Olvasd a cikket Menj a menüre

közösségi hálók:

RSS:

Vatikáni Rádió

A pápa és az egyház hangja párbeszédben a világgal

nyelv:

Világegyház \ Magyar egyház

Isten mércéje: Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 24. vasárnapra

Megbocsátás - RV

14/09/2017 17:58

Vasárnapi szakaszunk Máté evangéliumának 18. fejezetét, a közösségről szóló beszédet zárja. Bevezető képe – Péter kérdéssel fordul Jézushoz, a mester pedig válaszol – lazán kapcsolódik ahhoz a hosszabb, jól megformált példabeszédhez, amely Isten nagylelkű bocsánatából vezeti le a felszólítást: mi is bocsássunk meg embertársainknak.

„Ha testvérem vétkezik ellenem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer?” A hetes szám ősidőktől fogva a teljesség jelképe. Péter eleve azt kérdezi Jézustól, mindenestül meg kell-e bocsátani az ellene vétőnek, Jézus pedig még fokozza, intenzívebbé teszi a felszólítást: „Nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer!” A „hetvenszer hétszer” kifejezés különös, már Órigenész  is vitatta, de általában a „hetvenhétszer” értelmével azonosították. Emlékeztet a Ter 4,24 fordulatára, ahol a testvérgyilkos Káin után ennek leszármazottja, Lámek mondja: „Hétszeres a bosszú Káinért, de hetvenhétszeres Lámekért!” A „káinbélyeg”, a Káinra tett megkülönböztető jegy azt jelezte, hogy Isten védi Káint, nem ölheti meg őt senki a bujdosásában sem, a kifejezés később mégis inkább az emberek gyilkos haragjára emlékeztetett, az erőszak hatványozottan növekvő, mindent maga alá gyűrő erejére. Amikor Jézus „hetvenszer hétszer” megbocsátásra hív, mintha meg akarná szakítani a gonoszság, az erőszak áradatát, amelyet az emberiség kezdettől fogva mindmáig, elemi erővel, személyes és közösségi szinten egyszerre okoz és elszenved.

Lehet ekkora ereje az emberi megbocsátásnak? Képes az ember arra, hogy maradéktalanul megbocsásson? Magától nem. A példabeszéd, amely ezután következik, változtat is a perspektíván, immár Isten bocsánatának tapasztalatából indul ki. A történet egy királyról és annak szolgáiról szól. A király óriási tartozást enged el az egyik szolgának, megdöbbentő, váratlan nagylelkűséggel, ám az kicsinyesnek bizonyul a szolgatársával szemben. Bántalmazza és börtönbe veti – ez a gyakorlat valószínűleg azt a célt szolgálta, hogy az illetőt rokonai megszánják, és pénzadománnyal kiváltsák. Az elbeszélés a király ítéletével zárul, övé a végső szó, övé az ítélet. A példabeszédben szereplő királyban könnyen ráismerünk Istenre, a mennyei Atyára, a szolgában és társaiban a közösség tagjaira. Az adósság elengedése a görögben gyakorlatilag azonos a „bűnök megbocsátása” kifejezéssel. Az újbóli, második számonkérés a végső ítéletet vetíti előre, ahol nemigen remélheti bűnei bocsánatát az, akinek végtelen sokat engedtek el, ő mégis kicsinyesen ragaszkodott a jussához.

Jézusnak ez a példabeszéde két másik történetet juttat eszembe. Egyik az irgalmas atya és tékozló fiú, illetve idősebb testvér háromszöge. Ezt is, azt is, Isten irgalmának tapasztalata tölti meg élettel. „Megesett rajta a szíve” – olvassuk itt a királyról, ott az apáról (Mt 18,27; Lk 15,20). A másik az a jelenet, amikor egy írástudó a főparancsról kérdezi Jézust, majd újra kérdez: „De ki az én felebarátom?” (Lk 10,29). Erre Jézus az irgalmas szamaritánus példabeszédével válaszol. Most Péter kérdez, hasonló belső vonakodással: „Hányszor bocsássak meg…?” Jézus példázata pedig végül is azt feleli Péternek: Ha megtapasztaltad, hogy mindent Istentől kaptál és kapsz, te is engedd el embertársaid tartozását, akárhányszor kérik is.

Isten gondja furcsamód nem a tartozásunk, hanem az összetartozásunk. Jézus szerint Isten kifogyhatatlan szeretettel szeret. Legdrágább ajándéka az élő szív, amely képes szeretni, adni, kapcsolatba lépni és egy-egy kapcsolatot megújítani. Szívből élni talán azt jelenti, hogy az életünket Isten mércéjével mérjük, szálkát és gerendát, hajunk szálát, szolgálatot, kötelességet, tartozást és érdemet – mind kivétel nélkül – Istenre bízunk.

14/09/2017 17:58