Szóljatok Jeruzsálem szívéhez… Martos Balázs elmélkedése Advent 2. vasárnapjára

Vasárnapi olvasmányunk Izajás könyvének 40. fejezetéből való. „Vigasztaljátok meg népemet, vigasztaljátok meg – ezt mondja Istenetek. Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és kiáltsátok oda neki: Véget ért szolgaságának ideje…”

Ez a szakasz döntő fordulópont Izajás könyvében, s egyben a választott nép történetében: ami előtte van, többségében a fogság előtti Júdához, a Kr.e. 8-7. század fordulóján élőkhöz szólt. Ami utána következik, eredetileg és először a Kr.e. 6. század végén, a babiloni fogság után élőket és ezek utódait akarta megszólítani. Azelőtt a prófétának gyakran kellett a népnek büntetést hirdetnie, mostantól fogva leginkább a vigasztalás hangján szólal meg. Az Ószövetség sehol olyan gyakran nem beszél arról, hogy Isten meg akarja vigasztalni népét, mint Izajás könyvének 40-66. fejezeteiben. Egyesek szerint ez a sokszoros vigasztalás egyenes válasz a Jeruzsálem babiloni lerombolása után keletkezett Siralmak könyvére. Ahogy egy midrás (Midrás a Siralmak könyvéhez) mintegy ezer évvel később, a Kr.u. 5. században fogalmaz: Mivel aleftől tauig, vagyis a-tól z-ig vétkeztek, a-tól z-ig kellett őket vigasztalni is.

Jeruzsálem a választott nép fővárosa, megszemélyesítője. Isten valaha megóvta bűneinek következményeitől (vö. Iz 36-37), de sokszoros visszaesésében eljött az ideje annak is, hogy beváltsa a büntetés ígéretét (vö. Iz 39). Idegen népek szolgája lett, idegenné lett saját maga számára is. El kellett hagynia otthonát, de immár Istennek sem tudott otthont adni, Isten dicsőségét nem tapasztalta meg a nép körében, a nép szívében. Isten jelenlétének, dicsőségének helyét a félelem foglalta el. A vigasztalás nemcsak a szomorkodót erősíti meg, hanem a félelemtől szorongatottat is. A fogság immár belsővé lett: Jeruzsálemet a szorongás fogságából kell kiszabadítani.

„Szóljatok Jeruzsálem szívéhez…!” Ez a fordulat olyan meggyőzést jelent, amely értelmet és érzelmeket mozgat, amely jól ismeri és szereti a másikat, amely meg akarja indítani, rátalál ott, ahol van, rejtőzködő, bezárkózott magányában. Isten hűtlenné vált asszonyának beszél a szívére (Oz 2,16); Sámuel anyja, Hanna, a „szívében beszél”, vagyis személyének legbelső szentélyében szól Istenhez (1Sám 1,13); Dávidot hadvezére, Joáb szólítja fel, hogy beszéljen szolgái szívére, különben, ha nem győzi meg őket okosan és állhatatosan, senki sem marad mellette (vö. 2Sám 19,8). – Jeruzsálem szíve magányos: az ígéret nem más, mint hogy Isten a pusztán át, a kiegyengetett úton át visszatér, visszatalál hozzá, és megszabadítja magányából. Egy ilyen szívhez szóló beszéd erőt ad a halmok elhordására, építkezésre, mindarra, amire Jeruzsálem eddig képtelennek hitte magát.

A „vigasztalás” és a „szívhez szóló beszéd” az egész Ószövetségben még két helyen szólal meg együtt. Jákob halála után József testvérei félnek, most majd megbosszulja a rajta esett sérelmeket. Józsefről akkor azt olvassuk, „megvigasztalta őket, és a szívükre beszélt” (Ter 50,21). Segíti őket abban, hogy megértsék, Isten jóra fordította azt, amit ők gonoszul tettek. Megvigasztalni valakit, aki ráébred felelősségére, aki fél a saját maga által okozott bajtól; testvérként állni mellette, most már igazabbul, mint azelőtt – itt ezt jelenti, hogy a szívükre beszélt. A másik eset a moabita Rut története. Rut szavai szerint Boász vigasztalja meg és beszél a szívére, amikor azt mondja neki, Izrael Istenének szárnyai alá menekült (vö. Rut 2,11-13). A vigasztalás igéje itt arról szól, hogy Izrael közössége elég erős ahhoz, hogy befogadja a szegényt, otthont kínáljon a hontalannak.

Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, mondja a próféta társainak. A folytatásban pedig Jeruzsálemet, Siont szólongatja: immár képes lesz vigasztalni, az örömhírt továbbadni. Az Úr karjának, gondoskodó szeretetének csodája ez, amely megszólítja és megújítja a közösség szívét.