Mindent odaadni, mindent megnyerni – Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 22. vasárnapra

Vasárnapi szakaszunk irodalmi értelemben az előző részlet, Péter hitvallásának és az egyház alapításának (vö. Mt 16,13-20) tükrözése: ott a nép körében kezdődött, majd Péterrel folytatódott a beszélgetés, hogy a tanítványokkal fejeződjön be. Itt a tanítványokkal kezdődik és végződik, s középütt újra a Péterrel való személyesebb beszélgetést látjuk. Ott Péter dicséretet kapott, mert Isten ajándékából kifejezte a Jézusba vetett hitet. Itt az elképzelhető legélesebb feddés jut neki, mert „emberi módon” gondolkodik, és nem Isten szerint. Péter ismét a többi tanítványt is képviseli. Szakaszunk felépítése így hármas: Jézus várható és szükséges szenvedésétől a tanítványok és az emberek szenvedéséhez érkezik, majd az Emberfia visszatérését jövendöli.

Máté, Márk és Lukács evangélista is háromszor tudósít arról, hogy Jézus előre kijelenti: Jeruzsálembe kell mennie, hogy ott kiszolgáltassák, elítéljék, keresztre feszítsék, majd feltámadjon (vö. Mt 16,21; 17,22-23; 20,17-19). Ez az ismételt kijelentés elsősorban nevelő célzatú: a tanítványokat kell hozzászoktatni a gondolathoz, őket kell bevezetni abba a titokba, hogy a megváltás az Isten Fia halálával történik meg, hogy az emberi gonoszság immár eszköz, a nagy terv része, amellyel Isten ebben a bűnre hajló világban a saját szeretetét egyedül kinyilváníthatja. Érdekes, hogy Péter csak a szenvedésre figyel fel, a feltámadást mintha meg se hallaná (vö. Mk 9,10).

A szöveg értelmezői régtől fogva feltették a kérdést, vajon mi ösztökélte Pétert, hogy elutasítsa Jézus lehetséges szenvedését és halálát. Valóban politikai messiást látott volna benne, a hatalom emberét, akinek az a feladata, hogy másokat is mielőbb felszabadítson, és egy „igazságos elnyomó hatalom” szolgáivá tegyen? Vagy, mint már Szent Jeromos feltételezte, egyszerűen szerette Jézust, azért „vonta magához” (proszlambanó), azért kiáltott fel barátként, az őszinte döbbenet kifejezésével: „Isten ments, Uram!” Valóban megdöbbentő, hogy Isten szeretete és terve ennyire homlok egyenest ellentmondhat annak, amit mi emberek legjobb jószándékkal helyesnek látunk. A tanulság mégsem az, hogy tegyünk félre minden meggondolást, minden érzelmileg is megfontolt és előkészített döntés lehetőségét, inkább az, hogy ismerjük meg közelebbről Jézust, és igyekezzünk hallgatni rá. Jézus elutasítja Pétert, mint egykor a gonoszt a pusztában (vö. Mt 4,10), ugyanakkor visszaküldi, sőt utasítja a tanítvány helyére, követésének útjára: „Menj, állj mögém, sátán!” – fordíthatnánk valamivel pontosabban a mester dühös mondatát (vö. 4,19).

Isten terveit nem látjuk át. Nem látjuk mindig, mit kell és mit nem kell tennünk, s talán nem is tesszük fel ezt a kérdést mindig azonos súllyal. Az evangélium mégis abból a rendkívüli tapasztalatból született, hogy érdemes volt beállni Jézus mögé, holtig tanulni tőle és mellette, mert ő saját titkában „megmutatott” valamit (vö. 16,21: deiknümi), ami minden másnál közelebb vitt Istenhez és az egész teremtett valósághoz.

A következő bölcsességi színezetű mondások már ismertek az evangélium korábbi szakaszaiból (vö. Mt 10,38-39). A Jézus melletti döntés már most halál és feltámadás: lemondás önmagunkról, de éppen így új és teljesebb élet. Ez a jézusi út egyben egészen emberi út: aki a világ dolgaihoz ragaszkodik, már kezdi is elveszteni őket, mert önmagát veszíti el.

Jézus mondásai paradox mondások. Egy pillanatra mintha a feje tetejére állítanák a világot. De éppen így nyitnak meg arra, hogy vessünk pillantást, bátor, elszánt pillantást jelen életünkre abból a perspektívából, ahogy az örök, mindenható és szerető Isten nézi, ahogy az idők végén visszatérő Emberfia nézi az életünket. Akkor talán lesz bátorságunk elengedni azt, ami fölös teher, és belekarolni abba, aki magával hív egy tisztább, bátrabb, értelmesebb, lelkesebb életre.

Évközi 22. vasárnap, A év