2017-11-02 17:43:00

Mi és a farizeusok: Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 31. vasárnapra


Máté evangéliumának 23. fejezete Jézusnak a farizeusok ellen mondott beszéde. Ezeket a mondásokat csak Máté őrizte meg és adta át ilyen formában. Úgy tűnik, az ő közössége számára jelentett leginkább kérdést a farizeusokkal való kapcsolat. Amennyire ezt az evangéliumokból és az egyéb kortörténeti dokumentumokból meg tudjuk ítélni, a farizeusok voltak a zsidó közösség legjellemzőbb csoportja az első század utolsó harmadában, amikor a Krisztus-hívők közössége egyre nyilvánvalóbban saját utat járt, előbb a zsidóságon belül, majd attól egyre határozottabban el is szakadva. Az evangéliumi hagyomány ezért szinte csak a rosszra emlékezik a farizeusokból, ebből a  zsidó megújulási mozgalomból, akikkel egyébként több ponton hasonlóságot, sőt egyetértést is tapasztalhatott.

Az egész fejezet bevezető részből, hét jaj-mondásból, végül két ítéletet hirdető mondásból áll. Ha korábbi bibliai szövegekhez akarjuk hasonlítani, prófétai beszédnek nevezhetjük, amelyben a próféta Isten nevében megrója a népet bűnei miatt, ítéletet helyez kilátásba, s többé-kevésbé nyilvánvaló módon bűnbánatra hív. A jaj-mondások a már megtörtént ítéletet adják tudtul, immár mintegy gyászolják azt, akiről szólnak. Miközben formailag megszólítják címzettjeiket, valójában róluk beszélnek, képletesen szólva, „a fejük felett”.

Vasárnapi evangéliumunk ennek a beszédnek bevezetése. Mielőtt a farizeusokhoz szólna, Jézus a tanítványait és a tömeget szólítja meg, majd kifejezetten tanítványaihoz, a benne hívők közösségéhez fordul.

A farizeusok éles megítélése nem előkészület nélkül való Máté evangéliumában. Már többször tapasztalhattuk, hogy az evangélista szembeállította egymással a Jézus szavára hallgató kicsinyeket és szegényeket, illetve azokat, akik sem lélekben, sem anyagi értelemben nem szegények, nem kicsinyek, vagyis nem nyitottak Isten szavára, Isten gondoskodására. A beszéd többször is visszautal korábban kimondott értékekre. Az okos ember sziklára építi házát, s ilyen az, aki Jézus szavait hallgatja, és meg is teszi azokat (vö. Mt 7,24köv) – a legfőbb vád a farizeusokkal szemben, hogy Isten parancsait nem teszik, csak tanítják. Mások tetszésének keresése, a többiek feletti uralom, a vallással való visszaélés – mindez magában is ellentmond a „mennyei Atya” igazi tiszteletének, hiszen többször elhangzott már: „Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz téged” (Mt 6,4.6 vö. 6,8.9.14).

Nem Máté távolodott el a jézusi látásmódtól, amikor a farizeusokkal szemben prófétai kritikát fogalmazott meg, inkább azok, akik a helytelen gyakorlatokat azonosították a farizeusok és a zsidók egész vallásosságával. Máté és közössége közel van Jézus helyzetéhez, közelről ismeri a zsidóság bensőséges hitét, és éppen ezért érinti fájdalmasan a visszaélés, egyesek helytelen viselkedése. Amikor ezeket a szövegeket olvassuk, nem a zsidósággal szembeni kritikát kell bennük látnunk. Ezek az intések minden emberi gőg és képmutatás bírálataként váltak a Szentírás részévé.

Ez a lényeget kimondó értelem abban is érzékelhető, hogy sem a későbbi, sem a korai egyház nem szó szerint értette Jézus intéseit, amikor a „mennyei Atyáról”, a mesterek, tanítók megszólításáról beszélt. Jézus nem a valóság tagadását parancsolja, mintha emberi atyáinkat, tanítóinkat nem szólíthatnánk annak, akik és amik ők valójában. E radikális mondások Jézus jelenlétét, Jézus egyedüli szerepét hangsúlyozzák, amellyel Istenhez, az Atyához vezet. Pál azt mondja majd, Istentől veszi kezdetét minden „atyaság” a földön (vö. Ef 3,15) – aki ezt elismeri, ezt a kezdetet Istennél, jó úton jár, hogy Jézust is megértse, jól értse.

Ez a szakasz is egyfajta kihívás a számunkra. Megismertük azt az Atyát, akit Jézus hirdet? Ráismerünk arra a szolgáló vezetésre, amellyel ő gondoskodik rólunk? Tudjuk éreztetni szeretetünket azokkal, akiket korholnunk is kell?

 








All the contents on this site are copyrighted ©.