Gyertek ti is…! Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 25. vasárnapra

Máté evangéliumának 19. és 20. fejezetében Jézus folytatja és befejezi útját Jeruzsálembe. Útközben olyan alapvető kérdésekről tanítja övéit, mint a házasság eredeti igazsága, a kisgyermekek példája, a vagyontól való függetlenség, illetve a szolgálat. A 20. fejezetet a jerikói vak meggyógyítása zárja le: mire célba érnek, a tanítványok szemének is fel kell nyílnia, meg kell érteniük Jézus életszabályait.

Máté követi a márki elbeszélés fonalát, de egyetlen jelentős képpel többet közöl: ez a szőlősgazdáról szóló példabeszéd. A történetet formailag a 19. fejezet utolsó mondatához csatolta, amelyet később szinte szó szerint megismételt: „sokan lesznek…”, illetve: „így lesznek utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók” (Mt 20,16; vö. 19,30). Már Aranyszájú Szent János úgy látta (vö. 64,3; PG 58,612), hogy ez a mondat csak részben felel meg a példabeszéd mondandójának. Mintha Máté kereste volna ennek a különleges, szinte „magányos” példabeszédnek a helyét, amelyet mindenképpen el akart mondani.

A történetet jól ismerjük: hogyan hív munkásokat egy gazda reggel, délelőtt, délben, sőt még késő délután is a szőlőjébe, hogyan fizet aztán ugyanannyit mindegyiknek, s végül hogyan igazítja el azokat, akik igazságtalannak tartják: „Barátom! Nem vagyok veled igazságtalan! (…) Fogd, ami a tiéd, és menj!”

Jézus az élet mindennapi valóságából indul ki, ugyanakkor gyakran éppen azzal kelti fel régi és mai hallgatói figyelmét, hogy valami furcsát állít. Akkoriban sokan dolgoztak napszámosként, a Misna egy utalásából pedig úgy tudjuk, egy évben mintegy 200 dénárból lehetett szűkösen megélni. Szüret idején elképzelhető, hogy egy gazdának hirtelen, akár napközben is sok munkásra volt szüksége. De hol van olyan gazda, aki még egy órával naplemente előtt is munkásokat keres? Hol van olyan úr, aki mindenkinek szinte megszállottan munkát szeretne adni, és aki az utolsókkal törődik inkább, mint az elsőkkel, a tétlenül ácsorgókkal, és nem a reggel óta serénykedőkkel, aki egész vállalkozásával szinte csak a jóságát akarja bizonyítani? – „Rossz szemmel nézed talán, hogy én jó vagyok?” – hangzik az úr utolsó kérdése, immár mintegy a hallgatósághoz címezve is.

A történet az igazságossággal indít, de a jósághoz érkezik. Főszereplője nem a zúgolódó ember, bár számára, illetve általa számunkra is itt, az úrral való beszélgetésben tárul fel a példabeszéd igazi mondandója. Ebben a pillanatban mi magunk állunk az Úr előtt, mint Izrael, a választott és nemes szőlő, amely olykor nehezen szívlelte, hogy Isten a nemzeteket is meghívta és felkarolta, vagy mint az a számtalan sok ember, aki úgy érzi, másoknak mindig könnyebb, s az ő fáradozásukat közben senki sem értékeli igazán. Ha sikerül belépnünk ebbe a párbeszédbe – éppen mert valahogy magunkra vettük a zúgolódók belső helyzetét – az igazságunk bizonygatása helyett talán rácsodálkozhatunk Isten jóságára, aki mindenkit be akar kapcsolni, aki azt akarja, hogy mindenki hozzátehessen valamit a nagy egészhez, aki arra igyekszik felszabadítani az embereket, hogy ne kelljen egymástól félniük, ne kelljen a saját ajándékukat elégtelennek, életüket értelmetlennek, utolsónak tartaniuk.

Isten meghívása mindenkinek szól. Az egyházatyák Izrael és a pogányok sorsát, majd meg az emberi életszakaszokat látták a napszakokban, az idő előre haladásában, s arra emlékeztettek, soha nem késő, hogy Isten hívására igent mondjunk. A gazda határozottsága pedig arra emlékeztet, vannak pillanatok, amikor semmi más nem használ: Isten egyszerű igazsága megszabadít saját zúgolódásunk, okoskodásunk, elvárásaink terhétől.