Olvasd a cikket Menj a menüre

közösségi hálók:

RSS:

Vatikáni Rádió

A pápa és az egyház hangja párbeszédben a világgal

nyelv:

Világegyház \ Magyar egyház

Erdei csoda – Vértesaljai László karácsonyi elmélkedése

- AP

25/12/2017 17:53

Olyan tiszta fenyőillatú erdőbe vigyen Karácsony Angyala, mint ahol a funtinelli Nuca járt egyszer! Hófödte tisztáson át, süppedő hóban, tetején madárlábak hímzésével, balra fönn, a patak mentén, melynek csobogását már messziről meghallod. Csak menj a szűk ösvényen, inkább csak apró léptekkel!

     Ha már jócskán behatolsz az erdőbe, mindig csak fölfelé tapodj, a nem is túl meredek kaptatón, mígnem egy újabb kis tisztásra érkezel. Ott van az erdei jászol. Csoda ez a maga nemében, senki nem is érti, maguk az állatok sem, pedig ők a szereplők. Tiszta rendes vad népség ez egytől egyik, a teremtés óta eszi egyik a másikat, nem is gonoszságból, hanem törvény szerint.

     Ott az erdei jászolnál éppen ezzel van baj, mert egy napra valahogy elfogy a törvény. Karácsony napjára fogy el a törvény, és ezt külön előre érzik az őzek, a szarvasok, a medvék, a farkasok, a rókák és az egyéb aprójószágok is, és aztán elindulnak. De megjönnek közéjük a madarak is, lassú körözéssel érkeznek a szirti sasok, leszállnak a harkályok mellé, és megtelepedésükre a verebek még csak fel sem rebbennek, csupán oldalt táncolva helyet adnak.   

      Nem tudja senki, honnan és miért, egy mellmagasságig érő bolyhos barnamedve anya érkezik így télvíz idején, reggel, amikor még a tisztás üres, hozza magával a bocsát, az apró  barna szőrcsomót, ami csak úgy kapaszkodik belé, ahogy tud. Azt sem tudják, ki hord oda friss szénát, amibe ha belebújsz, megtartja a meleged és rögtön érzed, hogy itt fűtenek is. Megül ott az anyamedve, ölében a bocsával és szelíden, nyugodtan nézelődik. Mintha várna, várna csak türelemmel, egyre csak várna! 

     Ekkortájt, úgy délelőtt delén kezdenek odabátorkodni a népek. Először földet súrolva, behúzott horpasszal, meg-megállva jönnek és közben észre sem veszik azt az átváltozást, amivé a csoda teszi őket. Mert leülnek egymás mellé a szikrázó hóba, vagy csupasz sziklákra, faágakra. Nincs résnyi szem, megnyúlt nyak, feszülő izom, hanem csak elkerekedés és mélyből kibugyborékoló, madarasan fölburukkoló öröm.

     Mindenki emlékezik, régmúlt, tán soh’sem volt időkre, és noha évszámát és helyét egyikük sem tudná megmondani a titokzatos őseseménynek, ám a tény csupasz valósága mégis elevenen él bennük, a lüktető vér folyásánál nagyobb egyértelműséggel, hogy amit látnak, amit együtt megélnek, az igazabb mindennél, ádáz vágtáknál, szilaj szökkenéseknél, a vér szagánál erősebb az az egyszerű tény, ahogy az a barna anyamedve tartja a kicsinyét.

     Pedig nincs abban valójában semmi különleges. Minden barnamedve mama így tartja a bocsát, a teremtés óta vigyázza a szemével, eleget látott már a világ imígyen, medve, róka, borz vagy rozsomák mama és kicsinye képében…

     A visszaút is szent. Senki nem figyel a másikra, s ezek csak mennek bibliás példássággal, a hiúz a fajdkakas mellett lépdel. Az anyamedve egyre csak ül csendben a helyén, nézi a lassan kiürülő tisztást, érzi a nap utolsó hunyorgásait, amikor hirtelen fölrémlik benne valami homályos, de örömteli, meleg érzést kioldó fölismerés: Te jó Ég! Mintha mindenki úgy tartaná a kezét, mint én…!     

25/12/2017 17:53