2017-10-12 19:09:00

Meghívottak és választottak – Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 28. vasárnapra


Vasárnapi evangéliumunk a királyi menyegzőről szóló példabeszéd, Máté változatában. Mint több másik szakaszban, van itt is egy olyan főszereplő, akiben Istenre ismerünk rá: a gazda, aki szőlőműveseket fogadott fel, az apa, akinek fiai mást mondanak, mint amit meg is tesznek, vagy az a másik szőlőbirtokos és apa, aki szolgákat küld szőlőjébe, végül egyszülött fiát, hogy a neki járó termést beszedjék – ők mind hasonlítanak erre a királyra, aki fiának készít menyegzőt, és várja vendégeit. Az előkelő vendégeket korábban meghívták, csak a végső jel hiányzik, s az ünnep megkezdődhet. De mi történik, ha a vendégek közönyösek, s nem jönnek el? Jézus példabeszéde egyszerre szól Isten nagylelkű szándékáról, hogy fia által ünnepet készítsen a világnak, s egyben arról, mi lesz a következménye annak, ha hívására rosszul válaszolunk.

Lukácsnál olvasunk egy hasonló történetet (Lk 14,15-24), s ha a kettőt összevetjük, mindjárt jobban látjuk a mátéi változat sajátosságait. Lukács lakomát említ, nem menyegzőt, s nem beszél sem királyról, sem a fiáról. A lakoma Isten és ember találkozásának ősi szimbóluma, Jézus pedig szívesen étkezett a kitaszítottakkal és bűnösökkel, hogy megmutassa Isten irgalmas szeretetének valóságát. A menyegző azonban többet jelent: végső nagy lehetőséget (vö. Mt 25,1-13), elköteleződést, megismételhetetlen alkalmat. A „fiú” említése – bár a történetben később nincs szerepe – azt sejteti, hogy Jézus küldetésének végső jelentőségéről is szó van. Azok, akik a meghívást visszautasítják, Jézus ünnepében nem akarnak részt venni: földi életében a zsidó nép jelentős része elutasította őt; de gyakran így történt halála és feltámadása után is, amikor Máté és közössége fáradozott a szolgák módjára, hogy a meghívottakat az ünnepi asztalhoz szólítsa.

Jézus példabeszéde nem értelmezhető egyetlen történetként, inkább jelképes utalások sorozataként. Az első nehézség az, hogyan képzeljük el, hogy a király elmegy megbüntetni a lázadó várost és lakóit, miközben a lakoma már készen áll, s mindjárt folytatódik is. Úgy tűnik, ezek a képek egyfajta jövendölésként Jeruzsálem pusztulásáról szólnak. Máté közössége a lázadó város büntetését látta abban, hogy a rómaiak 70-ben lerombolták, lakói közül sokakat meggyilkoltak. A példabeszéd első része megfenyegeti nemcsak a főpapokat és farizeusokat, hanem azokat is, akik az értékes meghívás helyett mindennapi ügyleteikbe bonyolódnak, s elveszítik az igazi értékek iránti érzéküket.

Amikor néhány verssel később arról olvasunk, hogy a szolgák „jókat és gonoszokat” összegyűjtöttek, kettős érzésünk támad: vajon Isten irgalmáról lesz szó, aki „felkelti napját a gonoszokra és a jókra” (Mt 5,45), vagy a végső ítéletről, hiszen a mennyek országa olyan is, mint a tengerbe vetett háló, amely összefog hitvány és jó halakat is, a hitványat aztán kivetik és elégetik (vö. Mt 13,47-50). Utóbbi sejtésünk igazolódik. A példabeszéd vége már nem a történelmi katasztrófákról, hanem az utolsó ítéletről szól, az ember felelősségéről és a pokol lehetőségéről. Ez azoknak szól, akik már csatlakoztak a Jézus körül ünneplő közösséghez, akiket Máté talán régóta maga körül lát az egyházban. Az egyszerűek menyegzős ruhája ekkoriban nemigen jelentett többet, mint azt, hogy kitisztították viseletüket. Az első „igent”, amellyel valaki belép a menyegzőre, még sok másiknak kell követnie. Aki napról napra igent mond Istennek, abban erősödik a kiválasztottság kegyelme (vö. 2Pt 1,10), annak lassanként tisztul a szíve.

Nem tudunk a példabeszéd minden részletével mindjárt azonosulni. Azt azonban megértjük belőle, hogy Isten emberi szemmel nézve szenvedélyes, vagyis haragos és irgalmas, nem közömbös. Mert ő él.

 

Évközi 28. vasárnap, A év








All the contents on this site are copyrighted ©.