Olvasd a cikket Menj a menüre

közösségi hálók:

RSS:

Vatikáni Rádió

A pápa és az egyház hangja párbeszédben a világgal

nyelv:

Világegyház \ Magyar egyház

A fogság tapasztalata: Martos Balázs atya elmélkedése Nagyböjt 4. vasárnapjára

Öreg fatörzs - RV

07/03/2018 12:19

Amikor nagyböjt 4. vasárnapjának első olvasmányát hallgatjuk, zavaros benyomásunk támad: miről is szól ez a szöveg? Királyok és próféták neveit halljuk, bűnt és büntetést, prófétai fenyegetést és ígéretet, hetven esztendőt és szombatot. Mintha valaki a felfordult világból tekintene a régi, rendezett emlékek és a remélt béke irányába, szemében a pusztulás képeivel, szívében pislákoló hittel és reménnyel. Miféle szöveggel van dolgunk, és mit mond mindez nekünk?

Ez az olvasmány a Krónikák második könyvének befejezése, záró részlete. A befejező szavaknak mindig különleges jelentősége van, hiszen gyakran éppen ezek mutatják meg, hova vezetett el az a cselekmény, amelyet a szerző bemutatott, hova jutottak szereplői, illetve mi az a tanulság, amelyhez ő a saját olvasóit el akarta vezetni. A „Krónikás” valamikor a babiloni fogság után tekint vissza Izrael történetére. Azt hangsúlyozza, mennyire fontos, hogy a Dávid által tervezett és Salamon által felépített jeruzsálemi templom összetartja a hívő zsidóságot, illetve mennyire kifejezi a templom sorsa a zsidóság sorsát is. Az a krónika vagy korrajz, amelyet ő készít, az izraelita királyságot követő katasztrofális eseményig, a babiloni fogságig jut el, befejező mondataiban mégis reménység bujkál: Kürosz, a perzsa király hazaengedi majd a fogságba hurcoltakat, sőt, megparancsolja, hogy újra felépítsék a lerombolt és megszentségtelenített jeruzsálemi templomot.

Amit ebben az első olvasmányban olvasunk, a rendezetlen, bizonytalan, az emberek között zűrzavart, az emberek szívében pedig bűnt és békétlenséget jelző szövegünk a fogságban vergődők tapasztalatát jeleníti meg, igaz, immár annak az embernek a pillantásában, aki megáll, hátrafordul, és megért valamit abból, amit előbb csak elszenvedett. Olyan ez, mint az özönvíz sötétlő vihara, majd a végén a bátorító szivárvány. Vagy olyan, mint az ígéret földjének reménye a negyven éves pusztai vándorlás végén.

Itt ugyan nem negyven, hanem hetven évről van szó. Jeremiás jövendölte (vö. Jer 25,11köv), hogy hetven évre „rommá és borzadállyá” lesz az ország, de amikor letelik az idő, Isten Babilont rontja le. Ez a hetven év Izrael történetében Józija király halálától, Kr.e. 609-től a babiloni fogság végét jelentő 539-es évig tartott, amikor a perzsa király, Kürosz kihirdette már említett rendeletét. A babiloni fogságot általában Kr.e. 587-től, a templom lerombolásától számítjuk, de tény, hogy Józija halála után az országnak már nem volt békéje.

Szövegünk azt hangsúlyozza, hogy a pusztulás várható volt. Úgy tűnik, a fogság mégsem egyszerűen büntetés, hanem a tisztulás időszaka is: a földnek, amelyet a törvényt ellenére állandóan műveltek, szombatot és nyugalmi évet be nem tartva (vö. Lev 25), most pusztán kellett maradnia, szántatlan-vetetlen, hogy a fogság után majd újra teremhessen, igazságban és békében. A fogság tapasztalata ugyan sehol sem pozitív, hiszen tragédiák sora zúdult a népre és vezetőire, mindez pedig – a Krónikás és az egész prófétai hagyomány tanúsága szerint – részben megérdemelten, a jogos bűnhődés fájdalmával, mégis, hetven esztendő múltán Isten megszabadította népét még saját oktalanságának következményeitől is. A hetvenes szám mintegy három évszázaddal később, Dániel könyvében (vö. Dán 9,24köv) már a szabadulásnak, az Istentől adott új élet reményének lesz jelképe.

Rabságból nem látni már az élet megannyi ajándékát, főleg, ha a szívünk is rabságba kerül, ha a dolgok és események vihara végképp magával sodor. Kegyelem, ajándék, ha mégis, éppen az ilyen viharokban, ilyen fogság idején megértjük, mi az igazán fontos, hogy Isten nem vonja vissza szövetségét, nem vonja vissza nagy szeretetét, amellyel Fiát a világba küldte.

07/03/2018 12:19