Olvasd a cikket Menj a menüre

közösségi hálók:

RSS:

Vatikáni Rádió

A pápa és az egyház hangja párbeszédben a világgal

nyelv:

Világegyház \ Magyar egyház

Fáradozás: Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 5. vasárnapra

Hamis illúzió - AP

01/02/2018 17:14

Évközi 5. vasárnap Jézus egy napját kísérhetjük figyelemmel. Hogyan tanít, gyógyít, hogyan imádkozik, mivel tölti egy napját, és mi az, ami tovább lendíti, új útra hívja. Mivel az evangéliumok viszonylag ritkán tudósítanak ilyen részletesen és közelről Jézus működéséről, külön értéket ad ennek a szakasznak, hogy általa Jézus mellé szegődhetünk, ahogy első tanítványai is tették. A valóságban persze Jézus az, aki mellénk szegődött, aki társunkká lett mindennapjaink hol örömteli, hol meg fájdalmas titkaiban.

Talán ez magyarázza a szentmise első olvasmányának választását. A szenvedő Jób panaszát halljuk. A mindenétől, sőt, jószerivel „mindenkijétől” megfosztott Jób életének értelmetlenségét kiáltja világgá. A könyv alaphelyzete szerint három látogatója, úgymond barátja előtt szólal meg, s csak a panasz hosszú verseinek végén döbben rá az olvasóval együtt, hogy mindez Isten színe előtt is történik. Jób folyamatosan mintegy kikiált a drámából, amelynek szereplője: kiszól felfelé, Istenhez, aki egy ideig némán hallgatja, és kiszól oldalvást, felénk, akik jó ideig azt gondoljuk, hallgathatjuk egyszerű kívülállóként.

Jób is egy-egy napjáról beszél. Szavai nem annyira a fizikai szenvedést idézik, mint inkább egyfajta belső ürességet, értelmetlenséget, a szellem kínlódását és unalmát, amely éppen a sietségben, egyik tennivalótól a másikba menekülésben mutatkozik meg. Jézus egy napját úgy ismertük meg az evangéliumban, mint tettek sorozatát. Volt értelmük, volt távlatuk. Nemcsak a jelenlévő tanítványokat, hanem mai olvasóikat is magával ragadja a betöltött élet érzete. A napszámos vagy rabszolga, akihez Jób hasonlítja magát, ezzel szemben csak a dolgok végét várja, bár előre tudja, az sem hoz majd valódi enyhülést. Csak a munka végét kívánja, maga a tennivaló nem értékes a szemében. Az ember, aki reggel az estét, este a reggelt áhítja, nincs otthon az életében, ideje hiába telik. Megelőzte magát, de csak azért, hogy mindenről lemaradjon.

Jób panaszának az lesz a megoldása, se több, se kevesebb, hogy Isten megmutatja, nincs tőle távol soha, még a panaszában sem. Kiáltása nem hiábavaló, nem az üres éjszakával beszélget. Érdemes felidéznünk, hogy a Biblia világában egy másik könyv és annak névtelen szerzője, a Prédikátor is hasonló kérdésekkel küszködik, sőt, bizonyos szempontból ő is felel Jóbnak. A Prédikátor is keserűségről, leheletnyire zsugorodott, hiábavaló életről beszél. Ő is megtapasztalja, hogy még a lelkesen vállalt munka is válhat nyűggé. Amit Jób küzdelemnek, csalódásnak, kínnak, reménytelen életnek nevez, a Prédikátor egyetlen szóban foglalja össze: fáradság. Hiábavaló fáradozás. Az értelmetlen napok sorával szemben viszont azt mondja, mindennek megvan az ideje a földön, életnek és halálnak, gyásznak és táncnak, lebontásnak és építésnek és így tovább (vö. Préd 3,1-9). Aki ebbe az időbe lép be, az felfedezi a benne rejlő örömet és értéket is. Valahogy rátalál Istenre, aki másféle bőséggel vár rá, mint amihez addig hozzászokott.

Jób könyve mindenesetre próbára teszi vallásos fogalmainkat. Az árnyékba vágyakozó, bérét váró szolga ebben a szövegben a hiábavalóság csalódott embere. De a Biblia másutt arról beszél, hogy Isten „kezének árnyékába” rejtette az ő szolgáját (Iz 49,2), és nem késlekedik, hogy igazságosan és jóságosan megadja szolgáinak bérét (vö. Mt 20,1-15). Van tehát valami, ami legsötétebb, szinte istentagadó mondatainkban és panaszainkban is őrzi Isten nagy ígéreteit, Isten vissza nem vont döntését az élet mellett.

Jézus azért jött, hogy hirdesse Isten országát, és hogy Péterrel legyen, és a tanítványokkal, és Péter anyósával, a kafarnaumi betegekkel, és végül minden emberrel, megannyi szenvedő Jóbbal – velünk is, hogy ha elvesztettük a kapcsolatot életünk valóságával, hát visszataláljunk hozzá, és benne az élő Istenhez.

01/02/2018 17:14