Jónás útjai: Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 3. vasárnapra

Évközi 3. vasárnap evangéliuma Jézus fellépéséről, illetve az első tanítványok meghívásáról szól. Jézus megtérésre szólít, mert „közel van az Isten országa”, és meghívja, követésére hívja Pétert és Andrást, Jakabot és Jánost, hogy „emberek halászai” legyenek. Még nem látszik, hogy a megtérés, a dolgok teljes újraértékelése mennyire érinti majd őket is – mindenesetre elindulnak Jézus után, és engedik, hogy lassan átalakítsa őket.

Az első olvasmány távolabbról készít erre a fordulatra. Jónásról olvasunk, aki most már elmegy Ninivébe, a nagy városba, hogy bűnbánatot és megtérést prédikáljon. Ninive – a királytól a legkisebbekig, sőt az állatokig – megtér, zsákruhát ölt, Isten pedig megkíméli őket a pusztulástól, amelyet kilátásba helyezett.

Kinek kellett itt megtérni? Hát persze, először Jónásnak. Hiszen csak másodszorra tette a dolgát, csak a nagy hal, a cethal gyomrában szállt magába. Csak mindenestül megszégyenülve, a pogány, ámde annál vallásosabb hajósoktól a tengerbe dobatva döbbent rá, kinek tartozik engedelmességgel. Útja azonban ezzel sem ért véget. Második küldetés után második megtérés vár rá, amelyet ez a szép tanító történet nem is mond el, csak sejtet: ha majd haragjából felocsúdik, ha majd megérti Isten örömét a megtérő bűnös városon, a nagy Ninivén, amelynek bukását a próféták valaha jövendölték, amelynek méltó büntetését olyannyira várták, ha Jónás majd Istennel együtt örvendezik, aki élteti a várost – akkor tér meg végleg, akkor lesz béke a szívében.

Jónás könyve abban az időszakban keletkezett, amikor Izrael egyre többet érintkezett sokistenhívő szomszédaival, s talán egyre élesebben tapasztalta a kérdést, Isten vajon csak neki szán-e üdvösséget és irgalmat. Jónás története szerint a megtérésünk lényeges része, hogy a bocsánatot mindenkinek osztogassuk, azt adjuk, amit magunk is kaptunk, nemcsak követelményben, hanem irgalomban is. Hihetjük-e, hogy Isten irgalmas, ha ezt valahogy nem tapasztaltuk meg a saját bőrünkön? Hisszük-e valóban, hogy Isten nekünk is megbocsát, ha valakit szívből és jólesően kizárunk az ő bocsánatából?

Mindenesetre Ninivének van miből megtérnie. Néhány bibliai elbeszélésben éppen az istenellenes hatalmak jelképe (vö. Náhum könyvét), s mint ilyen, szinte magától válik emberellenessé, életellenessé is. Ha ebben a történetben Jónás, a próféta tűnik nagyobb bűnösnek, csak és kizárólag azért, mert az ő bűnét, a gőgös igaz vívódását, Istennel való hadakozását sokan jobban ismerjük, mint a nagystíllű kicsapongók, a nagy tékozlók életútját. Ninive bűnös – annyira mégsem, hogy ne hihetne még bocsánatot. Jónásnak talán könnyebb volna elfogadni Ninive bűnbánatát, ha valaki tőle, az évszázadokig letiport izraelitától is bocsánatot kérne, ha Ninive fejet hajtana Jeruzsálem előtt is. – De itt még nem tartunk. Csak a belső drámáját figyeljük annak, akiért Isten még egy csodát tesz, ricinusbokrot növesztve, férget küldve oktatja arról, hogy kinek van joga búslakodni igazán.

Isten Jónás történetének végén is úgy viselkedik, mint a tékozló fiú irgalmas atyja: kimegy az idősebb testvérhez. Tudja, hogy nehéz megbocsátani. Tudja, hogy mélyen ül a harag tüskéje, és nem is inti csendre azt, aki haragjában igazságot követel. Jónás hirdeti Isten irgalmát Ninivének, de nem engedelmességből kell megbocsátania a nagy városnak – Isten mellé áll, időt ad neki, hogy megbocsásson.

A történet főszereplője Jónás, aki leül Ninivével szemben, hogy lássa, hogyan pusztul el a romlottság jelképe. Vagy inkább – még egyszer, újra – Isten a főszereplő, aki mintegy odaül a próféta mellé, hogy lássa, hogyan boldogul ezzel az újabb ténnyel, Ninive megtérésével, és aki majd leül Jeruzsálemmel szemben, és könnyes szemmel megsiratja, mielőtt életét adná érte? – Ő az igazi főszereplő?

Isten nem hagy magunkra a harag és a megbocsátás útvesztőiben.