A szolga vallomása -– Martos Balázs atya elmélkedése Virágvasárnapra

Virágvasárnap, vagyis az Úr szenvedésének vasárnapján az egyház belép Jézus szenvedésének idejébe és terébe. Titokzatos térben vagyunk, Jeruzsálemben és környékén, ahová Jézus vágyott, egyben, mint szeretett tanítványok, a lehető legközelebb Jézushoz, mintegy az ő szívében, ahol a nagyhét leglényegesebb titka zajlik, a Fiú odaadása és engedelmessége Atyja iránt, szeretete és irgalma az emberek iránt. Ki más avathatna be ebbe a titokba, ki más hívhatna meg közvetlenül Jézus szívének szent kamrájába, mint maga Isten, aki Fiát a kereszten mindenki számára elérhető engeszteléssé tette (ahogy Pál mondja a Rómaiakhoz írt levélben – vö. Róm 3,25), vagy pedig maga Jézus, aki felmagasztalva mindenkit magához vonz, s aki engedi, hogy a katona lándzsája megnyissa a szívét… (vö. Jn 12,32; 19,34)

Ezt a két hangot, a szívről és a szívből szóló meghívást különös erővel szólaltatja meg az az ószövetségi olvasmány sorozat, amelyet nagyhéten hétfőtől szerdáig, majd meg nagypénteken hallunk, s amelynek harmadik elemét virágvasárnap is felolvassuk. Az Úr szenvedő szolgájának énekeire gondolok, amelyekben hol Isten mutatja be szolgáját, büszkén és szeretettel, hol ez a szolga beszél meghívásáról és küldetéséről. A befejező, negyedik ének, amelyet nagypénteken olvasunk (Iz 52,13–53,12), mintha a mi válaszunknak, a mi bűnbánó felismerésünknek lenne fájdalmas megnyilatkozása. A liturgia gesztusai és mozgásai és a bűnbánati idő összeszedettséget sugalló gyakorlatai mellett talán éppen ezek az olvasmányok segítenek a leginkább, hogy odaszegődjünk Jézus mellé, illetve mindazok mellé, akik nehézségeik közepette sem veszítik el az emberséget, a hitet és reményt.

A szolga harmadik énekében ugyanis éppen ezt mondja magáról (Iz 50,4-7): hogy vállalja a szenvedést, a megpróbáltatást, s közben nem ereszti el Isten kezét, bízik az ő megígért segítségében. „Isten, az Úr”, vagy szó szerint „az én uram, Jahve” különleges közelségben van a szolgához. Hangja mindent megelőz, minden reggel újra megadja, hogy szavát hallhassa és ismételhesse a szolga. Ezt az ókori szokást, a hallottak szó szerinti ismétlését jelenti, hogy az Úr tanítja a szolga nyelvét. A nyelv a meggyőzés eszköze, az okos és szeretetteli beszéd eszköze, amellyel meg kell erősíteni a megfáradtakat, fel kell éleszteni a kihunyt reményt.

Isten, az Úr állandóan bensőséges kapcsolatban van a szolgával, de a második említéstől fogva egy konkrét történésnek leszünk tanúi: a szolga most már legfájóbb és mégis legfontosabb emlékeit idézi. Az Úr megnyitotta fülét, de a tanítás most már nem egyszerűen szavakban, üzenetek szóbeli közvetítésében állt, bármilyen fontos is volt ez, hanem abban, hogy a szolga egész valóját kiszolgáltatta azoknak, akik tetőtől talpig, minden oldalról támadták és megalázták. A szolga a bizakodó reggelek tanulása és a szenvedésben megőrzött belső szabadság tapasztalata után harmadszor már arról szól, ahogy Isten az Úr megőrzi őt a szégyentől, a megsemmisüléstől, a teljes kudarctól. A szolga azért jött, hogy Istennel egységben legyen – ez a terv és ez a vágy minden nehézség ellenére megvalósult. A szolga azért jött, hogy támasza legyen a megfáradtaknak: fáradt lett a fáradtakkal, kudarcot szenvedett az elesettekkel és kisemmizettekkel.

Izajás könyvének szolgája az értelmezők szerint a Kr.e. 6. században, a fogság utáni korban szenvedett azért, hogy a fogságból hazatérőket az Istentől kapott, vissza nem vont ígéretre emlékeztesse (vö. Iz 50,1-3). Azoktól kellett szenvednie, akik immár Sionban laktak ugyan, de ennek kiválasztott szerepét, valódi fényét régen elfelejtették, s már képtelenek voltak benne hinni. Mi, akik most majd újra meghallgatjuk Jézus szenvedésének történetét, talán megdöbbenünk, milyen közel hozza hozzánk ez a néhány költői, prófétai szó őt magát, az Úr szenvedő szolgáját, Jézust. Ő akkor és most is a hátát tartja értünk, szavaival és szenvedésével hív, hogy újra higgyünk Isten legszebb és legkomolyabb ígéreteiben.

Virágvasárnap, B év