2017-11-28 09:28:00

„Érezni lehetett a családok iránti szeretetét” – Bíró László püspök az ad limina látogatásról


A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tagjai november 20. és 24. között ad limina látogatáson vettek részt Rómában. A küldöttség tagját, Bíró László tábori püspököt, az MKPK család- és a börtönpasztorációért felelős püspökét a látogatás zárónapján, pénteken kérdezte tapasztalatairól a Vatikáni Rádió stúdiójában Vértesaljai László.

Mi az, ami a leginkább megérintett a Szentatyával történt találkozás alkalmával?

Elsőként említeném mindazt, amit önmagáról elmondott. A magyarokra emlékezve különös szeretettel beszélt az angolkisasszonyokról, akiknek Buenos Airesben lelkigyakorlatot tartott. Ezen az alkalmon a nővérek egy reneszánsz képet ajándékoztak neki, melyen Krisztus maga megy fel egy létrán a keresztre. Az egyik nővér ki is fejtette neki ennek az üzenetét: „Érsek atya, el fog jönni az idő, amikor magának kell felmennie a létrán”. Ez a kép nagyon sokáig elkísérte őt. Amikor megválasztották pápának, arra gondolt, „eljött az idő, amikor fel kell mennem a létrán”. Arról is beszélt Ferenc pápa, hogy megmaradt a békéje, mert elhatározta, semmi mást nem akar tenni, minthogy önmaga legyen. Egy fiatal, ötszáz éves Egyházból jött, míg az európai, más stílusú Egyházak ezer évesek. Lehet, hogy ezzel irritál sok embert, de ő nem tud mást tenni: ennek ellenére önmagát kell adnia ebben a szolgálatban.

Miről kérdezted a Szentatyát?

Én magam egy családüggyel kapcsolatos kérdést tettem fel a Szentatyának. Elmondtam, hogy hozzám az Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdítás negyedik fejezete áll a legközelebb. Ettől fellelkesült a pápa, mert mint elmondta, ez a rész a szíve közepe. Ez a fejezet a Szeretethimnuszról és a párbeszédről szól. Azért mondom ezt el, mert ha ez a Szentatyának a szíve közepe, akkor odahaza is vegyük elő, és élje ez alapján a házas ember a házasságát.

Hogyan lehetne ezt a fejezetet összefoglalni?

Ez a Szeretethimnusznak egy nagyon szép kifejtése – biblikus és pszichológiai alapon, de nem pszichologizálva. Ugyanakkor szinte iskolás módon magyarázza meg, hogy mi a párbeszéd. Beszél a minőségi időről, a tanulás idejéről. Azt is kifejti, hogy a párbeszéd az irgalom egy formája. Így ismerjük meg Isten üzenetét, amit a párom közvetít felém. Hozzám még a kilencedik fejezet is nagyon közel áll. Ez a családi lelkiségről szól. Ez beszél a vatikáni irodalomban talán a legrészletesebben erről a témáról. De beszélt a pápa a házasságra való felkészítés fontosságáról is. Nagyon jól lehetett érezni a családok iránti szeretetét.

Jártál már ad limina látogatáson Rómában?  

Harmadszor vagyok Rómában ad limina látogatáson. Észre lehet venni, hogy ezekre az alkalmakra minden pápa személyisége rányomta a bélyegét. Szent II. János Pál pápa meghívott bennünket ebédre, ott voltunk vele a kápolnájában, az ő karizmája a közvetlenség, az egyértelműség és a határozottság volt. XVI. Benedek nem volt ennyire közvetlen, de tanításban, odaadásban egyéni volt. De a kongregációk munkájára is rányomja a bélyegét a pápa stílusa. Ma inkább kérdeznek, nem annyira tanítanak – ez talán sokszor hiányzik –, de ezzel a közvetlenséggel egy jövőbe mutató stílust honosítanak meg. Ha ez párosul egy következetes fegyelemmel és tanítással, akkor a jövő Egyházának egy új arca jelenik majd meg.

A Szentatya apostoli útjainak állandó eleme a börtönlátogatás. A kriminalitás korunkban növekszik, egyre több börtönre van szüksége a világon minden országnak. A börtönpasztorációért felelős püspökként hogyan látod a magyar helyzetet?

A jelenlegi börtönparancsnokság jelszava a reintegráció. Ez azt jelenti, hogy segíteni kell a börtönviselt embert visszatérni a társadalomba. Ez nagyon egybevág a börtönpasztoráció elveivel. Egy alkalommal Mátraverebély-Szentkúton voltam zarándokolni börtönlakókkal. Ezen százharmincnál többen vettek részt. Az egyik napirendnek az volt a címe, hogy „megkérdezzük a püspököt”. Az első kérdés az volt, hogy „Püspök úr, hogyan tudok magamnak megbocsátani?” Vannak a börtönben lévő emberek között is vásottak, mint mindenhol, akik nem akarnak megtérni, megváltozni. De akadnak olyanok is, akik meg szeretnének bocsátani maguknak. Idéztem nekik Szent Pált: „Felejtem, ami mögöttem van, és nekifeszülök annak, ami előttem van.” (Fil 3,13) Az egyikük azt mondta: „Püspök úr, én nem tudom elfelejteni azt, aki ’felnyomott’. Mit csináljak?” Ne tekintsünk a börtönlakókra egy homogén társaságként. Sokszor nagyon sok előítélettel kezeljük őket. Nekik nagyon nehéz egyről a kettőre lépni.

A remény jelei…

Nagyon szép a börtönpasztorációban a cursillo jelenléte. Most készült erről egy ismeretterjesztő film. Nagyon pozitív ez a jelenlét, mint ahogyan a gyümölcse is az: a megtért embert segítik – a cursillo most már egy nagy társadalom a keresztény világban odahaza is – az elhelyezkedésben; munkát, akár lakást is adva neki, és így aki talpra akar állni, az talpra is tud állni. Van, aki kiszabadulva maga jár be a börtönbe cursillót tartani. Fontos, hogy a társadalom – naivitás nélkül – bízzon az emberek újrakezdés utáni vágyában.

(Lejegyezte: Baranyai Béla – Magyar Kurír)

(vl)








All the contents on this site are copyrighted ©.