Olvasd a cikket Menj a menüre

közösségi hálók:

RSS:

Vatikáni Rádió

A pápa és az egyház hangja párbeszédben a világgal

nyelv:

Világegyház \ Magyar egyház

A szeretet ragyogása: Martos Balázs atya elmélkedése Nagyböjt 2. vasárnapjára

Világítótorony - RV

22/02/2018 09:27

Nagyböjt 2. vasárnapjának szentírási olvasmányai a „szeretett Fiúra”, Jézus Krisztusra irányítják a figyelmünket. A színeváltozás hegyén az Atyaisten tesz mellette tanúságot, ő az, aki szeretetben ragyogva jelenik meg, a törvény és a próféták, Mózes és Illés tanúságtételétől kísérten. A szentleckében Pál apostol arra az Istenre mutat, aki „nem kímélte saját Fiát, hanem mindnyájunkért áldozatul adta”. Úgy tűnik, az első olvasmányban Ábrahám története is ennek az isteni szeretetnek előképe: kész feláldozni a fiát, Izsákot, az egyetlen, szeretett fiút Morijja hegyén, Isten pedig, látva nagylelkűségét, megerősíti a neki adott ígéreteket: megáldja és megsokasítja őt, olyan számos és nagy nép atyja lesz, mint égen a csillag és mint föveny a tengerparton.

Az Atya- és Fiúisten szeretete a Szentlélekben örök titok, egyben a hitünk célja és beteljesedése. Amikor megsejtünk valamit Isten szeretetéből, valahogy mindig ebbe az örökké fénylő napba tekintünk bele, ragyogjon a színeváltozás hegyén, vagy rejtőzködjön titkosan – egyedül a hit számára láthatón – a nagypéntek sötétjében, a kereszten függő Istenemberben. Régtől ismert az az értelmezés, amely a Morijja hegyét egyfajta ószövetségi Golgotának látja, ahol Ábrahám, az apa kész lemondani a neki adott ígéret hordozójáról, s ahol Izsák, a szeretett fiú kész feláldozni életét, hagyja, hogy megkötözzék, s ahol végül, minden várakozás és látszat ellenére, mégis az élet győz, bőségben és reményben.

Mint Isten nagylelkű szeretetének elkényeztetett gyermekei szívesen fogadjuk a szeretett Fiú áldozatát, értünk adott életét. A szeretet, még ha felfoghatatlan, sőt, emberi mértékkel mérve túlzó is, végső soron megkérdőjelezhetetlen, egységes, felfejthetetlen titok. Ha ember szeret mértéken felül, talán gyanakvóvá leszünk, a háttérben hamis szándékot sejtünk. A Biblia viszont Istenről tanúskodik, ő pedig nem tart vissza semmit, nem lép hátra, és Fiát sem vonja vissza még akkor sem, amikor a fájdalom, az emberi gonoszság és a halál sötétje borítja el. Isten éppen azért nem kíméli, nem vonja vissza Fiát, mert fiakat, gyermekeket remél, elveszett bárányokat hoz haza, betegeket gyógyít meg, csalódottakat és elesetteket emel fel, így lesz ő, a „holtak elsőszülöttje” (1Kor 15,20), „elsőszülött a sok testvér között (Róm 8,29)”.

Ha innen, ha csak innen nézzük ezt a történetet, azzal az Istennel az oldalunkon, akinek szeretetét a világ minden részletében sejtjük, bátrabban mondjuk, hogy a beteljesedés minden könnyet feledtet, hogy a végső öröm minden áldozatot megér. Ha azonban elveszítjük egy pillanatra is ezt a belső bizonyosságot, megingat a fájdalom, ezerféle félelem, sőt harag lep meg. S mert emberek vagyunk, vannak ilyen pillanataink, és néha nézzük innen is a világot, nem értve, miért teszi Isten próbára Ábrahámot, hogy kérhet tőle olyat, ami önmagában rettenet. Isten próbára tette Ábrahámot – nem tesz próbára minket is ez a történet?

Ha szeretnénk megérteni Ábrahámot, sőt Istent, el kell indulnunk velük együtt. Ábrahám hitéről már középkori zsidó írásmagyarázók azt mondták: Isten kérését érthette volna másként, mintha csak magával kellett volna vinnie a fiát áldozni – ő mégis a legtöbbet akarta adni, s így többet is talált, magát Istent. Ábrahám története talán leginkább azt tanúsítja, hogy minden embernek érdemes újra és újra belebocsátkoznia abba a kalandba, amelyre Isten hívja.

Kétkedve azt kérdezzük: „Jól érti-e Istent, aki mindent fel akarna áldozni neki?” Ha viszont szeretettel telik meg a szívünk, azt mondjuk: „Szabad-e kevesebbet szánni Istennek, mint éppen ’mindent’?” Ezt a szeretetet csak Isten keltheti fel bennünk. Ez a szeretet már az ő érkezésének jele.

22/02/2018 09:27