Példabeszéd a két fiúról: Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 26. vasárnapra

Vasárnapi szakaszunk két részből áll: Jézus előbb egy rövid példabeszédet, majd intő szavakat mond hallgatóinak. A példabeszéd két fiúról szól, akik közül az egyik vonakodva ugyan, de megtette atyja akaratát, a másik pedig, hiába ígérte azonnal, végül nem tett semmit. Az intést, sőt feddést a főpapoknak és a nép vezetőinek címzi: nem hittek Keresztelő Jánosnak, és még utólag sem térnek jobb belátásra.

Hogyan értjük, hogyan értsük ezt a példázatot a két fiú viselkedéséről? Elsődleges értelme nyilvánvaló: a jót nem csak mondani, hanem tenni kell. A szeretetnek inkább a tettek felelnek meg, mint a szavak (vö. 1Jn 3,18). „Jobb későn, mint soha” – tartja a közmondás, s ezt nemcsak a feledékenyek, hanem a lelkiismeretükkel tusakodók is megfontolhatják. Az elbeszélő a legegyszerűbben fogalmaz, a két fiú jelleme mégis finoman kirajzolódik. Az első röviden nemet mond – „nem akarok” –, de később megbánja, és cselekszik. A másik szinte katonásan válaszol, szó szerint azt mondja: „én, uram”, vagyis „itt vagyok, uram”, „én megteszem, uram”. E szavakkal Jézus nyilvánvalóan kissé eltúlzott, fényesre suvickolt engedelmességet idéz fel, amelyet nem követnek tettek. Ha erre a két alakra figyelünk, talán saját belső ingadozásaink jutnak eszünkbe, a tapasztalat, hogy csalódtunk már fennkölt érzésekben és szólamokban, máskor meg az, hogy mégis érdemes volt kitartani, nem föladni, újra meg újra visszatérni a megsejtett jóhoz.

Jézus nem részletezi a képet, inkább egyfajta nyilvánvaló igazságra akarja rávezetni hallgatóit. Vannak, akik kifejezetten „színtelennek” tartják ezt a rövid példát, nekünk azonban szabad valamelyest kiszínezni. A múlt vasárnap evangéliuma is (Mt 20,1-16) „szőlőről” beszélt, amelybe később is érdemes dolgozni menni, mert a gazda, „egész nap” keresi a munkásokat. Mi minden eszünkbe juthat, ha „az apa szőlőjére” gondolunk: apák és fiúk nehéz kapcsolata, ősi út és nemzedékváltás, családi hagyomány és x, y meg z generációk. Azok, akik nem akarnak kimenni a szőlőbe, s aztán az életük derekán talán meggondolják magukat, találnak mélyre nyúló életgyökeret, amilyen a szőlőé is, hogy abból életet szívjanak, és végül mind azt keresik, hogyan adják tovább a szőlő kipréselt levét, a beérett életet.

Jézus olyan röviden beszél az apa szőlőjéről, hogy még a gyakori „szőlő – Izrael” metafora sem igazán jut eszünkbe. Ez a megfelelés nyilvánvalóbb lesz a szakaszunkat mindjárt követő részben, a „gonosz szőlőművesekről” (Mt 21,33-46). Az előkészület mégis megtörténik: Jézus és a zsidó vezetők párbeszéde az imént kezdődött, egy olyan vitával, amely Keresztelő János, s rajta keresztül Jézus kilétének titkát feszegette (Mt 21,23-27). A nyilvánvaló igazságot ott még el akarták titkolni, legalábbis a zsidó vezetők. Ezért most Jézus a lehető legvilágosabban beszél, tanáros hasonlattal és ítéletet hirdető prófétai szóval, hogy az álarcok lehulljanak. „A vámszedők és az utcanők megelőznek titeket az Isten országában.” Ők ugyanis hallgattak a bűnbánatra szóló intésre, és Jézus szavára, Isten irgalmáról.

Máté nem a korábban meghívott, azután elzárkózó zsidóságról, illetve az előbb tévedésben bolyongó, majd Istenhez térő nemzetekről beszél. Számára a megtérők, a később mégis magukba szállók éppúgy a zsidó nép tagjai, mint azok, akik magas polcra kerültek, mégsem képesek – vagy éppen ezért nem képesek? – a bűnbánatra, a megújulásra. Amit a saját népéről írt, bátran magunkra vehetjük. Amit Jézus nekik ígért, nekünk is biztatóul szánta.