Isten már munkálkodik: Martos Balázs atya elmélkedése Húsvét 3. vasárnapjára

Húsvét 3. vasárnapján Péter második nagy beszédének részletét olvassuk az Apostolok cselekedeteiből, amelyet a jeruzsálemi templomban, Salamon csarnokában mondott, miután egy bénát meggyógyított. A beszéd azt az irányt követi, amely az Apostolok cselekedeteinek egészét jellemzi: a Jeruzsálemben született egyház megnyílik a népek felé, előbb azonban tisztáznia kell, milyen kapcsolatban áll a zsidósággal, azon belül a jeruzsálemiekkel. A történet folytatása fájdalmasan, de előre láthatóan ismétli Jézus sorsát: válaszul a béna meggyógyítására Pétert és Jánost lefogják és megfenyítik majd. A zsidóság egy része hisz Jézusban, a többiek visszautasító magatartása viszont paradox módon helyet készít a pogányoknak, hogy ők is az egyházba léphessenek.

Péter beszéde, ahogy azt Lukács közvetíti számunkra, tele van tömör, sokat mondó kijelentésekkel Istenről, Jézusról, a jeruzsálemi húsvéti eseményekről. Istent „Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének, atyáink Istenének” nevezi. Amikor Mózes az égő csipkebokornál találkozik az Úr Istennel, ő akkor mondja magát „Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének”, az élő Istennek, aki van (vö. Kiv 3,1-14). Jézus is erre a történetre és erre a megnevezésre hivatkozik, amikor a holtak feltámadásáról vitatkozik a szadduceusokkal (vö. Mk 12,18-27). Az örök élet annak az Istennek az ajándéka, aki hűséges volt Ábrahámhoz, Izsákhoz, Jákobhoz és Mózeshez, végül a hozzá mindhalálig hűséges és szerető Fiúhoz, Jézushoz, amikor emberségében, testben feltámasztotta. Az „atyáink Istene” elnevezés arra emlékeztet, hogy Péter a zsidó nép tagjaként szólal meg, ezt a közösséget tartja az ígéretek örökösének, s közben mégis határon, történelmi fordulóponton tudja magát. Ő lesz a zsidó nép azon részének szószólója is, amely felismeri Jézusban a Fölkentet, a Messiást.

Jézussal kapcsolatban is egy sor sokat mondó címet hallunk. Ő Isten Szolgája. A görög paisz egyszerre jelent szolgát és fiút, gyereket. A Septuaginta ezzel a szóval utal arra a szolgára is, akinek a sorsát Izajás énekeiből ismerjük. Jézus az a titokzatos szolga, aki Istennek szolgál, de benne és általa Isten mindannyiunk számára szolgává teszi önmagát (vö. Mk 10,45). Jézus a „Szent és Igaz”, akiben nem találtak bűnt, akit ártatlanul ítéltek halálra. Szent, vagyis isteni módra tökéletes, egyben igaz, a legteljesebb emberi és vallásos értelemben. Ő az „élet fejedelme”, aki legyőzte a halált, akinek volt hatalma, hogy életét odaadja, és volt hatalma, hogy vissza is vegye azt, és ő az, aki ítél élőket és holtakat, aki életre vezet minden benne hívőt. Ő a Fölkent, akit Isten Szentlélekkel és hatalommal kent föl, hogy nagyszerű tetteket vigyen végbe általa ebben az emberi világban, ebben az emberi történelemben.

Péter beszéde alapvető ellentétre épül. Akiket megszólít, Jeruzsálem lakói és vezetői, nem ismerték fel és nem ismerték el Jézusnak ezt a megdöbbentő méltóságát. „Megtagadtátok a Szentet és Igazat, Pilátust arra kértétek, hogy a gyilkosnak kegyelmezzen, az élet fejedelmét pedig megöltétek” – mondja Péter, nem annyira vádolva, mint inkább mindjárt bűnbánatra és megtérésre, hitre szólítva. Mentő körülményként a tudatlanságot említi: a rossz rossz marad, de valódi bűnt csak gonosz szándékkal követhet el az ember. Megdöbbentő, de mélységesen emberi tapasztalat, amikor valaki rádöbben, hogy ellentétére fordult a jó, amit maga elé tűzött, és éppen az ellen vétett, aki a legjobban szerette őt.

Péter beszéde nem csak kortársainak, Jeruzsálem akkori lakóinak szól. Nagyobb összefüggésben mintha arra figyelmeztetne, hogy nem léphetünk előre, amíg a múltunkkal meg nem békülünk. A születő egyház a zsidó néppel. A vasárnapi evangéliumban a két emmauszi tanítvány saját csalódottságával. Mindannyian azzal az Istennel, aki kezdettől kísér utunkon, munkálkodik tévedéseinkben és megtérésünkben egyaránt.