Ferenc pápa homíliája Irgalmasság vasárnapján: Bizalomból élünk, megbocsátásról megbocsátásra

Végre igazi meleg tavaszi időben kezdődött Irgalmasság vasárnapján délelőtt a Szent Péter téren bemutatott pápai szentmise, melyen több tízezer zarándok vett részt. Ferenc pápa homíliáját a bűn titkának szentelte, mely csak első pillantásra lehet akadálya az Istennel való mély kapcsolatnak, ám ha Szent Tamás apostol tapasztalatával hittel behatolunk Jézus megsebzett, de Atyja irgalmával teli szívébe, akkor titokzatos módon még elevenebb és hitelesebb kapcsolat születik meg.

Tamással együtt mi is látni akarunk              

A mai evangéliumban többször visszatér a „látni” ige – kezdte beszédét a pápa: „Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat”. Aztán elmondták Tamásnak: „Láttuk az Urat”. Ám az evangélium nem írja le, hogyan látták őt, nem írja le a Feltámadottat, csupán egyetlen tényt tesz nyilvánvalóvá: „megmutatta nekik kezét és oldalát”. Mintha azt mondaná, hogy az apostolok így ismerték meg Jézust: a sebein keresztül. Ugyanez történt Tamással is. Ő is látni akarta „kezében a sebek helyét” és miután látta, hitt.

Mi is Tamás valódi iker-testvérei vagyunk

Hitetlensége ellenére meg kell köszönnünk Tamásnak azt, hogy nem elégedett meg azzal, amit a többiek mondtak, hogy Jézus él és nem is csak látni akarta őt hús-vér valóságában, hanem látni akarta belülről, kezével érinteni akarta sebhelyeit, szeretetének a jeleit. Az evangélium Tamást „Didimusz”-nak hívja, vagyis Ikernek és ebben valóban a mi iker-testvérünk. Mert nekünk sem elég tudni, hogy van Isten, nem tölti ki az életet egy feltámadt, de távoli Isten, nem vonz bennünket egy távoli Isten, még ha igaz és szent is. Nem, nekünk is szükségünk van látni az Istent, kezünkkel érinteni azt, aki feltámadt értünk! – hangsúlyozta Ferenc pápa.

Belépni a sebeibe, azt jelenti, hogy szemléljük mérhetetlen szeretetét

De hogyan is tudjuk őt látni? – tette fel a kérdést a pápa. Ahogy a tanítványok: a sebein keresztül. Azokra tekintve, a tanítványok megértették, hogy nem tréfából szerette őket és hogy megbocsátott nekik, annak ellenére, hogy köztük volt olyan, aki megtagadta és elhagyta őt. Belépni a sebeibe, azt jelenti, hogy szemléljük azt a mérhetetlen szeretetet, ami a szívéből árad. Ez a mi utunk ugyanis! Kedves fivéreim és nővéreim – folytatta a pápa – tarthatjuk magunkat kereszténynek és hívhatjuk magunkat így, de miként az apostolok, nekünk is szükségünk van arra, hogy lássuk Jézust és kezünkkel érintsük a szeretetét. Csak így jutunk el a hit szívébe és mint az apostolok, békét és örömet találunk, mely minden kétségnél erősebb.                   

Ő engedi meg, hogy így szólítsuk: Én Istenem!

Tamás apostol, miután látta az Úr sebeit, felkiáltott: „Én Uram, én Istenem! Szeretném felhívni a figyelmet arra a jelzőre – emelte ki a pápa –, amit Tamás megismétel: „én Uram, én Istenem!” Ez egy birtokos jelző, és ha belegondolunk, akkor nem helyénvaló azt Istenre vonatkoztatni. Hogyan is lehet Isten az enyém? Hogyan tehetem sajátommá a Mindenhatót? Valójában, mikor azt mondom „enyém”, nem profanizálom az Istent, hanem az irgalmasságát tiszteljük, mert ő akarta azt, hogy a „miénk legyen”. Mint egy „szerelmi történetben”, mondhatjuk neki: „Emberré lettél értem, meghaltál és feltámadtál értem és akkor nem csak egy Isten vagy, te az én Istenem vagy, az én életem. Benned találtam meg azt a szeretetet, amit kerestem, de ami még sokkal nagyobb annál, amit valaha is elképzelhettem”. 

Az irgalmasság nem egyik tulajdonsága Jézusnak a sok között, hanem maga a szívverése

Isten nem sért meg minket azzal, hogy a mi testvérünk lesz, mert a szeretet bizalmat kér, az irgalom bizalmat kér. Már a Tízparancsolat kezdetén az Isten azt mondta: „Én vagyok az Úr, a te Istened!” és leszögezte: „Én, az Úr, a te Istened, féltékeny Isten vagyok”. Íme, az Isten javaslata, a féltékeny Istené, aki úgy mutatkozik be, mint a te Istened. És Tamás megindult szívéből így fakad fel a válasz: „Én Uram, én Istenem”!  Belépve ma a sebein keresztül az Úr titkába, megértjük, hogy az irgalmasság nem egyik tulajdonsága a sok között, hanem maga a szívverése. És akkor, miként Tamás, már nem élünk többé, mint bizonytalan tanítványok, akik jámborak, de tétovák, hanem mi is az Úr igazi szeretői leszünk. Ne féljünk ettől a szótól, hogy szerelmesek lettünk az Úrba” – fűzte hozzá szabadon a pápa.                

Engedjük meg magunknak, hogy bocsánatot nyerjünk!

Hogy lehet megízlelni ezt a szeretetet, hogyan lehet ma megérinteni a kezünkkel Jézus irgalmasságát? – kérdezte Ferenc pápa. Az evangélium sugallja a választ, amikor hangsúlyozza, hogy még ugyanazon Húsvétvasárnap este, nem sokkal a feltámadása után, Jézus első adományként ajándékozza nekik a Szentlelket a bűnök bocsánatára. Ahhoz, hogy megtapasztaljuk ezt a szeretet, tovább kell mennünk, hagyni, hogy bocsánatot nyerjünk. Engedjük meg magunknak, hogy bocsánatot nyerjünk! Ferenc pápa ekkor hangsúlyozottan  kérte, hogy mindenki kérdezze meg magától: Megengedem-e magamnak, hogy bocsánatot nyerjek? Innét kel kiindulni a szeretet megtapasztalásához!

Ne féljünk a szégyentől

De atyám, elmenni gyónni, az egy nehéz dolog! Istennel szemben ugyanaz a kísértésünk, mint a tanítványoknak az evangéliumban, vagyis hogy elreteszeljük magunkat zárt ajtók mögé. Ők ezt félelemből tették, és mi is félünk. Szégyelljük megnyitni magunkat és azt mondani, hogy bűnösök vagyunk. Az Úr adja meg nekünk a kegyelmet, hogy megértsük a szégyent, és hogy azt ne zárt ajtónak tekintsük, hanem mint a találkozás felé vezető első lépést! – kérte a Szentatya. Amikor szégyent érzünk, valójában hálásnak kell lennünk: Vagyis nem a rosszat fogadjuk el, mert ez valami jó. A szégyen a lélek titkos hívása, melynek szüksége van arra, hogy az Úr legyőzze a rosszat. Az igazi dráma az, amikor nem szégyellünk semmit sem. Ne féljünk attól, hogy igazoljuk a szégyent! Lépjünk tovább a szégyentől a megbocsátás felé! Ne féljünk attól, hogy igazoljuk a szégyent! – kérte ismét nyomatékkal a pápa.

Ne nyugodjunk bele a beletörődésbe!

Van ellenben egy zárt kapu az Úr megbocsátása előtt, mégpedig a beletörődés. A beletörődés mindig egy zárt kapu. A tanítványok megtapasztalták ezt, amint Húsvétkor megállapították keserűen, mintha minden ugyanolyan lenne, mint annak előtte volt: ott voltak akkor, Jeruzsálemben, bizalmukat vesztették, akiknek úgy tűnt, hogy mindennek vége van és hogy a Jézussal együtt töltött idő után semmi sem változott. Mi is hasonlóképpen gondolkodhatunk: Oly régóta keresztény vagyok és mégsem változott semmi, továbbra is elkövetem a szokásos bűneimet.

Légy ellenben visszaeső abban, hogy megint irgalmasságot kérj!

Ilyenkor, bizalmat vesztve, lemondunk az irgalmasságról. De az Úr felszólít bennünket: Nem hiszed, hogy az irgalmasság nagyobb a nyomorúságnál? Visszaesel a bűnbe? Légy ellenben visszaeső abban, hogy megint irgalmasságot kérj és lássuk csak, melyik lesz jobb? Továbbá, aki ismeri a kiengesztelődés szentségét, az tudja, hogy nem igaz, hogy minden úgy marad, hogy korábban volt. Minden megbocsátás felüdít, bátorít, mert újból érezzük, hogy szeretnek bennünket. És amikor, bár szeretve vagyunk, de visszaesünk a bűnbe, akkor nagyobb fájdalmat érzünk a bűn miatt, mint korábban. Felfedezzük, hogy az élet ereje abban áll, hogy befogadjuk az Isten megbocsátását és tovább megyünk, megbocsátásról megbocsátásra. Ilyen az élet, szégyenről szégyenre, megbocsátásról megbocsátásra halad! Ez a keresztény élet! – rögtönzött a pápa.

A bűn ajtaja csak egyik oldalról van bezárva            

A szégyen és a beletörődés után van még egy másik ajtó, némelykor páncélozva: a mi bűnünk. Amikor elkövetek egy nagy bűnt, akkor ha én – teljes becsületességgel nem akarok megbocsátani magamnak –, akkor miért akarná megtenni azt az Isten? Ez az ajtó azonban csak egyik oldalról van bezárva, a mi oldalunkról, de az Isten számára az nem áthatolhatatlan. Az evangélium tanúsága szerint ő szeret belépni a zárt ajtókon, amikor minden zár látszólag el van reteszelve. Isten itt csodákat művel. Ő soha nem dönt amellett, hogy elszakadjon tőlünk, hanem mi vagyunk azok, aki kívül maradunk. De ha meggyónjuk bűneinket, hallatlan dolog történik: észrevesszük, hogy éppen a bűn, ami addig távol tartott az Úrtól, most éppen a vele való találkozás helye lesz! Éppen ott, szeretettől sebesült Isten jön elénk a mi sebeinkhez. És a mi nyomorúságos sebeinket hasonlóvá teszi az ő megdicsőült sebeihez. Itt van egy átváltozás: a mi szánalmas sebünk hasonlóvá lesz az ő megdicsőült sebéhez. Mert ő irgalmas Isten és csodákat művel a mi nyomorúságunkban. Tamással együtt mi is kérjük ma a kegyelmet, hogy elismerjük őt Istenünknek: hogy a megbocsátásában örömünket leljük, irgalmasságában a reménységünket találjuk meg – zárta irgalmasság-vasárnapi homíliáját Ferenc pápa.

(vl)