2018-04-26 10:03:00

Pálban a Szentlélek működik: Martos Balázs atya elmélkedése Húsvét 5. vasárnapjára


Van itt még egy csoda – folytathatnánk az előző heti gondolatmenetet, immár nem a bénaságból gyógyult emberre, nem is a nekibátorodó Péterre, hanem a Krisztust felismerő és bátran megvalló Pál apostolra gondolva. Az ő története kétségtelenül az Apostolok cselekedeteinek egyik legfontosabb témája. Lukács, a történet elbeszélője, háromszor idézi fel Pál megtérését, mintha újra meg újra tudatosítani akarná, hogy aki üldözte az egyházat, Krisztus hűséges hitvallója lett, s akiről az Úr azt mondta, „választott edényem”, hogy nevemet elvigye a nemzetek közé, az valóban szenvedett is ezért a névért (vö. ApCsel 9,15köv), sőt végül az életét is odaadta ennek a névnek szolgálatában. Pál fordulása, megtérése, vagy még inkább Krisztushoz térése is csoda, mégpedig termékeny, szeretetet, küldetést, életet termő csoda.

Vasárnapi olvasmányunkban Lukács elmondja, mi történt a damaszkuszi úton kapott látomás és az első damaszkuszi események után, hogyan csatlakozott Pál az apostolok köréhez, hogyan fogadták őt Jeruzsálemben. A szakaszt gyakran összevetik azokkal az adatokkal, amelyeket Pál mond el a leveleiben (vö. 2Kor 11,32köv; Gal 1,16-24). Vannak különbségek, ellentmondásokról azonban túlzás volna beszélni: inkább itt is azt érezzük, hogy egyazon esemény más-más szempontból fontos Pálnak és Lukácsnak, vagy Lukács forrásainak. Biztosan közös vonás, hogy Pál megkapta a személyes találkozás kegyelmét a feltámadt Krisztussal – „látta az Urat”, ahogy azt az apostolok húsvétkor is mondják, súlyosan, világosan (vö. Jn 20,25). És az is közös vonás, hogy nemcsak a szavak, hanem a tettek is tanúskodnak Pál mellett: hogy „milyen bátran kiállt Damaszkuszban Jézus ügye mellett”.

Pál nem ír Barnabás szerepéről, akit viszont Lukács korábban részletesen bemutatott (ApCsel 4,36köv), s akit többszörösen úgy említ, mint aki segít Pálnak a beilleszkedés gondjaiban. Barnabás tanúskodik Pál mellett Jeruzsálemben, ő lesz az, aki meghívja, hogy vele együtt vezesse az antiókhiai közösséget, sőt, vele együtt indul majd Pál első missziós útjára is, szintén a Cselekedetek szerint. Fontos és szép kapcsolat ez kettejük között. Barnabás, úgy tűnik, felismeri Pál karizmáját, meglátja azt a különleges lehetőséget, amely tudásában, lángoló hitében rejlik. Nemcsak pillanatnyilag győzi le a közösség gyanakvását, hanem távlatokat keres Pálban és Pállal együtt, Isten tervének távlatait.

A múltra való rövid visszatekintés után az elbeszélő átvált a tartós jelenre: Pál bekapcsolódik a jeruzsálemi közösség életébe, és vitatkozik a görög nyelvű zsidókkal. Ahogy Lukács beszámolóját olvassuk, visszhangzik bennünk, amit Ananiásnak mondott az Úr: „Én pedig megmutatom neki, mennyit kell nevemért szenvednie” (ApCsel 9,16). Pál életére törtek Damaszkuszban, s most életére törnek Jeruzsálemben. Ananiást látomás győzi meg, hogy megkeresztelje, az apostolokat meg Barnabás, hogy elfogadják közeledését. Amikor pedig Pált hazaküldik szülővárosába, Tarzuszba, Lukács csak annyit jegyez meg: „az Egyház egész Júdeában, Galileában és Szamariában békét élvezett.” Védeni akarták Pált azzal, hogy hazájába küldték? Vagy mindjárt misszióba indult, ahogy talán a Galata levél összefüggése sejteti (vö. Gal 1,21)? Kényelmetlen is volt a forrófejű szónok, aki István sorsára juthatott volna? Akárhogy is van, Pál még nem találta meg a helyét a jeruzsálemi központban, neki új utakra kellett indulnia.

A békéről, megerősödésről, az Úr félelméről és a Szentlélek segítségéről szóló záró mondatokkal Lukács lezárja az Apostolok Cselekedeteinek azt a fejezetét is, amely az István halála körüli üldözésről szólt. Az egyház életéről, a hit terjedéséről szóló krónikája egy pillanatra megpihen: a béke, amelyről itt szó van, Krisztus békéje. Különböző emberek hoznak más-más gyümölcsöt, de mind bőségesen, ha Krisztusban maradnak, az egy szőlőtőben. Megtisztulnak az üldöztetések, vagy még inkább a Szentlélek tüzében.








All the contents on this site are copyrighted ©.