Olvasd a cikket Menj a menüre

közösségi hálók:

RSS:

Vatikáni Rádió

A pápa és az egyház hangja párbeszédben a világgal

nyelv:

Világegyház \ Magyar egyház

Itt vagyok, hívtál: Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 2. vasárnapra

Sámuel próféta - RV

10/01/2018 10:34

Évközi 2. vasárnap az első tanítványok meghívásáról olvasunk az evangéliumban, ezúttal János változatában. Keresztelő János segít tanítványainak, hogy Jézusban felismerjék az Isten bárányát, és nála maradjanak – egy napig, amíg az életük meg nem változik. Az Ige, amely a világba jött, megvilágosítja őket, ő lesz otthonukká. A tanítványok történetét távolról előkészíti az első olvasmány: a gyermek Sámuelt szülei a silói templomba adták, hogy ott maradjon, ott lakjon. Neki Éli főpap segít, hogy Isten hívó szavát felismerje.

Sámuel gyermekségének története egyedülálló az Ószövetségben (1Sám 1-3). Születésének előzményeitől fogva nyomon követhetjük az életét. A silói szentélyben papi szolgálatra készül, felnövekedve mégis inkább látnok és próféta lesz, a nép és az első izraelita királyok tanácsadója, Isten embere, a szó szinte minden lehetséges értelmében. A rá vonatkozó hagyományok nagyon sokfélék, alakja mindenesetre összefonódott az izraelita királyság kialakulásával.

A gyermek Sámuel története első olvasásra szinte olyan, mint egy nagyon szép, bensőséges, tanulságos mese. Élénken el tudjuk képzelni, ahogy szülei a templomba adják, évente látogatják, távolabbról gondoskodnak róla (vö. 1Sám 1,28; 2,18köv). Aztán magunk előtt látjuk a figyelmes kisfiút, aki hangot hall, és lelkesen szalad az idősebb, tapasztaltabb emberhez: „Itt vagyok, hívtál!” Hát nem ilyeneké az Isten országa? A háromszoros hívás is mintha a mesékben lenne otthon: a hősöknek ott is próbálkozni és érni kell, a lényeget megtanulni, gyakran mások segítségével elengedni azt, ami eddig jó és értékes volt, hogy valami újat fedezhessenek fel – ez az új itt nem más, mint Isten szavának hallgatása, Isten szavában magának Istennek megsejtése.

A gyermek mindig ráérez, melyik mesére van szüksége, amíg szívébe-lelkébe be nem engedi a történet tanulságát, amíg fel nem nő ahhoz, amit most tennie kell, s ezzel el is szakad az eddig olyan szívesen hallgatott történettől. A csoda, amelybe Sámuelt beavatja az éjszakai hívás, minden ember szíve vágya is: otthonosnak lenni Isten szavában, megérezni Isten erejét. Megkapni az ajándékot, hogy a gyermekként megsejtett igazságok sorra valóra váljanak, ne kelljen meghasonlani az ártatlanságban felismert jóval.

Igen, van ebben az egész történetben valami mesés hatalom, csoda és öröm. De csak úgy, ahogy az egész evangéliumban: a világosság a sötétségben világít… Mert Sámuel gyermeki nyitottsága az elbeszélésben Éli főpap fiainak csalásaival áll ellentétben (vö. 1Sám 2,12köv). A csoda, hogy Sámuel számára megszólal Isten hangja, és a befejező megjegyzés, hogy „az Úr vele volt, és nem hagyta, hogy egyetlen szava is meghiúsuljon”, ítéletet vezet be, Éli és fiai romlását. Véget vet annak a nehéz korszaknak, amelyben „ritka volt az Úr szózata, és nem fordult elő gyakran látomás” (1Sám 3,1), de éppenséggel rá is döbbent erre a sajátos fájdalomra, az Istentől elhagyott ember helyzetére, azokra a fájdalmas időszakokra, amelyekben úgy érezzük, bezárult az ég, Isten elrejtette arcát. Isten itt egy gyermek ártatlanságában készített helyet szavának, s majd rajta keresztül gondoskodik arról, hogy a világ világosabb legyen, szava pedig jobban hallható.

Isten háromszor, sőt négyszer szólítja Sámuelt. Ő nem adja fel, s a gyermekben is megvan a szükséges kitartás, hogy újra meg újra próbálkozzon, Élihez fusson. Az agg főpap nem lát már, látása elhomályosult, mint valaha Izsáké, amikor Jákobot áldotta meg.

A körülmények tökéletlenek, a jó mégis lehetséges. Isten változást kér, s a gyermek, talán a bennünk lakó is, így tanul és így tanít, élni, növekedni.

10/01/2018 10:34