Közösségben: Martos Balázs atya elmélkedése Húsvét 2. vasárnapjára

Húsvéti időben az Apostolok cselekedeteit olvassuk a szentmisék első olvasmányaként. Több megindulással, adventben a próféták várakozásától, évközi időben Jézus nyilvános működésétől kezdve, az egész egyházi év húsvéthoz tart, és húsvétkor újra el is kezdődik. Az Apostolok cselekedetei erről az új, húsvéti kezdetről szól, az egyház útjáról Jeruzsálemtől a föld végső határáig, arról, ahogy a születő egyház éli mindennapjait, úton van a Szentlélek erejében, a Feltámadott jelenlétében.

Az Apostolok cselekedeteire gondolva gyakran valamiféle utazás képei jutnak eszünkbe. Hogyan jutott el az evangélium Jeruzsálemtől az akkor ismert világ középpontjába, hogyan váltak képessé az apostolok a legkülönfélébb emberekkel folytatott vitára és párbeszédre, hogyan találta meg Péter, Jakab, János, Fülöp, Barnabás és Pál, olyan sok különféle ember a hangot egymással és mindenféle nációval. Jézus feltámadása és a Lélek kiáradása útnak indít, felbátorít, ezt az egész könyv világossá teszi. Lukács, a Cselekedetek szerzője azonban arra is emlékezik, hogy az egyház közösség, amelyben jó otthon lenni. A vándor egyház képes békét teremteni, békében lenni, békéjét megőrizni.

Lukács két esetben állítja meg az események elmondását, hogy a közösségnek erről az otthonos légköréről beszéljen. Mindjárt az első pünkösd leírása után, a könyv 2. fejezetében (ApCsel 2,42-47), másodszor pedig akkor, amikor az egyház belép az üldöztetések időszakába, s az apostolok a főtanácsban történt első kihallgatás után a hívekkel együtt imádkoznak Isten erejének megnyilvánulásáért (ApCsel 4,32-35; vö. 4,1-22.23-31). Lukács az egyháznak a Szentlélek által születő, majd meg az üldözések és meg nem értés közepette megőrzött egységet írja le. Mintha ez a kezdeti teljes egység lenne az az aranytartalék, amelyhez a közösség minden későbbi vita esetén visszanyúlhat, amelyből meríthet, ha később majd zsinatol, szó szerint vagy átvitt értelemben (ApCsel 11,1-18; 15,1-29).

A legbensőségesebb közösségnek ez a mélyen őrzött tapasztalata egyszerre táplálkozik abból, amit a Bibliában a zsidó nép szent emlékeiről olvasunk, és abból, amit a filozófusok, görög gondolkodók az ember őszinte vágyakozásáról írtak. Már Arisztotelész közmondásszerűen említi (Nikomakhoszi Etika IX, 8; 1168b), hogy valaki „egy lélek” a másikkal, s hogy a barátoknak mindene közös, s itt egyszerre gondolhatunk anyagi és szellemi javakra, reményekre, célokra. Lukács az „egy szív és egy lélek” fordulattal él, ami már bibliai kifejezés, az ember lényének legmélyét jelenti, különösen a Második Törvénykönyvben (MTörv 6,5; 10,12 stb., vö. Mk 12,30.33párh.). Az a megjegyzés, hogy „nem akadt köztük szűkölködő”, szintén a Második Törvénykönyv eszményképe Izrael népéről, amelyben a közösségnek mindenkire gondja van (vö. MTörv 15,4).

A Lélek ajándékából a közösség belső egyetértésben él, s ez képessé teszi őket, hogy anyagi javaikban is osztozzanak, törődjenek egymás valódi szükségleteivel. Ezt az emléket hagyja ránk Lukács az egyház kezdeteiről. Nem teljes és kötelező vagyonközösséget sürget, hanem felmutat egy ideális, egyszer már megvalósult, örömteli állapotot, amely nyilván azért különösen fontos, mert ma is mozgósítja legjobb erőinket.  Az egyház élete nemcsak azon múlik, hogy az apostolok hirdetik-e az Úr Jézus feltámadását – igehirdetésük „nagy ereje” talán éppen abban áll, hogy szavuk hiteles, van folytatása a tettekben, a Lélek megadja, hogy az igaz szavakból jó tettek szülessenek.

Húsvét 2. vasárnapjának evangéliumi szakasza Jézus története a tizeneggyel, illetve a kétkedő Tamással. Itt is látjuk a Lélek működését – Jézus rájuk lehel, és azt mondja: „vegyétek a Szentlelket” –, és itt is látjuk a közösség erejét: Tamás nem volt együtt a többi tízzel, de aztán az ő közösségükben érinti, látja és hiszi az Urat.

Mi vajon mit adnánk egy ilyen közösségért? Mit tehetünk egy ilyen szép találkozásért?