Olvasd a cikket Menj a menüre

közösségi hálók:

RSS:

Vatikáni Rádió

A pápa és az egyház hangja párbeszédben a világgal

nyelv:

Világegyház \ Magyar egyház

Kör és négyszög! Ciszterci templom egy tölgyfa szemével… P. Vértesaljai László jegyzete

A ciszterci templom bejárata előtt - RV

04/09/2017 11:24

Kör és négyszög! Ciszterci templom egy tölgyfa szemével… P. Vértesaljai László jegyzete

Beszélj, Testvér! – szóltam a tölgyfához, mire a forró szélcsendben felzúgott a hatalmas lombkorona ünnepi liturgiája, vasárnap déltájt, Szent Mónika napján. A tölgyfa egy tökéletesen kihalt, egykori római császárváros kellős közepén áll, valóban áll, mint egy imperátor. Mellette a Santa Maria di Falerii Novi, a ciszterci rend 1140 tájt emelt ősi Mária temploma, a Róma környéki Lazio tartomány északi részén, Viterbo és a közelebbi Civita Castellana között. A régi városból a templomon és az egykori monostoron kívül nem maradt meg semmi, csak a borostyán-borította falak és a kapuk. Én a teljesen ép Jupiter kapun jutottam be a Decumano-n, az egykori oppidum-város vízszintes tengelyén. A másik tengellyel, a függőleges Cardo-val külön-külön úgy öt – hat kilométert tesznek. A falakon belül a merőlegesen tűző nap megrekeszti a levegőt. Tikkadtan áll mozdulatlanul minden: az egész halott város helyén ugyancsak mértani rendben ültetett olajfák olvadozva-ájuldoznak a hőségben. Még a kabócák is elfáradtak a cirpelésben. A múlt novemberi látogatásom óta, amikor a templom zárva volt, a szentély mögött legelésző hatalmas juhnyáj most elvonult messzire, mert nincs egyetlen zöld fűszál sem a falakon belül.

Az üres templomban először tüzetesen végignéztem mindent és végül a bejárat küszöbére ülve az egészet próbáltam számba venni, ahogy a lőrésszerű keskeny ablakokon betóduló fényzuhatag a tömbszerű oszlopok közt a sima, dísztelen falak határolta térben új, lassan változó formákat teremt. A ciszterci templom maga a rend. Mértani, geometrikus rend, hozzá esztétikai rend és ami manapság hiányzik, a liturgia rendje. A küszöbről rálátok a templom szerkezetére: a háromhajós, elöl a kereszthajóban ötfülkés szentélysorral ellátott tágas templom oly szabályos, mint egy mérnöki rajz! Alaprajzán csak egymást derékszögben metsző egyenes vonalak! Szigorú rend, komolyság és tiszteletre méltó szent tisztaság!

Aprólékos fotódokumentációt készítve egy órakor ocsúdok, mert bezárják a templomot. Idefelé szőlőt s friss kenyeret vettem, ami egy üveg ásványvízzel együtt az ünnepi ebédem, hozzá még pompás, sárgára érlelt, csípős szagú juhsajt. Megyek a tölgyfához. Balra áll, a szentéllyel egy magasságban. Tiszteletet parancsol ez is, a maga módján. Bennem aztán van tisztelet bőségesen a nagy tölgyfa iránt. Ő is emlékszik rám, még novemberből, amikor nem az árnyéka miatt ütöttem be a katedrálisába. Mert a tölgyfa valójában kerek-katedrális. És hozzá tökéletes a rendje, ahogy az öt-ölnyi vastag fatörzs sudáran fölszökell és a magasban pompásan szétnyílik körös-körül, ága-bordái kerek és majd húsz méter átmérőjű gömb-burát vonnak a törzs köré. Az első gondolatom: Szent ez a hely! Ez is szent hely! – pontosít rám a tölgyfa suttogása és lehetetlen nem érezni, hogy a tőszomszédságában álló templomra utal. Fölnézek, a kereszthajó baloldali ablaka, mint a templom tükre egyenesen visszaadja a fát. Ezek aztán jóban vannak! – gondolom csendben falatozva, kézzel törve a gran’duro, keménylisztből készült kenyeret. Nyújtom neki a falatot, kicsi fürt szőlővel, s közben nézem a fa törzsét, a gyönyörű kérget, annyi benne az írott árok, mint egy középkori ciszterci kódexben…!

Tudod régen… – susogja lombosan, a sorok közt olvasva –, az egyik ősömben ott ültem Bernát atya citeaux-i kolostortemploma mellett. Igen, rendszeresen kijárt hozzám, beszélgetni. Nem, nem csak magában beszélt, hanem rendesen megszólított és én válaszoltam neki. Ő tudott tölgyül! Hozta a szívében a Szentírást és kezében a vázlatait. Amire a szívében vágyott azt elméjével is megalkotta. Figyelek erősen, a tölgy folytatja: Kivezető utat keresett a túltáplált jólét, a felesleges cifraság s a ragaszkodó hatalom világából. Visszatért hát a gyökerekhez, a kezdet egyszerűségéhez és ehhez mérten minden feleslegeset eltávolított. S hogy ne maradjon a test rest, hát munkára fogta azt, éppúgy, mint az elméjét. Dolgozott értelemmel és két kézzel a scriptoriumban és a monostort övező földeken. Félbeszakítom: Igen, igen, de honnan ered, hm…, hogy is mondjam, hát a vinklissége? Tudod, az, hogy minden olyan sarkos és egyenes! A tölgy erre megmosolyodik: Olvasott Pitagoraszról és olvasott Arisztotelésztől, de leginkább a Szentírást bújta. Hozzám is mindig kihozta, leginkább az Énekek Énekét, persze latinul. Ebben aztán a Canticum Canticorum Salomonis szerelmi költeményében, rögtön annak az elején rátalált egy sorra, ami nagyon izgatta: „recti diligunt te”. Az igazak, szó szerint az egyenesek, szeretnek téged. Persze, az istenszeretőkről van szó, ezt ő nagyon is jól tudta, de addig ízlelgette a szót, rectus-rectitudo, amíg megtalálta a monostor-eszméjét. Monostor-eszméjét? – kérdezem tőle. Igen, mert úgy gondolta, hogy az épületegyüttes egésze, ahol a társaival együtt élnek, a templom, a kerengő, a káptalanterem, az írószoba, a háló, az ebédlő…, mind-mind fejezzék ki a maguk módján, láthatóan és egyértelműen, azt, amit egy ciszterci szerzetesnek mindig is élnie kell, vagyis a reformált bencések, a ciszterciek feltétlen egyenességét. Beszélő kedvében találom a tölgyet, mert magától folytatja: A páter úgy találta, hogy a monostor legyen az atyai ház, ahol a monacus-szerzetes állandóan az Isten jelenlétében és Vele él, bármit is tesz. Odakünn viszont, ahová kilép a tékozló fiú, rátalál a regio dissimilitudinis-ra, az ellentétek országára és ott három dolog keríti hatalmába: a curvatura, a curiositas és a negligentia, vagyis a meggörbedettség, a beteges kíváncsiság és a hanyagság. Nem véletlen beszélt először a meghajlottságról, hiszen ez nem emberhez méltó, aki mégis csak homo erectus, az egyenesség embere. Bernát atya persze kereste a rabszolga-tartó meggörbedés ellenszerét és egyszer futva hozta nekem az Újszövetség kódexeiből kimásolt textusait. Lihegve mondta: Nézd, nézd csak, hogy kezdi a Keresztelő, s idézte: „Ami görbe, legyen egyenessé!” (Lk 3,5) De igazán az a történet lelkesítette, melyben az Úr meggyógyítja azt a tizennyolc éve görbedt asszonyt, aki „annyira meghajlott, hogy egyáltalán nem tudott kiegyenesedni”(Lk 13,10-17). Az Úr meglátja, magához hívja, megszólítja és gyógyító szóval illeti. Erre az fölegyenesedik és azonnal áldani kezdi az Istent. Ezt kiemelte nagyon: az egyenes ember áldja az Istent! A tékozló fiú is, girbe-görbe útjai után végre otthon, az apai ház templomában egyenesedik ki, miután annyi minden, pénz és egyéb…  fölé hajolva, rátalált önmagára és önmagában az Istenre… A tölgyfa még mondani akar valamit, hagyom hát, hogy összeszedje magát. Tudod – mondja nekem – az a tizennyolc év szinte egy emberöltő, majd egy nemzedék! Ezalatt épp’ meg lehet görbülni, pedig a Teremtő pont az ellenkezőjére rendelte, hogy egyenesen fölfelé néző és fölfelé látó emberek legyünk... Még nem mondott ki mindent, még tartogat valamit. Folytatja: … Bernátnak igaza van, amikor az emberben rejlő beteges kíváncsiságról beszél. Ha ide a lombsátramba ma azok a Biblia-említette tizennyolcasok betévednek, nem néznek fel, hanem kezükben tartott kis készülékeik fölé görbednek és…  – itt elhallgat. Látom, megbánta, hogy kimondta. Ő nem olyan, mint Bernát atya, a tölgyfa inkább hallgat, hallgat és csak susog. Akinek füle van, akinek szíve van, akinek értelme van, az meghallja e suttogások sikolyát.

Jó nagy, ölelő csönd után szólalok meg: És m’ért pont ide emelték a templomot, az egykoron volt római városba, ahol mindent annak ezer-év előtte már szentbernátosan építettek? Susogva kuncog a tölgy: Hát pont’ azért, mert a két eszmeiség egybevágott, csak a régiek híján voltak az Üdvözítőnek. Még a helye is megvolt a templomnak, persze a kereszteződésben, eucharisztikus szentélyével Napkelet felé orientálva…. – mondja és rám hunyorít. Látja rajtam, hogy még van kérdeznivalóm, de már tudja is, hogy utolsó kérdésnek szánom kettejük kapcsolatát, a kerek tölgyét és a sarkos templomét...          

És te, jó kerek tölgy…? – mondok csak ennyit. Én, én – válaszol – mindennap bemegyek a templomba és minden négyzetbe és minden négyzet köré egy-egy szabályos kört rajzolok. Ámen! - motyogom megilletődötten, de duplán ám, így: Ámen, ámen, mert ez a szó bennem igen lett a négyzetre és igen a körre. Együtt, mint a négyzetrácsos alaprajzú ciszterci templom fölé magasodó gyönyörű, románkori félköríves bolthajtások, a tölgyfával együtt! Naná együtt! Majd ezer éve együtt!

(vl)                                                                

 

04/09/2017 11:24