2017-08-06 08:59:00

„Az emlékezet fogságából szabadulva” – P. Vértesaljai László visszaemlékezése egy olaszországi ujjtörés kapcsán


„Száz éve tette közzé levelét XV. Benedek pápa a Nagy Háború értelmetlen vérfürdője ellen” – ezzel a címmel számoltunk be pár napja, augusztus 3-án arról az üzenetről, melyet a pápa 1917. augusztus elsején intézett a háborúban álló felek vezetőihez, igazi és tartós béke érdekében. Hasztalan tette, levele süket fülekre talált és a fegyverek tovább dörögtek Európa-szerte. Azóta is mozog bennem a pápai levél könyörgő szava és emlékeket ébreszt. Emlékezem arra, hogy első rádiós koromban, egy szűkszavú olasz híradás mélyen rejlő családi emléket mozgatott meg bennem és oldott ki az emlékezés fagyos fogságából. A kilencvenes évek végén egy olasz újságíró beszámolt arról, hogy az észak-olaszországi Adamello hegy egyik gleccsere, mintegy 80 éves „araszolás” után a völgybe hordta mindazt, amit a Nagy Háború során fönt a jeges hegyekben a szemben álló felek hátrahagytak. Mállott katonabakancsok, bádogcsajkák, evőeszközök, posztódarabok, döglött puskagolyók olvadtak ki a jégfolyamból és adtak néma híradást arról, amit a hegyekben „víttak” egykor a szembenálló felek. Olasz katonák egyik oldalon és németek, osztrákok és magyarok a másikon. Noha kétszer voltam katona az életemben, soha nem értettem, hogyan lehet oda jutni, hogy puskát emelek egy másik emberre, akit éppúgy anya szült, mint engem.

Persze a merő füstölgésnél a személyes találkozás mindig elevenebb. Ezt is megadta nekem az Úr.

Akkor 1982-őt írtak és itt diákoskodtam Rómában a Gergely egyetemen, mint a Német-Magyar kollégium diákja. Testvéreim kisebb-nagyobb csoportokban látogattak meg. A kisebbik csoport három fiútestvéremből állt és az egyik bátyám feleségéből. Bejártuk Rómát és Toszkánföldet. A reneszánsz Firenzéből éppen a románkori Pisába igyekeztünk, amikor a két város közt, Empoli táján baleset ért bennünket. Kocsiba szálláskor János öcsém kezére rácsapódott az ajtó és eltörött az egyik ujja. Fájdalommal fölszisszent és már siettünk is a városi kórházba. Szombat délután volt, valamikor nyár közepén, rekkenő melegben, mint a mostani forró napokban. A levegőtlen váróteremben vágni lehetett a füstöt. Vigyázz, ez 35 éve történt! Ahogy ott ültünk szárnyszegetten, pontosabban ujj-szegetten, vettem észre, hogy miközben az idegenek tartózkodó visszafogottságával csendben beszélgettünk, valaki a váróterem népe közül folyton bennünket nézett. Most is emlékszem a bácsira, aki velünk szemben ült és ujjai közt valami rossz olasz dohányt tartott, úgy szítta és fújta a füstöt, nikotintól sárga ujjal. Nem tudtam mire vélni az érdeklődését és már-már kezdtem zavarba jönni. Mi egymás közt természetesen magyarul társalogtunk, de én időnként felálltam és olaszul érdeklődtem egy orvosi vizsgálatnak a lehetőségeiről.

Egyszer aztán megtört a jég, pontosan akkortájt, amikor már kínunkban viccelődtünk és nevetgéltünk. Ez az oldottság szabadította fel a bácsit, mert ahogy láttam, erőt vett magán és mélyen megindultan fölállt. Zihált is, nagy erős érzések dolgozhattak benne. Mindvégig arra gondoltam, hogy végzetesen összekever valakivel. Lassan felém indult és mélyen a szemembe nézett. Arca most is előttem van, csupa ránc a barna bőr. Biztosan parasztember a bácsi s egész életében a földeken dolgozott Isten szabad ege alatt. Olaszul kérdi tőlem: „Voi siete magiari?” Létezik a szó az olaszban, a magyart magiar-nak mondják, az irodalmi ungherese mellett. Sí, igen! - mondom neki, mire becsukja a szemét, hangja elcsuklik, szeméből könny csordul ki és hangtalanul, ősi férfisírással sír. Megrendülök a megrendülésétől és csak egyet érzek sziklaszilárd bizonyossággal, hogy ebben  az emberben valami nagyon mély mozdult meg, valami ősi, ami feltétlen igaz. Vallomásomra és talán nyiladozó bizalmamra elengedi magát, a mellemre borul – most látom csak, milyen aprócska a bácsi – és sírni kezd. Önkéntelenül átölelem én is és a manó tudja hogyan és miért, lassan simogatom a hátát. A füstös váróterem, benne a testvéreimmel semmit sem ért persze mindebből, de én is magyarázatra várok. Meg is érkezik, mert az ezer ráncú bácsi maga mellé ültet és mesélni kezd. Katona volt a Nagy Háborúban, éppen a magyar fronton: „Éjjelente, bár tilos volt, összejöttünk fraternizálni, közben cigarettát cseréltünk. Ott hallottam a magyar szót, ott találkoztam a magyar katonákkal… Aztán vége lett a háborúnak, hazamentünk. Én azóta nem hallottam „magiarul” beszélni, csak most magát. Érti ezt?”. Rám nézett a becsületes arcával és hát persze hogy értettem, hogy neki, az egyszerű olasz bakának semmi baja nem volt a magyar bakával. Leckét kaptam a háborúból, a háború értelmetlenségéből, de az ember nagyszerűségéről is, ami tiszta emberségként, még a puskaropogás közben is megmaradt. Azóta is hiszem, hogy ez a tiszta emberség, erősebb a puskavasnál. Száz év alatt sem rozsdásodik be. Fényesen tartja az ember szíve!

(vl)

                                        








All the contents on this site are copyrighted ©.