Olvasd a cikket Menj a menüre

közösségi hálók:

RSS:

Vatikáni Rádió

A pápa és az egyház hangja párbeszédben a világgal

nyelv:

Ferenc pápa \ Szentmise, liturgia

A fiatalok által írt elmélkedések a Colosseumnál végzett Via Crucis-on

Ferenc pápa és a fiatalok a Via Crucis-on - REUTERS

31/03/2018 13:56

I. állomás: Halálra ítélik Jézust

Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 23, 22–25)

Pilátus harmadszor is megkérdezte: „De hát mi rosszat tett? Semmi vétket nem találok, amiért halálra kellene ítélnem. Megfenyítem és szabadon bocsátom.” De azok nem tágítottak, hanem egyre elszántabban, egyre hangosabban üvöltötték, hogy feszítse keresztre. Erre Pilátus úgy határozott, hogy enged követelésüknek. Szabadon engedte hát kérésükre azt, aki lázadás és gyilkosság miatt került börtönbe, Jézust meg kiszolgáltatta nekik akaratuk szerint..

Látlak téged, Jézus, a helytartó előtt, aki háromszor próbál meg ellenállni a nép akaratának, végül mégis úgy dönt, hogy nem dönt. Vele szemben a tömeg, akit háromszor is megkérdezett, és mindannyiszor ellened döntött. A tömeg, vagyis mindenki, vagyis senki. A tömegben elrejtőzve az ember elveszíti a személyességét, sokezer más hangnak válik a hangjává. Mielőtt téged megtagadna, már megtagadta önmagát, s elvesztette felelősségérzetét az arc nélküli sokaság áradatában. És mégis felelős. Félrevezették a bujtogatók, az alattomos és süketítő hangú Rossz, de mégis csak az ember ítél el téged.

Ma rettenet tölt el bennünket ennek az igazságtalanságnak a láttán, s szeretnénk távolságot venni attól. Csakhogy amikor így teszünk, elfeledkezünk mindazon alkalmakról, amikor mi döntöttünk elsőként Barrabás, és nem a te megmentésed mellett. Amikor fülünk süket volt a Jóra irányuló hívásra, amikor jobbnak tűnt nem meglátni az előttünk álló igazságtalanságot.

Ezen az emberekkel teli téren elég lett volna, hogy csak egy szív kételyt érezzen, egyetlen hang felszólaljon a Rossz ezernyi hangja ellen. Mindannyiszor, amikor az élet döntés elé állít minket, emlékezzünk erre a térre és erre a tévedésre! Engedjük meg szívünknek, hogy kételkedjen, és követeljük meg hangunktól, hogy felemelkedjen!

Kérlek, Uram, őrködj a döntéseink fölött,

ragyogd be azokat Fényeddel,

ápold bennünk a mérlegelés képességét:

csak a Rossz nem kételkedik soha.

A gyökereiket a földbe mélyesztő fák

elhervadnak, ha a Rossz öntözik őket,

te azonban az Égbe gyökereztettél minket,

lombunkat pedig a földre borítottad, hogy felismerjünk és kövessünk téged.

Mi Atyánk...

II. állomás: Jézus vállaira veszi a keresztet

Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 8, 34–35)

Jézus összehívta a népet és tanítványait, s így szólt hozzájuk: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti. Aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét”.

Látlak téged, Jézus, töviskoronásan, miközben magadra veszed a keresztet. Úgy fogadod, mint ahogy mindig is fogadtál mindent és mindenkit. Súlyos, durva fával terhelnek meg, te azonban nem lázadsz, nem dobod el ezt az igazságtalan s nemtelen kínzóeszközt. Magadra veszed, s a vállaidon hordozva elindulsz. Hányszor lázadoztam és dühöngtem a nekem jutott feladatok miatt, melyeket súlyosnak és igazságtalannak ítéltem! Te nem így teszel. Csak pár évvel vagy idősebb nálam, ma azt mondanák: még fiatal vagy, de engedelmes, komolyan veszed azt, amit az élet eléd ad, minden felmerülő lehetőséget, mintha a dolgok mélyére akarnál leásni, hogy felfedezd: mindig több van ott a látszatnál, ott van egy rejtett és meglepő jelentés. Neked hála megértem, hogy az üdvösség és a megszabadítás keresztje, az elesés idején a támasz keresztje, édes iga, könnyű teher.

Isten Fia bűnösként, gonosztevőként hal meg, mégis innen születik meg annak kegyelme, hogy felismerjük a fájdalomban a feltámadást, a szenvedésben a te dicsőségedet, az aggódásban a te üdvösségedet. A kereszt, mely az ember számára a megaláztatás és a fájdalom jelképe, most – áldozatodnak hála – ígéretként áll elénk: minden halálból élet fog támadni, és minden sötétségben fel fog ragyogni a fény. És így kiálthatunk: „Üdvözlégy, kereszt, egyetlen reményünk!”

Kérlek, Uram, add, hogy Kereszted, hitünk szimbóluma fényénél

el tudjuk fogadni a szenvedéseinket, s szereteted által megvilágosítva

magunkhoz ölelhessünk keresztjeinket, melyeket halálod és feltámadásod dicsőségessé tett.

Add meg nekünk a kegyelmet, hogy történeteinkben

felfedezzük a te irántunk érzett szeretetedet!

Mi Atyánk...

III. állomás: Jézus először esik el a kereszt alatt

Izajás próféta könyvéből (Iz 53, 4)

Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis (Istentől) megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott.

Látlak téged, Jézus, szenvedni, miközben haladsz a Kálvária felé, hordozva bűnünk terhét. És látlak elesni, kezed és térded a földet veri, szenvedsz. Mekkora alázattal estél el! Mekkora megaláztatást érzel! Világosan meglátszik életednek ebben a töredékében, hogy te valdi ember vagy. Súlyos az általad hordozott kereszt; segítségre lenne szükséged, de amikor a földre zuhansz, senki sem siet segítségedre. Sőt, az emberek gúnyolódnak rajtak, kinevetik az eleső Isten képmását. Talán kiábrándultak, talán téves elgondolásaik voltak rólad. Olykor úgy véljük, hinni benned azt jelenti, hogy életünk során soha nem esünk el. Veled együtt elesem én is, velem együtt pedig az eszméim, melyeket rólad alkottam: mennyire törékenyek voltak!

Látlak, Jézusom, amint összeszorítod a fogaidat, teljességgel az Atya szeretetére hagyatkozol, felállsz és folytatod utadat. Ezekkel a meg-megingó első léptekkel a kereszt felé egy gyermeket juttat eszembe Jézus, aki megteszi első lépéseit az élet felé, majd elveszíti az egyensúlyát, elesik és sír, de aztán újra folytatja. A szülők kezére bízza magát, és nem áll meg; fél, de mégis előre megy, mert a bizalom felülmúlja a félelmet.

Bátorságoddal arra tanítasz minket, hogy botlásaink és eséseink soha nem tartóztathatják fel utunkat, és hogy mindig mi döntjük el: feladjuk, vagy veled együtt felállunk.

Kérlek, Uram, éleszd fül bennünk, fiatalokban,

az elesések utáni felállás bátorságát,

épp úgy, ahogy te tettél a Kálvária felé vezető utadon.

Kérlek, add meg, hogy tudjuk mindig értékelni

Az élet hatalmas és értékes ajándékát,

és hogy botlásaink és eséseink

ne szolgáltassanak soha okot az élet eldobására,

hisz tudjuk: ha bízunk benned,

akkor felállhatunk,

s megtaláljuk az erőt a folytatáshoz,

mindig.

Mi Atyánk...

IV. állomás: Jézus anyjával találkozik

Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 2, 34–35)

Simeon megáldotta őket, és így szólt anyjához, Máriához: „Íme, ő sokak romlására és sokak feltámadására lesz Izraelben, jel lesz, amelynek ellene mondanak – a te lelkedet is tőr járja át –, hogy kiderüljenek sok szív titkos gondolatai.”

Látlak téged, Jézus, amint találkozol édesanyáddal. Mária ott van, rója a népes utat, rengetegen vannak körülötte. Ő egy dologban más, mint a többiek: ő azért van ott, hogy elkísérje a fiát. Naponta találkozunk ilyen élethelyzetekkel: az anyukák elkísérik a gyermekeiket az iskolába vagy az orvoshoz, vagy magukkal viszik őket a munkába. Mária azonban más, mint a többi anyuka: ő meghalni kíséri el a fiát. Ez a legborzalmasabb, leginkább természetellenes sors, amit bárkinek is kívánhatunk: látni meghalni a saját fiát. És még kegyetlenebb ez, ha az ártatlan fiút az igazságszolgáltatás nevében ölik meg. Milyen természetellenes és igazságtalan ez a jelenet a szemeimben! Édesanyám igazságérzetre nevelt engem, s arra, hogy bízzak az életben. Ám amit ma látnak a szemeim, annak semmi köze mindehhez, értelmetlen, fájdalommal teli.

Látlak téged, Mária, amint nézed szegény fiadat: hátán ott vannak a megostorozás nyomai. Arra kényszerül, hogy viselje a kereszt terhét. Valószínűleg mindjárt elesik a kimerültségtől ezalatt a teher alatt. Te azonban mégis tudtad, hogy előbb vagy utóbb sikert ér el, megjövendölték neked. Most azonban, hogy ez bekövetkezett, minden más. Mindig így van ez, mindig készületlenek vagyunk az élettel, annak durvaságával szemben. Mária, most szomorú vagy, ahogy minden más asszony is szomorú lenne a helyedben. Ám nem vagy reményvesztett. Szemeidben nem aludt ki a fény, nem a semmibe tekintenek, te nem lehorgasztott fejjel jársz! Szomorúságodban is ragyogó vagy, mert él benned a remény, tudod, hogy fiad nem csak odaútra váltott jegyet, és tudod, érzed – ahogy csak az anyukák érezhetik –, hogy hamarosan újra látod majd őt.

Kérlek, Uram: segíts nekünk,

hogy mindig szemünk előtt áljon Mária példája,

aki úgy fogadta el fia halálát,

mint az üdvösség nagy misztériumát.

Segíts, hogy a mások javára tekintettel cselekedjünk,

s hogy a feltámadás reményében haljunk meg,

annak tudatával, hogy soha nem vagyunk egyedül,

Isten sem, Mária sem hagyott el minket.

Ő a mi jó anyánk, akinek szíve mindig szereti gyermekeit.

Mi Atyánk...

V. állomás: Cirenei Simon segít Jézusnak a keresztet hordozni

Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 23, 26)

Ahogy elvezették, megállítottak egy cirenei embert, Simont, aki éppen a mezőről tartott hazafelé. Vállára adták a keresztet, hogy vigye Jézus után.

Látlak téged, Jézus, amint összenyom a kereszt. Látom, hogy nem bírod egyedül végigcsinálni; épp a legnagyobb erőfeszítés pillanatában egyedül maradtál, nincsenek itt azok, akik barátaidnak mondták magukat: Júdás elárult, Péter megtagadott, a többiek elhagytak. Ám íme, egy váratlan találkozás: egy teljesen hétköznapi ember, aki talán hallotta, ahogy rólad beszéltek, de mégsem követett téged. Most azonban mégis itt van, a te oldaladon, vállt vállnak vetve, hogy osztozzon igádban. Simonnak hívják, messziről, Cirenéből származó idegen. Most még váratlan történés ez számára, ami azonban találkozásnak bizonyul majd.

Naponta számtalan találkozásban és csörtében van részünk, különösen nekünk, fiataloknak, akik szüntelenül új valóságokkal, új emberekkel lépünk kapcsolatba. A váratlan találkozásban, a balesetben, a kellemetlen meglepetésben ott rejlik a szeretetnek, a másik jobb megismerésének a lehetősége még akkor is, ha elsőre nem így tűnik.

Olykor úgy érezzük magunkat, mint te, Jézus: mintha elhagyott volna mindenki, akit a barátunknak gondoltunk, s egy nagy súly nyomaszt minket. Nem felejthetjük el, hogy egy cirenei Simon készen áll arra, hogy hordozza a keresztünket. Nem felejthetjük el, hogy nem vagyunk egyedül, és ebből a tudatből erőt meríthetünk ahhoz, hogy mi is hordozzuk a körülöttünk élők keresztjét.

Látlak téged, Jézus: most mintha kicsit megkönnyevvülnél, képes vagy egy pillanatra lélegezni, most, hogy már nem vagy egyedül. És látom Simont: ki tudja, megtapasztalta-e, hogy a te igád édes, ki tudja, hogy megérti-e, mit jelent ez a váratlan esemény az ő életében?

Uram, kérlek, hogy mi mindannyian

bátorságot merítsünk a cirenei követésére,

aki felveszi a keresztet és nyomaidba lép.

Mindannyian legyünk olyan alázatosak és erősek,

hogy hordozhassuk a velünk találkozók keresztjét.

Add, hogy amikor egyedül érezzük magunkat,

felismerhessünk az utunkon egy cirenei Simont,

aki megáll, és vállára veszi a terhünket.

Add, hogy tudjuk keresni azt, ami a legjobb az emberek számára,

hogy nyitottak legyünk minden találkozásra, még ha az az ember másmilyen is!

Kérlek, hogy mi mindannyian

egyszer csak váratlanul a te oldaladon találhassuk magunkat!

Mi Atyánk...

VI. állomás: Veronika kendőt nyújt Jézusnak

Izajás próféta könyvéből (Iz 53, 2–3)

Nem volt sem szép, sem ékes [hiszen láttuk], a külsejére nézve nem volt vonzó. Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés; olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat, megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra

Látlak téged, Jézus, nyomorúan, szinte felismerhetetlenül. Úgy bánnak veled, mint az emberek legutolsóival. Köszködve haladsz a halál felé, arcod vérzik és eltorzult, még ha – mint mindig, most is – szelíd és alázatos, az ég felé fordul. Egy asszony utat tör magának a tömegben, hogy közelről lássa az arcodat, mely talán sokszor megszólította az ő lelkét, és akit szeretett. Most látja a szenvedésed, és segíteni akar. Nem engedik át, sokan vannak, túl sokan, és felfegyverkezve. Azonban őt ez nem érdekli, eldöntötte, hogy eljut hozzád. Egy pillanatra sikerül megérintenie, megsimogatnia téged a kendőjével. A gyöngédség az ő ereje. Tekinteteitek egy pillanatra találkoznak, az egyik arc a másik arccal.

Ez az asszony, Veronika, akiről semmit sem tudunk, akinek nem ismerjük a történetét, a szeretet egy egyszerű gesztusával kiérdemli a paradicsomot. Közel lép hozzás, figyeli elkínzott arcodat, és még jobban szereti, mint korábban. Veronika nem áll meg a látszatnál, ami olyan fontos napjaink képekre épülő társadalmában, hanem feltétel nélkül szeret egy csúnya, elhanyagolt, smink nélküli és tökéletlen arcot. Ez az arc, a te arcod, Jézus, épp tökéletlenségében mutatja meg irántunk való szereteted tökéletességét.

Kérlek, Jézus, adj erőt,

hogy közel lépjek másokhoz, mindenkihez,

fiatalhoz és időshöz, szegényhez és gazdaghoz, számomra kedveshez és ismeretlenhez,

hogy ezekben az arcokban a te arcodat lássam meg.

Segíts, hogy ne késlekedjek

segíteni a felebaráton, akiben ott lakozol,

ahogyan Veronika is odafutott hozzád a Kálváriára vívő utadon!

Mi Atyánk...

VII. állomás: Jézus másodszor esik el a kereszt alatt

Izajás próféta könyvéből (Iz 53, 8. 10)

Erőszakos ítélettel végeztek vele. Ugyan ki törődik egyáltalán ügyével? Igen, kitépték az élők földjéből, és bűneink miatt halállal sújtották. (…) Úgy tetszett az Úrnak, hogy összetöri a szenvedéssel.

Látlak téged, Jézus, ahogy szemeim láttára újra elesel. Ezzel megint megmutatod nekem, hogy ember vagy, valódi ember. És látom, hogy újra felállsz, határozottabban, mint az előbb. Nem gőgösen kelsz föl; nincs büszkeség a tekintetedben, csak szeretet. Folytatva utadat, minden esés után újra felkelve, meghirdeted Feltámadásodat, megmutatod, hogy kész vagy újból és örökké kész vagy arra, hogy vérző vállaidra vegyed az ember bűnének a terhét.

Újbóli eleséseddel az alázat világos üzenetét intézted hozzánk: a földre estél, arra a humus-ra, amelyből mi, emberi (humanus) lények születtünk. Föld vagyunk, sár vagyunk, veled szemközt semmi vagyunk. Te azonban olyanná akartál lenni, mint mi, és most hozzánk közelinek mutatkozol, ugyanúgy fáradsz, mint mi, ugyanúgy gyönge vagy, homlokod ugyanúgy izzad, mint a miénk. Most, ezen a pénteken, te is meggörnyedtél a fájdalomtól, ahogyan ez velünk is megesik. De neked van erőd, hogy tovább menj előre, nem félsz a nehézségektől, melyek várhatnak rád, és tudod, hogy a fáradság végén ott a Paradicsom; felállsz, hogy pontosan errefelé vedd az irányt, hogy megnyisd előttünk országod kapuit. Furcsa király vagy te, király a porban.

Megszédülök: nem vagyunk méltók arra, hogy fáradságainkat és eséseinket a tieidhez hasonlítsuk. A tieid: áldozat, a legnagyobb áldozat, melyet szemeim láthatnak, melyet az egész történelem bármikor is láthat.

Kérlek, Uram, add, hogy készek legyünk felállni eséseink után,

hogy tanuljunk az eséseinkből!

Emlékeztess minket, hogy amikor hibázunk és elesünk,

akkor – ha veled vagyunk és megszorítjuk a kezedet –

okulhatunk és felkelhetünk.

Add, hogy mi, fiatalok, elvihessük mindenkinek alázatosságod üzenetét,

és hogy a jövendő nemzedékek megnyissák szemeiket rád,

és fel tudják fogni szeretetedet!

Taníts minket, hogy segítsünk azon, aki mellettünk szenved és elesik:

hogy felszárítsuk izzadságát és odanyújtsuk kezünket, hogy felemeljük őt.

Mi Atyánk...

VIII. állomás: Jézus a jeruzsálemi asszonyokkal találkozik

Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 23, 27–31)

Nagy tömeg követte, asszonyok is, akik jajgattak és sírtak miatta. Jézus hozzájuk fordult: „Jeruzsálem leányai – mondta nekik –, ne engem sirassatok. Inkább magatokat és gyermekeiteket sirassátok, mert jönnek majd napok, amikor azt fogják mondani: Boldogok a meddők, akik nem szültek, nem szoptattak. Akkor majd unszolni kezdik a hegyeket: Omoljatok ránk! És a dombokat: Takarjatok el! Mert ha a zöldellő fával így tesznek, mi lesz a sorsa a kiszáradt fának?”

Látlak és hallak téged, Jézus, miközben beszélsz az asszonyokhoz, akikkel a halál felé vezető utadon találkozol. Minden áldott nap megannyi ember került eléd az utadon, találkoztál velük és beszéltél mindenkivel. Most a jeruzsálemi asszonyokhoz szólsz, akik látnak téged és sírnak. Én is egy vagyok közülük. Ám te, Jézus, intésedben olyan szavakat használsz, melyek engem is szíven találnak. Konkrét és közvetlen szavak. Első hallásra keménynek és szigorúnak tűnhetnek, mivel nincs bennük mesterkéltség. Ma tényleg hozzászoktunk egy szóvirágokból szőtt világhoz, a hideg képmutatáshoz, mely elkendőzi és megszűri azt, amit valójában mondani akarunk. Egyre inkább kerüljük az intéseket, szívesen hagyjuk sorsára a másik embert, nem törődünk azzal, hogy a saját javára ösztökéljük őt.

Te azonban, Jézus, atyaként szólsz az asszonyokhoz, meg is feddve őket. Szavaid igazság szavai, közvetlenül szólítanak meg. Egyetlen céljuk a jobbítás, nem pedig az ítélkezés. Más nyelv ez, mint a miénk. Te mindig alázatosan szólsz, s közvetlenül érsz el a szívig.

Ezen találkozás során, mely az utolsó a keresztre feszítés előtt, még egyszer megmutatkozik minden mértéket meghaladó szereteted az utolsók és a kirekesztettek iránt.  Akkoriban ugyanis az asszonyokat nem tartották méltónak arra, hogy megszólítsák őket. Te azonban gyöngédségedben tényleg forradalmi vagy.

Kérlek, Uram, hogy én is,

együtt ennek a világnak a nőivel és férfijaival,

képes legyek egyre szeretetteljesebbé lenni

a szükséget szenvedőkkel szemben, amilyen te voltál.

Add meg nekünk az erőt, hogy árral szemben ússzunk,

és hiteles kapcsolatot építsünk ki a többiekkel,

hidakat verve és elkerülve, hogy bezáruljunk önzésünkbe,

mely a magányba és a bűnbe visz minket.

Mi Atyánk...

IX. állomás: Jézus másodszor esik el a kereszt alatt

Izajás próféta könyvéből (Iz 53, 5–6)

Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást. Mi mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk, ki-ki a maga útjára tért, és az Úr mégis az ő vállára rakta mindnyájunk gonoszságát.

Látlak téged, Jézus, amint harmadszor is elesel. Kétszer már elestél, és kétszer fel is keltél. Nincs többé mértéke a fáradásnak és a fájdalomnak, most már végérvényesen legyőzöttnek tűnsz ebben a harmadik esésedben. Hányszor megtörténik, életünk minden egyes napján, hogy elesünk! Már-már annyiszor elbukunk, hogy nem is tartjuk számon. Ám mindig azt reméljük minden esésünknél, hogy ez lesz az utolsó, hiszen szükségünk van a remény bátorságára, hogy szembenézzünk a szenvedéssel. Amikor az ember sokszor elesik, végül összeomlanak az erői, a reménye pedig végleg kialszik.

Melléd képzelem, Jézus, magamat az úton, amely a halál felé visz téged. Nehéz elgondolni, hogy épp te vagy Isten Fia. Valaki megpróbált segíteni neked, te azonban már kimerültél, bénultan megállsz. Mintha képtelen lennél tovább menni. És íme, váratlanul azt látom, hogy felállsz, kiegyenesíted a lábaid és a hátad, amennyire ez csak lehetséges egy kereszttel a vállon, és tovább indulsz, újra. Igen, meghalni mész, és te teljesen végig akarod ezt csinálni. Talán ez a szeretet. Megértem, hogy nem számít, hányszor esünk el; mindig lesz egy utolsó alkalom, talán a legrosszabb, a legrémesebb próbatétel, melyben meg kell találni az erőt, hogy eljussunk utunk végére. Jézus számára a keresztre feszítés a vég, a halál abszurditása. Ez azonban feltár egy mélyebb jelentést, egy magasabb célt: mindannyiunk megmentését.

Kérlek, Uram, add meg nekünk minden nap

a bátorságot, hogy előre haladjunk utunkon!

Add, hogy mélységéig elfogadjuk

a reményt és a szeretetet, melyet nekünk ajándékoztál!

Legyen képes minden ember szembenézni az élet kihívásaival,

azzal az erővel és hittel, mellyel te élted meg

a kereszthalál felé vezető

utad utolsó pillanatait megélted!

Mi Atyánk...

X. állomás: Jézust megfosztják a ruháitól

Evangélium Szent János könyvéből (Jn 19, 23)

Amikor a katonák fölfeszítették Jézust, fogták ruhadarabjait és négy részre osztották, minden katonának egy-egy részt, majd a köntösét is. A köntöse varratlan volt, egy darabból szőve.

Látlak téged, Jézus, meztelenül, úgy, ahogy még soha nem láttalak. Megfosztottak ruháidtól, Jézus, és kockákkal vetnek sorsot. Ezeknek az embereknek a szemében elvesztetted méltóságod egyetlen foszlányát, ami még megmaradt, az egyetlen tárgyat, melyet a szenvedésed útján még birtokoltál. Az idők kezdetén Atyád készített ruhát az emberek számára, hogy újra méltóságba öltöztesse őket; most az emberek lemeztelenítenek téged. Látlak téged, Jézus, és látok egy fiatal migránst, egy összeroncsolt testet, mely egy gyakran túlságosan kegyetlen földre érkezik, amely kész elvenni a ruháit, az egyetlen javát, és pénzzé tenni azt; magára hagyva őt a keresztjével, ami olyan, mint a tiéd, egyedül a meggyötört testével, mint a tiéd, fájdalomtól kitágult szemeivel, mint a tieid.

Van valami, amit az emberek gyakran elfelejtenek a méltóság kapcsán: ez a bőr alatt rejlik, a te részed, és mindig is veled marad, és ebben a percben, ebben a meztelenségben még inkább.

Ez ugyanaz a meztelenség, mellyel a világra jövünk, és amellyel a föld életünk alkonyán befogad majd minket. Az egyik anyától a másikig. És most itt, ezen a dombon, jelen van a te anyád is, aki újra meztelenül lát téged.

Látlak téged, és megértem méltóságodnak, minden ember méltóságának a nagyságát és ragyogását, amelyet soha senki nem törölhet el.

Kérlek, Uram, add, hogy mindannyian felismerjük

emberi természetünk sajátos méltóságát,

akkor is, ha meztelenül, egyedül állunk a többiek előtt!

Add, hogy mindig meglássuk a másik ember méltóságát,

megbecsüljük és őrizzük azt!

Kérünk téged, add meg nekünk a kellő bátorságot,

hogy megértsük magunkat túl az öltözékeinken is,

és elfogadjuk a meztelenséget, mely hozzánk tartozik,

és emlékeztet minket szegénységünkre,

melybe te annyira beleszerettél, hogy még az életedet is odaadd értünk!

Mi Atyánk...

XI. állomás: Jézust a keresztre szögezik

Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 23, 33–34)

Amikor odaértek arra a helyre, amelyet Koponya-helynek hívtak, ott fölfeszítették, s a gonosztevőket is vele, egyiküket jobbról, másikukat balról. Jézus pedig mondta: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek.”

Látlak téged, Jézus, megfosztva mindentől. Meg akartak büntetni téged, az ártatlant, odaszögezve téged a kereszt fájához. Én mit tettem volna a helyükben? Lett volna bátorságom, hogy felismerje a te igazságodat, az én igazságomat? Neked volt erőd, hogy elviseld a kereszt súlyát: azt, hogy nem hittek neked, hogy kényelmetlen szavaid miatt elítéljenek téged. Ma sem vagyunk képesek megemészteni a kritikát, mintha minden szót azért mondanának ki, hogy megsebesítsenek minket.

Te nem álltál meg a halállal szemközt sem, mélységesen hittél a küldetésedben, melyet az Atya bízott rád. Ma, az internet világában, annyira befolyásol minket mindaz, ami a hálón kering, hogy olykor már a saját szavainkban is kételkedünk. Ám a te szavaid másmilyenek, gyöngeségedben is erősek. Te megbocsátottál nekünk, nem horgadt fel a dühöd, arra tanítottál, hogy a másik orcánkat is odatartsuk. Még tovább is mentél: egészen személyed teljes feláldozásáig.

Körülnézek, és a telefon képernyőjére meredő szemeket látok, melyek elmerülte a social network világában, mely rögzíti a többiek hibáit, a megbocsátás lehetősége nélkül. Emberek, akik a harag prédájául esnek, s a legsekélyesebb okok miatt gyűlölködve ordítoznak.

Látom a sebeidet, és most ráébredek, hogy nekem nem lett volna hozzá erőm. De itt ülök most a lábad előtt, és én is levetkőzöm minden izgatottságomat. Felemelkedem a földről, hogy akár csak pár centiméterrel is, de közelebb lehessek hozzád.

Kérlek, Uram, add, hogy a jóval szemközt

meglegyen a készségem annak felismerésére;

add, hogy az igazságtalansággal szemközt

meglegyen a bátorságom, hogy kézbe vegyem az életemet, és másként cselekedjem;

add, hogy megszabaduljak minden félelemtől,

melyek szögekként megbénítanak és távol tartanak

az élettől, melyben te reméltél s melyet előkészítettél számunkra.

Mi Atyánk...

XII. állomás: Jézus meghal a kereszten

Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 23, 44–47)

A hatodik óra körül sötétség támadt az egész földön, s egészen a kilencedik óráig tartott. A nap elsötétedett, a templom függönye középen kettéhasadt. Jézus ekkor hangosan felkiáltott: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” E szavakkal kilehelte lelkét. Amikor a százados a történteket látta, dicsőítette az Istent, s azt mondta: „Ez az ember valóban igaz volt.”

Látlak téged, Jézus, és ez alkalommal nem szeretnélek látni. Haldokolsz. Jó volt rád nézni, amikor a tömeghez beszéltél, de ennek most vége. Én pedig nem akarom látni a véget; túl sokszor elfordítottam már az arcomat, szinte hozzászoktam, hogy elfussak a fájdalom és a halál elől, anesztetizáltam magam.

Kiáltásod a kereszten erőteljes, fájdalmas: nem készültünk fel ennyi kínra, nem vagyunk rá felkészülve, nem is leszünk soha. Ösztönösen menekülünk, pánik lesz úrrá rajtunk a halállal és a szenvedéssel szemközt. Elutasítjuk azt, inkább máshová nézünk vagy becsukjuk a szemünket. Te azonban ott maradsz a kereszten, kitárt karral vársz minket, felnyitod a szemeinket.

Hatalmas misztérium, Jézus: haldokolva is szeretsz minket, amikor magadra maradtál. Nekünk ajándékozod a Lelkedet, betöltöd az Atya akaratát, háttérbe vonulsz. A kereszten maradsz, és pont. Nem próbálod meg elmagyarázni a halál, a mindeneket elemésztő valóság misztériumát. Többet teszel: egész testeddel és lelkeddel keresztülmész azon. Hatalmas misztérium, amely továbbra is kérdés elé állít, nyugtalanít minket; kihívás elé állít, meghív arra, hogy felnyissuk a szemünket, hogy meglássuk szeretetedet a halálban is, sőt épp a halálból kiindulva. Pontosan itt szerettél minket: a legigazabb életállapotunkban, mely kiiktathatatlan és kikerülhetetlen. Itt ragadjuk meg, még ha tökéletlenül is, a te eleven és hiteles jelenlétedet. Mindig is erre fogunk szomjazni: a te közelségedre, a te velünk levő Isten mivoltodra.

Kérlek, Uram, nyisd meg szemeimet,

hogy a szenvedésben is meglássalak,

a halálban, a végben, mely nem az igazi vég!

Zavard meg kereszteddel az én közömbösségemet, rázz fel tompultságomból!

Felkavaró, a halált meghaladó és életet adó

misztériumoddal állíts mindig kérdés elé engem!

Mi Atyánk...

XIII. állomás: Jézus testét leveszik a keresztről

Evangélium Szent János könyvéből (Jn 19, 38–40)

Arimateai József, aki Jézus tanítványa volt – bár a zsidóktól való félelmében csak titokban –, arra kérte Pilátust, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte. Így elment és levette a testet. Nikodémus is elment, aki annak idején éjszaka kereste föl (Jézust), s vitt mintegy 100 font mirha­ és aloékeveréket. Fogták Jézus testét és a fűszerekkel együtt gyolcsba göngyölték. Így szoktak a zsidók temetni.

Látlak téged, Jézus, még ott vagy a kereszten. Egy hús-vér ember, a maga törékenységében, a maga félelmeivel. Mennyit szenvedtél! Elviselhetetlen jelenet, talán épp azért, mert átitatja az emberség: ez a kulcsszó, utad értelmezési kulcsa, melyet szenvedés és fáradság fémjelzett. Pontosan az az emberség, melyet gyakran elfelejtünk felismerni benned és megkeresni önmagunkban s a többiekben, amikor túlságosan leköt minket az élet, amely féktelenül felgyorsult, s a mások nehézségeivel és fájdalmával szemben vakká és süketté tesz minket.

Látlak téged, Jézus: most már nem vagy ott a kereszten; visszatértél oda, ahonnan jöttél. Lefektettek a föld ölébe, anyád ölébe. A szenvedés most elmúlt, semmivé lett. Ez a kegyesség (pietas) órája. Élettelen testedben visszhangzik az erő, mellyel szembenéztél a szenvedéssel. Értelmet adtál annak, s ez az értelem most tükröződik azok szemében, akik még ott vannak és melletted maradtak, és mindig is melletted fognak maradni az odaajándékozott és befogadott szeretetben. Új élet tárul fel előtted, előttünk, egy mennyei élet, a maradandó, a halál által meg nem törhető valóság: a szeretet jegyében. Itt vagy, velünk, minden pillanatban, minden lépésünknél, bizonytalanságunkban, minden árnyékban. Miközben a sír árnyéka rávetül anyád karjaiba fektetett testedre, én látlak téged, félek, de nem vesztem el reményem. Bízom benne, hogy a fény, a te fényed, újra fel fog ragyogni.

Kérlek, Uram,

add, hogy mindig eleven legyen bennünk a remény,

a hit a te feltétlen szeretetedben!

Add, hogy mindig elevenen, lángolón fordítsuk

tekintetünket az örök üdvösség felé,

és hogy képesek legyünk vigaszra és békére találni utunk során!

Mi Atyánk...

XIV. állomás: Jézus testét a sírba helyezik

Evangélium Szent János könyvéből (Jn 19, 41–42)

Azon a helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, s a kertben egy új sírbolt, ahova még nem temettek senkit. Mivel a sír közel volt, a zsidók készületi napja miatt ide temették Jézust

Már nem látlak téged, Jézus, most sötét van. Hosszú árnyékok vetülnek a dombokra, s a sabbat gyertyafényei nyüzsögnek Jeruzsálemben a házakon kívül és a szobákban. Kopogtatnak az ég bezárt és felfeszíthetetlen ajtajain: Kiért ez a nagy magányosság? Ki tudna aludni egy ilyen éjjelen? A város visszhangzik a gyermekek sírásától, az anyák énekeitől, a katonák őrjárataitól: meghal ez a nap, és csak te aludtál el. Alszol? És mi az ágyad? Milyen takaró rejt el téged a világ elől?

Arimateai József messziről követte a lépteidet, és most lábujjhegyen követ el téged alvásod idején, elfed téged a méltatlankodók és gonoszok tekintetei elől. Egy vászonlepel takarja be hideg tested, szárítja fel a vért, az izzadságot és a könnyeket. Sietve, de gyöngéden vesz le a keresztről. József a vállaira vesz téged, s te könnyű vagy: nem hordozod a halál, a gyűlölet vagy a düh terhét. Alszol, mint amikor a langyos szalmába bújtattak, és egy másik József tartott téged a karjaiban. Akkor sem volt hely a számodra, most sincs hová lehajtanod a fejedet: ám a Kálvárián, a világ kemény nyakán, ott nő egy kert, ahová még senki sem temettek.

Hová mentél, Jézus? Hová ereszkedtél le, ha nem a mélységekbe? Hová, ha nem a még érintetlen helyre, a legszűkösebb cellába? A mi magunk csapdájába estél bele, a mi magunk szomorúságának börtönébe: úgy jártál a földön, mint mi, és most a föld alatt is úgy találsz helyet magadnak, mint mi.

Szeretnék elfutni messzire, ám te bennem vagy; nem kell odakint keresnem téged, mert te vagy az, aki bekopog az ajtómon.

Kérlek téged, Uram, aki nem dicsőségben nyilvánítottad ki magad,

hanem a mély sötét éjszaka csöndjében.

Te, aki nem a felszínt nézed, hanem a titokban is látsz,

és belépsz a mélységekbe,

halld meg a mélységből a hangunkat:

add, hogy fáradtságunkban megpihenhessünk benned,

benned felismerjük a saját természetünket,

alvó arcod szeretetében meglássuk

a mi elvesztett szépségünket!

Mi Atyánk...

 

(Dr. Török Csaba atya fordítása)

31/03/2018 13:56