboros vezetett, akivel néha voltak nézeteltéréseik éppen az ökumenikus kérdésekben. Jellemző pl. a Lutheránus Világszövetséggel  létrejött  1999-es katolikus-lutheránus „Közös nyilatkozat” a megigazulásról, amelynek részben megszületésében, majd értelmezésében Kasper bíboros Ratzinger bíborostól eltérő, nyitottabb álláspontot képviselt. Ugyanígy eltért véleményük a Hittani Kongregáció (J. Ratzinger) 2000-ben kiadott Dominus Jesus k. nyilatkozata értékelésében, amely (a LG 8. pontját értelmezve) a protestáns egyházakat „a nem tulajdonképpeni értelemben vett egyházak” közé sorolta, és „egyházi közösségeknek” nevezi.

Walter Kasper új könyvében  megmutatja, hogy a kommúnió-egyháztana  általánosan elfogadott lett a katolikus teológiában. Erről a Hittani Kongregáció 1992-ben egy fontos Levelet tett közzé  Communionis notio címmel.

Kasper kitér arra a jelenségre, hogy a kommúnió-fogalom/eszme ma már új egyetemes kulturális paradigma lett: túl az egyháztanon kiterjesztik általában az emberi kapcsolatokra, hála a perszonalista filozófia hatásának és a technika fejlődésével kialakult internetes világhálónak. A személyi kibontakozásban a kommunikáció, a megnyílás a Másik, mások felé, a párbeszéd, a kölcsönös ajándékozás és végül a szeretetközösség valósága jelzi, hogy az emberi világban a jó vagy rossz  kapcsolat/viszony határozza meg a közösségeket, alakíthatja a humanista társadalmat és a „szeretet civilizációját”. De az emberek csak úgy képesek kilépni önző világukból, ha megnyílnak a Szentlélek kegyelmi ajándékának, aki a Szentháromság szeretet-közösségébe kapcsolja őket. És itt van döntő szerepe a Krisztus Testét alkotó/építő megkeresztelteknek, vagyis az Egyház minden tagjának, tehát a világi híveknek is, akik az új evangelizálásnak és a világ megújulásának kovászai lesznek. Erről is részletesen tárgyal a könyv II. része.

Kasper helyesen hangsúlyozza a relácionális (viszony-szerkezetű) szemlélet mai  szerepét általában a gondolkodásban, de főleg az egyházi életben (pl. a liturgiában, a szentségtanban). Nem relativizmusról van szó, amely mindent relatívnak, viszonylagosnak tekint, mert meg kell különböztetni a relatívtól, a viszonylagostól a relácionálist, a viszonyítottat. Itt végső elemzésben a perszonalista filozófia intersubjectivité = „a tudatok kölcsönös nyitottsága” eszméje is érvényesül.

Tehát az Egyháznak mint kommúniónak ki kell lépnie zárt világából: befelé is (ad intra) és kifelé is (ad extra) kommunikációra, kapcsolatra, párbeszédre, megértésre, végső soron az irgalmas szeretet gyakorlására van szüksége Mestere példájára. (Itt felismerjük Ferenc pápa lényeges programját.) Kasper figyelmeztet: az Egyháznak ma nagyon hiányzik a kapcsolatteremtés, a kommunikáció, a párbeszéd az egyházon belül is és kifelé is, párbeszéd a többi egyházzal, a vallásokkal és a modern világgal, ahogy a II. Vatikáni zsinat ezt sürgette. Ő maga ezt megtapasztalta mint egyetemi professzor, mint egy nagy egyházmegye püspöke és végül a Római Kúriában mint a Keresztény egységet előmozdító pápai Tanács bíboros prefektusa.

Négy alkalommal éppen csak ízelítőt adtunk Walter Kasper nagy egyháztani monográfiájából. Ezt a megújított egyháztant Kasper könyve második részében, a II. Vatikáni zsinat összegező dokumentumai fényében – a vonatkozó irodalom teljes feldolgozásával – részletesen kifejti, mindig ügyelve a Krisztus-központúságra,  tehát az Atya örök üdvösségtervét beteljesítő Jézus isten-emberi művére és a Szentlélek működésére az élő Egyházban.

Most még annyit jegyzek meg, hogy Kasper most ismertetett, franciára fordított könyve német eredetije 2012-ben jelent meg, tehát Ferenc pápa megválasztása előtt. Ismerve Walter Kasper bíboros szerepét a legutóbbi szinódusokon mint Ferenc pápa egyik teológus tanácsadóját, továbbá összehasonlítva most bemutatott egyháztanát Ferenc pápa nagy megnyilatkozásaival (Evangelii gaudium, Laudato sí, Amoris laetitia), világosnak tűnik, hogy a Latin-Amerikából jött pápa alap vonásaiban követi a II. vatikáni zsinatot értelmező német teológus, Walter Kasper  bíboros egyháztanát.

Példának csak az Evangeili gaudium 32. pontját idézzük: „Amikor arra kapok felszólítást, hogy úgy éljek, ahogyan másoktól is megkívánom, gondolnom kell a pápaság megtérésére is! Rám tartozik, hogy mint Róma püspöke nyitott legyek a keleti javaslatokra: úgy gyakoroljam szolgálatomat, hogy az hűségesebb legyen Jézus Krisztus szándékaihoz és az evangelizálás jelenlegi szükségleteihez. Már II. János Pál segítséget kért (a teológusoktól), hogy »olyan formát találjon a primátus gyakorlásának – egyáltalán nem mondva le küldetése lényegéről –, amely megnyílik az új helyzetnek.« (Ut unum sint, 95).

Keveset haladtunk előre ebben az irányban. A pápaságnak és az egyetemes Egyház központi struktúrájának is szüksége van arra, hogy meghallja a hívást a lelkipásztori megtérésre. A II. Vatikáni zsinat is állította (Lumen gentium, 23), hogy az ősi pátriárkai Egyházakhoz hasonlóan, »napjainkban a püspökkari konferenciák sokféle és hatékony segítséggel járulnak hozzá ahhoz, hogy a kollegialitás szelleme kézzelfogható módon megnyilatkozzék«. De ez a kívánalom nem valósult meg teljesen, mert még nem dolgozták ki kellőképpen a püspökkari konferenciák olyan statútumát, amely konkrét feladatokra felhatalmazza őket, beleértve bizonyos tanbeli tekintélyt is. A túlzott centralizálás, ahelyett, hogy segítene, bonyolítja az Egyház életét és missziós dinamizmusát.”

Ferenc pápa legfőbb célja az, hogy az Egyház mindenekelőtt a Jézus által hozott örömhír hirdetője és tanúja legyen a mai világban. Ha alaposabban értelmezni akarjuk Ferenc pápa dokumentumait, (pl. a ma még sokat vitatott Amoris laetita k. szinódus utáni buzdítást), ismerni kell a mögötte meghúzódó kommúnió-egyháztant, amelynek egyik jellemzője éppen a „szinodális” szemlélet, a közös útkeresés, a széles nyitás, a párbeszéd és a dinamikus együttműködés az igazságosság, a béke és  a szeretet civilizációja megvalósítására a pünkösdi Lélek vezetésével.

(szf)

28/07/2017 15:21