„Timóteus könnyének öröme - a kegyelem fonákja” P. Vértesaljai László jegyzete

Pálfordulás másnapján rögtön a páli gyümölcsök ünnepe, Timóteusé és Tituszé! Úgy sorjáznak mellette, ahogy Péter-Pál június végi ünnepe után a római vértanúk serege fölüti a fejét. Az egyház Pált hallgatja, a kegyelem-tapasztalta nagy teológust és meghallja finom, személyes barátságokkal teleszőtt élete gazdagságát. Tudja, hogy a kegyelemben ő szülte, őrajta keresztül pedig maga az Isten, és állította Efezus élére Timóteust, Krétára pedig Tituszt. Levele emlékeztet a kézföltétel szentelési kegyelmére, de előtte fölbukkan a Népek apostolában egy kép, mely imádságában oldódik ki: Timóteus könnye. Erről írja hozzá intézett második levelében, hogy imádságában szívesen szemléli tanítványa, lelki gyermeke könnyeit, hogy öröm töltse el. A sírást szemléli, hogy a szíve örvendezéssel teljen el! Timóteus könnyeit ismerjük, melyeket Efezus kikötőjében a püspöknek odarendelt tanítvány mestere búcsúztatásakor nem tud visszatartani. A könny itt a szeretet vízfakadása. Őszinte és megrendítő, ahogy az erős férfiak sírni tudnak. Ritkán, szemérmesen, de akkor a szív legmélyéről fakad föl ez a sírás. E férfi-sírásban az a vallomás rejlik, hogy vannak helyzetek, vannak pillanatok, amikor a kéz ereje, az elme fegyelmezett tudása erőtlenebb a szívnél, amikor a szív a legerősebb és övé az utolsó szó. Ilyenkor sírni kell és lesz a könny olyan ékesszólóvá, hogy elmaradnak mögötte a szárnyas szavak.

Figyelek Pálra, amint könnyek locsolta öröméről beszél és hagyja-engedi, hogy eszébe jusson, felidéződjön valami, rejtekben őrzött kedves kép. Ez pedig a tanítvány őszinte hite. Ahogy Pál belebújik ebbe a képbe, látja már hátterét is, hiszen első apostoli útjának lisztrai homályából előlép Loisz, a nagymama. Ábrahám ivadékának ebben a lányában az ősök hite nemzedékek során töretlenül tovább élt, míg az ígéretek beteljesedését látta meg abban a Jézusban, akinek örömhíre finom hajszálereken gyorsan tovagyűrűzött a Mediterráneumban. Az emlékezés képe átugrik Eunikére, a Loisz lányra, aki mellett ott áll a fiú, Timóteus, a neve szerint Isten-félő, Isten-tisztelő.

Szőttes készül itt, erős szálait, naná, egyfelől a hivatásos sátorszövő Saul szövi, míg a keresztszálak erezetét a fiú nagymamája és anyja eredezteti. Szerintem a kép helyesebb, ha a Timóteus hit-szőttes első takácsai a családtagok, először a mama, aztán a lánya és végül a tarzuszi Pál a Jézus-arc varratlan köntösét borítja a fiú vállaira, aki Efezusban könnyeivel mossa meg azt.

Légy áldott Uram, hogy Te magad ilyen soha nem fáradó, szálakat el nem tépő takács vagy, aki nagyszüleink és szüleink hitét szövöd össze papjaink és hitoktatóink templomos hitével!

(vl)