Senki ne maradjon magára a halállal szemben: Nemzetközi konferencia Rómában a palliatív kezelésről

Szerdán kezdődött Rómában az Austinianum Intézetben az a kétnapos konferencia, amelyet az Életvédő Pápai Akadémia égisze alatt rendeztek a gyógyíthatatlan betegek ápolásáról. „A palliatív kezelés a keresztény szeretet kiváltságos és önzetlen formája, amelyet soha nem szabad összekeverni az eutanáziával” – szögezte le Vincenzo Paglia érsek, az akadémia elnöke. A tudományos összejövetelen 38 ország 400 szakértője vesz részt. A megbeszélések célja, hogy a végső stádiumban lévő betegek gondozására irányítsa a figyelmet, és így senkinek ne kelljen magányosan meghalnia.

A halál szabadságunk áthatolhatatlan akadálya

A találkozóra Ferenc pápa is elküldte üzenetét és áldását államtitkára, Pietro Parolin bíboros aláírásával. (A palliatív ellátás az Egészségügyi Világszervezet 2002-es meghatározása szerint olyan megközelítés, amely az életet megrövidítő betegség kísérő problémáitól szenvedő páciens és családja életminőségét javítja azáltal, hogy megelőzi és csillapítja a szenvedést a fájdalom, a fizikai, pszichoszociális és spirituális problémák meghatározásával, kifogástalan értékelésével és kezelésével.) A palliatív kezelés témája Földi életünk végére irányítja a figyelmet, amikor áthatolhatatlan akadályként áll előttünk a halál, mely olykor lázadást és félelmet szít bennünk.

Amikor már nincs mit tenni, fontos, hogy a haldokló mellett álljunk

A palliatív kezelés az orvoslás mélyebb hivatásának fölfedezése, mely elsősorban a gondoskodásban áll. Feladata az, hogy mindig ápolja a beteget, még ha nem is mindig lehetséges a gyógyulás. Az orvostudomány természetesen fáradhatatlanul igyekszik új ismereteket szerezni és egyre több kórt leküzdeni. A palliatív ellátás arra világít rá, hogy ezt az akadályt nemcsak elhárítani és leküzdeni kell, hanem elismerni és elfogadni is. Ez nem azt jelenti, hogy magára kell hagyni a betegeket, hanem sokkal inkább mellettük kell állni és elkísérni őket az élet végén előálló nehéz próbatételben. Amikor emberileg már nincs mit tenni, akkor jön el a jelenlét ideje: az emberi kapcsolatok fontossága. Akár úgy is, hogy osztozunk a haldokló tehetetlenségében. Ekkor ugyanis a korlát más jelentést ölt: már nem az elszigetelődés és a magány helye lesz, hanem a találkozásé és a szeretetközösségé. Maga a halál egy olyan szimbolikus távlatot kap, melyben nem annyira a vég jelenik meg az élet széthullásával és elvesztésével, hanem egy ingyenesen kapott és szeretettel megosztott létezés beteljesedése.

Az emberi léttől való búcsú és az evangélium

A szeretet kölcsönös függőségének dimenziója ez, amely különösen a betegség és a szenvedés pillanataiban merül föl, főként az élet végén. Ahogy Szent Pál a rómaiaknak írt levelében mondja: „Ne tartozzatok senkinek semmivel, csak kölcsönös szeretettel, mert aki embertársát szereti, a többi törvényt is megtartja.” (Róm 13,8). Ésszerűnek tűnik tehát, hogy hidat verjünk az életünk kezdetekor kapott gondoskodás és a mások iránti felelős gondoskodás között, az egymás követő nemzedékek láncolatában átfogva az egész emberi családot. Itt kapcsolódik össze az emberi élet – s annak titokzatos búcsúpillanatának - tapasztalatában való szerető osztozás az evangélium hirdetésével, mely mindenkire ugyannak az Atyának a gyermekeként tekint, és amely mindenkiben az ő sérthetetlen képmását ismeri föl. Ez az értékes kötelék segíti társadalmi szerepünk és saját testünk kontrolljának emberi és teológiai méltóságát, amely nem szűnik meg az egészség elvesztésével sem – mutat rá levelében Parolin bíboros. A palliatív kezelés értéke ezért nemcsak az orvosi gyakorlatban nyilvánul meg, hanem általában véve az egész emberi együttélésben is.

A család szerepe döntő a betegápolásban

A most folyó nemzetközi konferencia tematikája rávilágít a kérdés összetettségére. A palliatív ellátás nagy szakértelmet, tudományos és szervezési képességeket, emberi és kommunikációs tudást igényel, beleértve a lelki támogatást és az imádságot is. A szakemberek mellett fontos szerep jut a családnak is. A család ugyanis az egyetlen olyan hely, ahol a nemzedékek közötti szolidaritás az élet kommunikációjának alkotóeleme, és ahol a kölcsönös segítséget a szenvedés és a betegség pillanataiban is megtapasztalhatjuk. Éppen ezért a családi háló döntő jelentőségű az élet utolsó szakaszaiban, bármennyire törékenynek és szétesettnek is tűnhet a mai világban. Ebben sokat tanulhatunk azoktól a kultúráktól, ahol a családi összetartás a nehézségek idején nagy szerephez jut.

A fájdalomterápia és az éber altatás

A fájdalomterápia igen aktuális kérdés a palliatív kezelésben, melyek célja a tartós fájdalmak kezelése és a panaszmentesítés. Már XII. Piusz pápa is engedélyezte – elhatárolva az eutanáziától - a fájdalomcsillapítók használatát az elviselhetetlen fájdalmak enyhítésére, még akkor is, ha a közeli halál pillanatában ez az élet megrövidülésével is jár. Ma sokévnyi kutatás után az élet megrövidülése nem olyan gyakori mellékhatás, de a kérdés továbbra is fennáll az új gyógyszerek esetében, melyek a tudatra hatnak és a szedálás különböző formáit teszik lehetővé. Az etikai szempont változatlan, de az új eljárások alkalmazása mindig körültekintést és óvatosságot igényel. Az elhúzódó szedálás következtében megszűnik az a kapcsolati és kommunikációs dimenzió, mely a palliatív kezelésben oly fontosnak bizonyult. Ez pedig megterhelő mind a betegek, mind a családtagok és a gondozók számára, s ezért is érdemes csak a legvégső esetben alkalmazni.

Parolin bíboros levelében jelentőségteljesnek nevezi a tényt, hogy a Pápai Életvédő Akadémia most folyó konferenciáján különböző vallások és kultúrák képviselői vesznek részt, hogy együtt mélyítsék el a palliatív kezelések által felvetett összetett és kényes témákat. Fontos, hogy ezeket az erőfeszítéseket együtt vigyék tovább az egészségügyi dolgozók, a vezetők és az egész társadalom képzésében.

(gá)