Ferenc pápa homíliája Húsvét vigíliáján: az üres sír csendje és húsvéti üzenete

Nagyszombat este fél kilenckor kezdődött a Szent Péter bazilikában a húsvéti vigília szertartás, vagyis Urunk feltámadásának az ünnepe. Ferenc pápa a bazilika átriumában végezte a tűzgyújtás szertartását, majd a Krisztus feltámadását bejelentő Exultet énekkel és az olvasmányokkal folytatódott a liturgia, melynek keretében Ferenc pápa nyolc felnőttet részesített a keresztség szentségében. Homíliájában Ferenc pápa az üres sír csendjéről és annak húsvéti üzenetéről beszélt.

A szenvedés nehéz és fájdalmas órái a tanítványok számára         

A templomon kívül kezdtük ezt a szertartást, belemerülve az éjszaka sötétségébe és annak hidegébe. Érezzük az Úr halála előtti csend súlyát, melyben mindenki önmagára ismerhet és ami mélyre merül a tanítvány szívének az eresztékeiben. A tanítványok órája ez, akik elnémultak a Jézus halála teremtette fájdalom előtt, mit is mondhatnának e fájdalom előtt? A tanítvány – aki szó nélkül marad, tudomásul véve az Úr életének döntő órái alatt saját reakcióit; az igazságtalansággal szemben, mely elítélte a Mestert, a hazugságokkal és rágalmakkal szemben, melyet elszenvedett a Mester –, a tanítvány elhallgat. A szenvedés nehéz és fájdalmas órái alatt a tanítványok drámai módon tapasztalták meg képtelenségüket, hogy kockára tegyék magukat és beszéljenek a Mester érdekében. Sőt, megtagadták őt, elrejtőztek, elmenekültek és hallgattak.

A mai drámai valóság bénító ereje

A tanítvány csendjének az éjszakája ez, aki megdermed és megbénul, anélkül hogy tudná, hová menjen egy ilyen fájdalmas helyzetben, mely nyomasztóan körülveszi őt. A mai tanítvány ez, aki megnémul a fölmerülő valóssággal szemben, mely érezteti vele, sőt még rosszabb, elhiteti vele, hogy nem tehet semmit sem ennyi igazságtalanság legyőzésére, amit oly sok testvérünk megél saját testében. A megzavart tanítvány ez, aki belemerülve az emlékezetétől megfosztó nyomasztó rutinba, elhallgattatja a reménységet és hozzászoktatja magát a „mindig így csináltuk” lelkülethez. Elhallgattatott és elsötétített ez a tanítvány, aki végül hozzászokik ahhoz, hogy normálisnak tekintse Kaifás kijelentését: „Nem fogjátok fel, hogy jobb, ha egy ember hal meg a népért, mintsem hogy az egész nép elpusztuljon.” (Jn 11,50).

Nyomasztó csendjeink közepette a kövek kezdenek beszélni

Csendjeink közepette, amikor ilyen nyomasztóan elhallgatunk, akkor a kövek kezdenek beszélni (vö Lk 19,40) és teret engednek a legnagyobb üzenetnek, amit a történelem valaha is az ölén hordhatott: „Nincs itt. Föltámadt! (Mt 28,6). A sírkő kiáltott és kiáltása mindenkinek egy új utat hirdetett meg. A teremtett világ visszhangozta elsőként az Élet győzelmét, melyet megpróbáltak elhallgattatni és elnémítani az evangélium örömét. Az elhengerített sírkő volt az első, mely a maga módján felzúgta a dicséret, az öröm és a reménység énekét, amire mi is meghívást kaptunk.

Isten „megtörténik”, jelen van minden mai helyzetben is

Ha tegnap az asszonyokkal szemléltük azt, akit keresztülszúrtak (Jn 1937), ma velük együtt arra hívattunk, hogy az üres sírt szemléljük és meghallgassuk az angyal szavát: „Ne féljetek…, feltámadt!” (Mt 28,5-6). Ezek a szavak el akarnak jutni a legmélyebb meggyőződésünkig és bizonyosságunkig, el akarják érni ítélkezési szokásainkat és ahogy a hétköznapi eseményekkel szembesülünk, különösen annak a módját, ahogy másokkal kapcsolatot tartunk. Az üres sír kihívás elé akar állítani, ki akar mozdítani és kérdőre akar vonni, de mindenekelőtt bátorítani akar minket, hogy higgyünk és bízzunk abban, hogy az Isten „megtörténik”, jelen van minden helyzetben, minden személyben és hogy világossága eljut a föld legtávolabbi és a létezés legelzártabb sarkáig. Föltámadt a halálból, föltámadt onnan, ahonnét senki nem várta volna, és nem is várja, de most bennünket illet – ahogy az asszonyok várták –, hogy részesévé váljunk a megváltói művének. Ez az az alap és erő, amivel mi keresztényeknek életünket, energiánkat, értelmünket, érzelmünket és akaratunkat áldozhatjuk a méltóság útjainak keresésében és főként megteremtésében. Nincs itt… Föltámadt! Ez az üzenet, mely fenntartja reményünket és azokat a szeretet konkrét gesztusaivá alakítja át. Mennyire szükségünk van arra, hogy megengedjük, hogy emberi törékenységünket ez a tapasztalat kenje fel. Mennyire szükségünk van arra, hogy megújuljon a hitünk, hogy rövidlátó szemléletünket kérdőre vonja és megújítsa ez az üzenet. Ő föltámadt és vele együtt föltámad teremtő reménységünk, hogy szembesüljünk a jelenlegi problémákkal, mert tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül.

Isten betör és szüntelenül ismét betör a történelmünkbe

Húsvét ünneplése azt jelenti, hogy újból hisszük, Isten betör és szüntelenül ismét betör a történelmünkbe, és kihívással fordul az egységesítő és bénító determinizmusaink felé, melyek tagadják szabad akaratunkat. Húsvét ünneplése azt jelenti, hogy hagyjuk, Jézus győzze le kicsinyhitű magatartásunkat, mely oly sokszor ránk tör és el akarja temetni mindenféle reményünket. A sírkő megtette a maga dolgát, az asszonyok is a magukét, most a felhívás mindnyájunk felé fordul. Arra hívlak benneteket, hogy romboljátok le az önmagát ismétlő szokásaitokat, újítsátok meg életeteket, döntéseiteket és létezéseiteket. Felhívásommal oda fordulok, ahol most vagyunk, amit csinálunk és ami vagyunk, azzal a hatalmi „kvótával”, ami a miénk. Részt akarunk venni az élet üzenetében vagy némák maradunk az események előtt?

Nincs itt, Feltámadt! És vár benneteket Galileában, arra szólít fel, téged, hogy térj vissza első szeretetedhez, hogy így szólhasson hozzád: Ne félj! Kövess engem!” – zárta a szombat esti vigília szertartáson mondott beszédét a pápa.

(vl)