Az utolsó ítélet: Martos Balázs atya elmélkedése Krisztus Király vasárnapjára

Krisztus király ünnepe, az egyházi év befejező vasárnapja hosszú pillantást enged az utolsó ítéletre. A Vőlegény, a hazatérő Úr (vö. Mt 25,1-30) immár királyként trónol, megítéli a világot, szétválasztja a jót és a rosszat. Az evangéliumi szakaszok olvasói eddig alternatívákkal találkoztak, amelyek közül választaniuk kellett. Most elérkezik a pillanat, hogy szembenézzenek a bíróval, Jézus Krisztussal, aki ítél felettük, választ közülük.

Máté képe formailag nem látomás, mégis megrázó erővel jelenik meg képzeletünkben. Az Emberfia, vagyis a feltámadt Jézus dicsőségben jön el, angyalok kíséretében, ahogy a zsidó hagyomány szerint Isten, mindent felülmúlva, mindent átlátva, teljes, megkérdőjelezhetetlen és magától való hatalommal. A dicsőség, amelyben látható ragyogást sejtünk, a trón, amely mindenek felett és mindenki színe előtt áll, szembesít és feltár: a király, minden hatalom és igazság birtokosa, azelőtt a szegényekben, a segítségre szorulókban, a gyengékben rejtőzködött. Elsősorban az eddig rejtőző Emberfia, a világban rejtetten jelenlévő Isten kiléte nyilvánul meg, és benne tárul fel az emberi életek igazsága is.

Az Emberfia király és pásztor, vagyis gondoskodó és életadó hatalom birtokosa, Izrael és az Egyház, egyben az egész világ Ura. Az Emberfia fiú, aki Atyja áldását és országát ígéri azoknak, akik jót tettek vele. Az Emberfia bíró, aki elválaszt, igazságot tesz, aki beavat és megmagyaráz, mint az apokalipszis angyala. Az emberek csodálkoznak, mintha most kelnének halálos álmukból, mintha most döbbennének életük igazi távlatára és lehetőségére. Ez a csodálkozás valójában nem más, mint a megnyílt szív válasza Istennek: akkor többé senki sem zárkózhat el Isten jelenléte elől.

Máté evangéliumának, sőt az Ószövetségnek az olvasói is sejthettek valamit abból, hogy mi lesz az ítélet lényege. Isten különleges egységben van a szegénnyel. „Aki megkönyörül a szegényen, az Úrnak ad kölcsön, s ő megfizet neki tettéért.” – olvassuk a Példabeszédek könyvében (Péld 19,17). Egy midrás a Második Törvénykönyvhöz: „Ha enni adtatok a szegénynek, úgy számítom be nektek, mintha nekem adtatok volna enni” (Midr Tann a MTörv 15,19-hez). Érdekes, hogy a zsidó hagyomány (vö. Sota 14a) még Isten tetteiben is az irgalmasság cselekedeteit látta, amikor ő mezíteleneket ruházott fel (Ter 3,21), betegeket látogatott meg (Ter 18,1), gyászolókat vigasztalt és halottakat temetett el (MTörv 34,6), Ádám, Ábrahám és Mózes esetében. Jézus korábbi szavaiban pedig többször feltűnt, hogy tanítványai a kicsinyek, a megvetettek, a szegények és szomorkodók, akiket a Hegyi beszéd kezdetén a boldogmondások vigasztaltak. A nyolc boldogmondás (Mt 5,3-12) és az utolsó ítélet képe, vagyis Jézus nyilvános tanításának eleje és vége összetartozik: a király az ítéletben teljesíti be, amit szolgáinak földi életükben megígért.

Talán meglepő, de az értelmezők szerint Krisztus „legkisebb testvérei”, akikkel azonosította magát, eredetileg elsősorban a keresztény testvérek, a vándortanítók lehettek, akik megtették Isten akaratát (vö. Mt 12,49köv), akik Jézusért mindent hátrahagyván leginkább rászorultak testvéreik törődésére (Mt 10,40), akik Isten szava miatt börtönbe kerülhettek, leginkább megtapasztalhatták az éhséget, szomjúságot, ruhátlanságot (vö. Mt 10,42; 1Kor 4,11köv; 2Kor 6,4köv stb.). De aki így útra kel, hamar megtapasztalja, hogy Isten gyakran olyanokban köszönt rá, akik szinte a nevét is elfelejtették már, vagy félnek ajkukra venni.

Máté evangéliumában az utolsó ítélet képét Jézus szenvedésének és keresztre feszítésének története követi. Jézus odaadja az életét, ő az a legszegényebb, akiben Isten rejtetten együtt van minden szenvedővel és szegénnyel.

Nem versenyezhetünk vele a szeretetben, de hozzákezdhetünk, ahogy lehet. A többi Isten csodálatos, nyilvánvaló titka.