Az adópénzről: Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 29. vasárnapra

Máté evangéliumának 21-22. fejezete egy vita története. A jeruzsálemi templomba érkező Jézus példabeszédei Máté szerint egyre világosabb ítéletet fogalmaztak meg a zsidó nép vezetőivel, s talán nagyobb részével szemben is. A fügefa megátkozásának prófétai jele, majd az egymást követő példázatok a két fiúról, a gonosz szőlőművesekről és a királyi menyegzőről előbb Jézus kortársait és vezetőiket állították kihívás elé, de rajtuk keresztül minket is, akiket Isten ma szólít és hív, hogy beálljunk dolgozni az ő szőlőjébe. Jézusnak erre a kihívására Máté szerint elsősorban a farizeusok felelnek: nem engedelmesen, nem szeretettel, hanem ellenállással és gonosz szándékkal.

Az előbbi három példabeszédet ezért most három vitabeszéd követi. Jézust „a szavában” akarják „megfogni”, vagyis olyan kijelentést kicsalni tőle, amely vádolhatóvá, végül majd elítélhetővé teszi. Az adópénz, a feltámadás, majd a főparancs kérdése ilyen negatív előjellel, gonosz szándékkal hangzik el. Jézus azonban mindig felülkerekedik, átlát a kérdezőkön, sőt, valahogy mindig arra is képes, hogy ne csak magát védje meg, hanem Isten igazi arcát is tisztábban megmutassa. A három vita után az ő újabb kérdése zárja a sort, s a farizeusoknak nem marad más választása, mint csendben elkullogni – illetve gonosz terveiket a háttérben tovább szőni.

Az adópénzről szóló kérdés az első csapda, amellyel a farizeusok tanítványai és a heródiánusok igyekeznek Jézust kísérteni, próbára tenni. Megtisztelő megszólítás, hízelgő bevezetés után pengeéles alternatíva: „Szabad-e adót fizetni a császárnak vagy nem?” Ha igennel válaszol, Jézus idegenbérencnek, a nép és az izraelita vallás árulójának mutatkozik; ha nemmel, adótagadó, s ezért lázadó, mint mások is Júdea és Palesztina történetében (pl. Galileai Júdás Kr.u. 6-ban – vö. Josephus Flavius, A zsidó háború, II, 118).

Jézust egyetlen pillanatra sem rendíti meg ez a próbatétel. Átlátja az ellenfelek gonoszságát, amellyel a jó ellen lázadnak, képmutatását, amellyel ezt a belső romlottságot leplezni igyekeznek. „Mutassátok meg az adópénzt!” Ha van náluk a dénárból a császár képével és feliratával, márpedig van, már el is ismerték a császár nevével fémjelzett világi hatalmat, kortársaikhoz hasonlóan kezükben hordják a pogányság közismert szimbólumait, amelyeket a zsidó törvénymagyarázók csak alantas tárgyakon engedtek meg – sőt, bizonyára fizetik is az adót! Hogyan lenne hát joguk, hogy mindezt számon kérjék Jézuson vagy követőin?

Fizessék meg nyugodtan az adót, tegyék, amit úgyis tesznek… Jézust nem az adó érdekli, s mindjárt tovább is lép, a próbát a saját nemesebb szándéka szerint használja fel. „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, ami pedig az Istené, azt adjátok Istennek!” „Az Úré a föld, és mind, ami betölti, a földkerekség és mind, aki lakja” – mondja a zsoltáros (24,1). „Minden a tiétek, ti pedig Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené” – mondja majd Pál apostol (1Kor 3,22köv). Az ember egész lényével Istennek tartozik.

Bár a földi hatalmasságok gyakran próbálkoznak ilyesmivel, nincs olyan hatalom, amely Istennel versenyezhetne. Gyakran úgy tűnik, hogy kötelezettségeink és lojalitásaink hálóba terelnek minket, amelyben vergődünk, s amelyből nem látszik kiút. Legbensőbb szabadságunkat, hogy Istennek adjuk az életünket, s a benne rejlő szabadságból merítsünk, senki nem veheti el tőlünk, mindennek ellenére.

A Tiberius-féle dénárt régészek Palesztinában is megtalálták. Egyik oldalán a császár képe, másikon a császárné látható, a béke istennőjeként. Olykor úgy tűnik, a szívünkben, emberségünkben hordozott istenképmás is régészeti leletté, agyagos-rozsdás lehetőséggé öregedett. Talán éppen akkor tisztul és fénylik, amikor Istennek feszülünk kérve, kérdezve, amikor kelepcét állítunk, de Isten rászed, és rabul ejt.