23. János, a „Jó Pápa” komornyikjának emlékiratai: „Csinálj úgy, mintha Velencében lennénk!” – P. Vértesaljai László jegyzete

Szent XXIII. János szólt így komornyikjához a Vatikánban: „Csinálj úgy, mintha Velencében lennénk!”, amikor a pápai lakosztályból szeretett volna kimenni „csak úgy”, minden további nélkül a Vatikáni Kertekbe, miként a régi szép időkben, a szeretett Velencében. Igaz, ott a „kertek alatt” a lagúnák értendők! „Kerüljük a feltűnést!” - volt a vezérelv és a jó pápa mindig, mindenben, abszolút hűséggel számíthatott ugyancsak jó komornyikjára. Igaz, „lefülelték őket”, de legalább megpróbálták!

Ilyen és hasonló apró, kedves részletek láttak napvilágot abban a könyvben, melyet a most 86 éves Guido Gusso pápai komornyik írt 336 oldalon át és a Palumba könyvkiadó gondozásában jelent meg 2016 decemberében. „A Szent, aki megváltoztatta az életemet” című emlékiratot a szerző a családjának ajánlja, annak a sokgyermekes Caorle-i Gusso Santamore családnak, melynek tagjaként 1931-ben látott napvilágot. Huszonkét éves, „un pescatore”, vagyis halász az Adria-parti kisvároskában, valahol Velence fölött, nem is túl sikeres a szakmában, amikor „véletlenül” találkozik a velencei pátriárkával. A „Patriarca di Venezia” messze földön éppúgy legendás, mint a szomszédjában s ennek megfelelően nagy tisztelettel „tekintett föl” Guido az egészen apró méretű és mégis „jó kinézetű” velencei bíborosra, aki tagadhatatlanul és büszkén viselte hegyaljai eredetét, hiszen ő a bergamói hegyek alján született, Sotto il Monte-n, ahogy falujának a neve is mondja, méghozzá Guido előtt kerek ötven évvel, 1881-ben. „Jó nózijával”, vagyis egészséges, ösztönös megérzésével, ahogy később egyetemes zsinatot is szimatolt, rögtön kihalászta Guidot az Adria vizéből és meghívta maga mellé komornyiknak. Ugyanis1953-ben, alighogy januárban bíborossá és aztán velencei pátriárkává nevezte ki XII. Piusz pápa az akkori párizsi apostoli nuncius-érseket, a Lagúnák Városának új és egyszerű pátriárkája, egyszerű komornyikot választott maga mellé. Roncalli bíboros gyakorta kijárt a San Marco melletti palotájából a környező utcákba és szívesen szólított meg bárki járókelőt, a gondolásokkal pedig a helyi dialektusban beszélt, furcsán elharapott szavaikkal. Velencén kívüli szárazföldi útjaira sofőrként is befogta a pátriárka a derék Guido komornyikját. XII. Piusz halálhírére Capovilla prelátussal, a pátriárka titkárával ketten is elkísérték őt a Santa Lucia velencei pályaudvarra, ahol váratlanul hatalmas tömeg vett búcsút tőle és kívánt neki jó munkát a konklávén. Mint tudjuk, inkább a többi bíboros dolgozott jól azon az 1958-as pápaválasztáson, mert ott-fogták a Vatikánban az „átmeneti utast”. Az egykori velencei komornyik szégyenkezve meséli, hogy „a Vatikánban rögtön a kocsiban felejtettem a széleskarimájú bíborosi kalapját. Mondtam is neki bűnbánóan, mire azzal vigasztalt, hogy „itt bent az most nem kell nekem, fiam!” Igaz, már később sem kellett neki! Érdekes apróság ennek kapcsán a könyv személyes vallomása: „Miután megválasztották pápának és elfogadta azt, bement a Sixtusi kápolnában az oltár mögött balra a Könnyek-termébe, hogy ott magára öltse a pápa fehér ruháját, amikor meglátott engem és így szólt hozzám: Hát, gondoltad volna ezt, fiam?”

Az esélytelennek tartott és vélhetőleg „átmeneti pápának” megválasztott XXIII. János alig három hónappal a megválasztása után 1959. január 25-én, Pálfordulás napján, a falakon kívüli Szent Pál bazilikában ünnepélyesen meghirdette a II. Vatikáni Egyetemes Zsinatot. Guido Gusso pápai komornyik így emlékezik a visszaútra a Vatikánba, amikor a volánnál ült: „A pápa láthatólag elégedett volt. Beszélni akart velem a kocsiban és megkérdezte tőlem, hogy mit gondolok én a zsinat meghirdetéséről. Őszintén megmondtam neki, hogy nem is tudom, miről van szó, de egyedül csak az vigasztal meg, hogy a bejelentéskor ebben a meg-nem-értésben jó pár főpap is osztozott. Persze nem pontosítottam neki, hogy név szerint kik voltak azok. Aztán a pápa arra méltatott, hogy miután hazaérkeztünk, a pápai magánlakosztályban elmagyarázta nekem a lehető legegyszerűbb módon a zsinatok jelentőségét az egyház életében. Oly sok mindent mesélt, hogy én végül tudatlan egyszerűségemben megértettem: mindez igaz és elég könnyű lesz majd megvalósítani. Nem tudtam fölfogni ugyanis az előkészítő munka irdatlan tömegét, csak azt éreztem, hogy ez egy jó ötlet. Különösen az tetszett nekem, hogy a pápa be akarta vonni az egyház perifériális zónáit, úgy hogy meghallgatja őket”.         

Guido Gusso hűséges komornyik visszaemlékezéseiben sokat mesél a velencei pátriárka életéről és mint sofőr az utazásairól is. 1955-ben Roncalli pátriárka az apuliai Siponto kegyhelyének Szűz Mária képét koronázta meg. Az ünnepi esemény után „programon kívül” szeretett volna a hazatérőben úgyis nagyon közel eső San Giovanni Rotondo-ba látogatni. Minthogy rendes főpap volt, udvariasan engedélyt kér hozzá a helyi püspöktől. Guido így írja le: „Roncalli bíboros kifejezte óhaját, hogy a közeli San Giovanni Rotondo-ban szeretné meglátogatni Pio atyát, akiről már annyit hallott beszélni. A helyi püspök – Giudo tapintatból nem nevezi meg a könyvében (egyébként Andrea Cesarano főpásztorról van szó) – azonban nemtetszésének adott hangot a látogatást illetően. Ez rosszul esett Roncallinak. Megpróbált tovább érvelni, hogy a helység éppen útba esik neki, hogy úgyis csak egy rövid látogatásról lenne szó, ám hiába is sürgette kitartóan, mert a püspök ezt válaszolta neki: „Én is kapucinus vagyok, mint azok ott San Giovanni Rotondo-ban, mely pontosan az én egyházmegyémhez tartozik. Éppen ezért ismét arra kérem önt, ne menjen oda! A velencei pátriárka megszégyenült és sokáig eltöprengett az elutasítás miatt. De nem mentünk el San Giovanni Rotondo-ba”. Hozzáteszem, ha eljut oda, akkor két szent találkozott volna: Szent Pio kapucinus atya és Szent XXIII. János pápa.  

Guido Gusso Jó Pápája nem a történészek objektív igazságkereső markának szorításában élő XXIII. János, hanem ahogy ma is él az olasz nép emlékezetében: él és éltet. Hívőt és nem hívőt egyaránt. Az olaszak egyszerűen ma is éppúgy szeretik a jó pápát, mint éltében. Erről győz meg a Santamore Gusso fiú könyve, melyet családnevének megfelelően valóban „szent szeretettel” írt, páratlan szem- és fültanúként. Teszem hozzá, szeme és füle hozzáértéséről legjobban a szíve tanúskodik!