Olvasd a cikket Menj a menüre

közösségi hálók:

RSS:

Vatikáni Rádió

A pápa és az egyház hangja párbeszédben a világgal

nyelv:

Társadalom \ Kultúra, művészet

A Feltámadás feltámadása, újra tavaszi színekben Piero della Francesca sansepolcrói Feltámadás freskója – P. Vértesaljai László képmeditációja

Sansepolcro Ura: a Feltámadott! - RV

29/04/2018 10:08

Sansepolcro – Szentsírvár alapítása

A toszkán férfiak, Arcanus és Aegidius féltve tették le vállukról szent terhüket. Immár hónapok óta hordozták magukkal, hazafelé a legszentebb Helyről, amit ők ketten kegyes fogadalom jegyében megjártak. Urunk Jézus Krisztus Sanctus Sepulchrus helyéhez, a jeruzsálemi Szent Sírhoz zarándokoltak el Anno Domini 934 és ott tisztességgel szent ereklyéket szereztek, jól tudottan azzal a célzattal, hogy alkalmas helyen oratóriumot alapítsanak. Ahogy a Val Tiberina (Tiberis-völgy) forrásvidékéhez közeledtek, az Appenninek másfélezer méter magas Luna hegye és a még gázolható Tiberis közt alkalmas helyet találtak. Itt aztán Szent Benedek regulája szerint alapítottak monostort nem kevés utánajárással, majd a szerzetház templomát a Szent Sír és a négy Evangélista tiszteletére szentelték. Vagy száz évvel később az alapítás a benedek-rendiek nagycsaládjához tartozó, közeli kamalduliakhoz került. A monostor közelében időközben település jött létre Burgus Sancti Sepulchri, Szentsírvára néven, mely a vulgáris latinban Borgo Sansepolcro formára egyszerűsödött. Szorgos iparosemberek lakták, akik a közeli Arezzó, Firenze, Urbinó hatására gyorsan pallérosodtak. A 14. század első felében, a pápák avignoni fogsága alatt az időközben kicsinek bizonyuló bencés-kamalduli monostor-kápolna mellett egy egészen nagy templomot emeltek, Szent János Evangélista tiszteletére. A toszkánföld keleti határán fekvő város ősi román-gótikus templomának 65 méteres főhajója máig épségben megcsodálható. Literátusok, prókátorok, piktorok, grammatikusok kerültek ki a városlakó tehetősbek közül, így a kora reneszánsz idején, a 15. század első felében élénk szellemi és kulturális élet bontakozott ki.

Piero della Francesca, festő és matematikus

Ebben az időben, 1416-17-ben születik Piero della Francesca, Borgo San Sapolcro eleddig leghíresebb fia. Az itáliai festők-szobrászok életrajzírója, Giorgio Vasari jegyzi meg róla, hogy pittore e matematico, festő és matematikus. E pontosítás lényeges. Olyan festő, aki az új humanista tudás-eszme jegyében a számtan és a mértan, a matematika és a geometria révén alapozza meg a festészetét. Minthogy Szentsírvárott magas szinten művelték ezt a tudományt, meg is született Piero után vagy 30 évvel az a Luca Pacioli, aki tudós ferences szerzetesként korának legnagyobb utazó matematikusa lett, mígnem a milánói Ludovico Moro Sforza herceg fogadta szolgálatába őt, Leonardo da Vinci mellett. A nagy elmék valahogy vonzzák és megtermékenyítik egymást. Az sem véletlen, hogy a reneszánsz egyik legmerészebb, újító festőjének tartott Piero della Francesca idős korában leteszi az ecsetet és már csak számol, alakzatokat szerkeszt, matematikai értekezéseket ír. Vasari úgy tudja hogy Piero megvakult, pedig csak másképp, de lát. Számszerűleg összegzi és értékeli ki életét és művét. Ám akár festő, akár matematikus, mindig sansepolcrói marad, Szentsírvár büszke és öntudatos polgára. Ez a polgári patriotizmus az egyik legjellemzőbb vonása a középkori Itáliának. A közös vallás és kultúra helyi-értéke ez. Piero tagja a városi elöljáróságnak, a magisztrátusnak, mely a lakosaiban és öntudatában is meggyarapodó polgárság önkormányzata.

Sötét felhők Szentsírvár fölött

1440 tájt viharos idők jártak Itáliában és a sötét felhők egészen Sansepolcro fölött tornyosultak. A milánói Viscontiak a szövetségbe tömörült hármas ellenfél, a Firenzei és a Velencei Köztársaság, valamint a Pápai Állam Ligája ellen éppen Sansepolcro és a közeli Anghiari közötti síkon ütköztek. Sansepolcro kétezer katonát küldött a milánói Viscontiak segítségére. De vesztére küldte, mert a firenzeiek győztek és így a Mediciek fennhatósága alá került a város. A csata pontos napja ismert, 1440. június 29-e, neve pedig éppen az említett Leonardónak köszönhető, aki a firenzei városvezető Soderini kérésére 1503-ban a Leonardo-Michelangelo párost kéri fel, hogy a firenzei Városháza, a Palazzo Vecchio Ötszázak termének, egymással szembe fekvő hosszanti falára 17 méter hosszú és hét méter magas freskót fessenek a város dicsőséges történetéből. Leonardo, mint ismeretes az anghiari csatát, míg Michelangelo a pisaiak ellen vívott cascinai ütközetet festette meg. Ez a festészet történetének legnagyobb mérkőzése, ami döntetlennel ért véget, bár vesztese az egész világ, minthogy Leonardó új technikájú freskója helyben és azonnal elpusztult, Michelangelóé pedig el sem készült, de az eredeti kartontervezetek és annak megmaradó másolatai máig beszédesek.  

Sansepolcro a vesztes anghiari csata után összehúzta magát és jobb időkben reménykedett. Piero mester időközben híres festő lett, Firenze, Ferrara, Bologna, Urbino, Rimini, Ancona jelzik az útját, míg végül II. Piusz, a humanista sienai Piccolomini pápa Rómába hívja és megkéri az Apostoli Palota pápai dolgozószobáinak a kifestésére. Az 1458-59-ben festett freskóit a nagyravágyó II. Gyula pápa, együtt Benedetto Bonfigli, Andrea del Castagno, Luca Signorelli e Bartolomeo della Gatta remek alkotásaival, leverette, hogy Raffaello újrafesse a Stanzákat.

Fesse meg a város jelvényét!

Közben Firenze megenyhült és 1456-ban ismét megengedte Sansepolcrónak, hogy a városi magisztrátus használatba vegye az 1441-ben tőlük elvett elöljárósági palotát. Ekkor alakítják ki a nagy tanácsterem jelenlegi formáját, amennyiben az eredeti nagyteremből egy fallal leválasztottak egy kisebb tanácstermet, melyből kettős ajtón keresztül lehetett átjutni a hatvan tanácsos tágasabb aulájába. A magisztrátusok kisebb terme arra szolgált, hogy a szűkebb városvezetés (Conservatori) itt hozza meg előzetes döntéseit és javaslatait, amiket aztán a nagytanács tagjai elé terjesztettek. Ekkor és ebben a lelkiállapotban döntöttek úgy, hogy az amúgy is közülük való Piero della Francesca pictort kérik fel arra, hogy a két átjáró ajtó közé fesse meg a város „védőszentjét”, aki pedig nem más, mint a Szent Sírból kilépő Feltámadott Üdvözítő. Sansepolcro Ura nem anghiari vagy casciani csaták győztese, hanem a bűnt legyőző mindenható Pantokrátor. Ha Firenze védőszentje Keresztelő Szent János és a Virágos Boldogasszony, akkor a kicsi Szentsírvár azt emeli fel, akihez a Madonna és az Előfutár csak „ikonosztáz-kapuk”. Ez a boltíves „kabinet-terem” végül egyfajta oratórium lett, melynek freskója előtt térdelve imádkoztak a városvezetők. Mielőtt bevonultak az ülésre, négy katona között imádkoztak a Feltámadotthoz, először önmagukért, hogy a mindenség Bírája meg ne ítélje őket és esendőségükben helyes ítéletet hozzanak, majd azokért fohászkodtak, akikről nekik kellett döntést és ítéletet hozniuk a Hatvanakkal együtt. Abban az időben a szellemi és lelki, a profán és a szent még testvérek voltak.

S abban az időben a város délnyugati sarkában állott még a Santa Chiara eredeti kolostortemplom ferencrendi szerzetesnővérek számára, melynek főoltárképét az a sziénai Niccolò di Segna festette, akinek apja, Segna di Buonaventura magától Ducciótól és Simone Martinitól tanult. Ott lüktet a 44 alakos Feltámadás oltárképben a korai trecento egész hagyománya, középütt azzal a Risurrezionéval, mely felépítésben pontosan megfelel Piero freskójának. Vagy mégsem egészen felel meg annak?

A festő számot vet: régi formában egészen újat festek

Piero della Francesca, a matematikus festő, miután megkapta az elöljárósságtól a megbízatást, leült és számot vetett, valójában mindennel. Az előtte álló feladat, háta mögött Rómában a pápai és az arezzói Szent Kereszt felmagasztalása komissziók mesteri végrehajtásával, olyan kihívást jelentett, mely témájánál fogva is a legnagyobb. „Harmadnapra föltámad az Úr” az Írások szerint, s úgy látszik, föltámad a csillaga magának Borgo Sansepolcrónak is, egy olyan itáliai társadalmi és kulturális összefüggésben, mely végre rátalál a gyökerére és megújítja a régi rendet. Ismerte az újakat is, a kortárs rinascimento Feltámadás ábrázolásait. Firenzében a Dómban látta Paolo Uccello üvegablakát, amint a feltámadt Krisztus elegánsan fellebeg a sírból és járt a liliomos város Szent Apollónia kolostora refektóriumában is, ahol Andrea del Castagno az Utolsó Vacsorát, a Keresztrefeszítést és a Feltámadást is megfestette, mesterien. Jól megnézte a szarkofágnak nekidűlő sírőrző katonákat. Jóllehet a quattrocentóból való kortársak közelebb álltak hozzá, mégis a trecentóhoz nyúlt vissza és formailag átvette Niccolò di Segna sansepolcrói táblaképét. A régi formának adott teljesen új tartalmat, de olyannyira, hogy még a régi keretben is túllépett kortársai formavilágán.

A Feltámadott lesz Borgo Sansepolcro Ura!

Olyan Feltámadottat akart festeni, aki Úr, Küriosz mindenek felett, de Ura legelőször saját városának, melynek falait a szarkofág kősír jelzi. Jézus úgy lép ki a sírból, ahogy az őrt álló katona lép szolgálati helyére. Piero a városház-magisztrátus emblémáját festi meg, mely identitást, új önazonosságot ad. Nem templomi kép ez, de mégsem kevésbé vallásos ihlet teremti, mint ahogy a Várandós Szűzanya képét festette anyja közeli falujában. Ennek a képnek kell ugyanis erőssé, egyenessé tenni a legszűkebb városvezetést, hogy úgy álljanak a város élén, ahogy Piero Feltámadott Ura fordul a mindenség felé. Példa és védelmező egyszerre, aki kérlelhetetlenül jelzi: itt én vagyok az Úr. Mondja ezt a városlakóknak, de üzeni az idegeneknek is, főként Firenze lakóinak, hogy föltámadt Borgo Sansepolcro Ura!

Igen, az a tekintet! Aki egyszer rátekint, nem szabadul tőle. Nem erőszakos, nem csábító, nem hízelgő, nem ígér semmit. Csak állít valamit, és amit állít, az ő saját Maga. Egyszerűen van, erős, meggyőző létezéssel. Határozott, erős férfias határozottsággal, akinek ereje mégsem atléta-termetéből fakad, hanem belső szilárdságából. Ez az összeszedettség megnyugtató, harmonikus. Tudja, hogy eljött végre az ő ideje és most fellép a vártára. Emberségét nyíltan felfedi, rajta láthatók az áldozatvállalás sebei. Kimondhatatlan és elérhetetlen örök Istenségét jelzi a méltósággal hordott ruha, mely egyszerre az a lepel, melyet a hagyomány a fehérgyolcsos angyaloktól neki kölcsönöz, de ami mégis a mértékadó római ősök tógaviselete. Térdére támaszkodó baljával fogja össze a redőket, mint egykor tán a szenátorok a római Curia tiszteletreméltó épületében. Ha lobogós jobbja a megváltás győzelmét hirdeti, akkor balja a jog uralmát jelzi. Ezzel megbízatást ad a magisztrátusnak: Isten Fia ítélete alatt álló ítélkezők legyenek. A sansepolcrói Feltámadott freskója mégiscsak szentkép, melyben az őrzés-megtartás missziója mellé az Úr még az ítélkezést is delegálja, amit térden állva, imádsággal fogadnak a városbírák.

A festő önarcképe

A feltámadott kezében a vexillum regis, királyi zászló leng. Fölemeli és a lobogó vászna, rajta a kibomló kereszttel idézi az ősi himnuszt: Királyi zászló jár elől, Keresztfa titka tündököl, Melyen az élet halni szállt S megtörte holta a halált. A zászló hosszú nyele a síron túl, a szarkofág előtt ér földet. Ez az új világtengely, az axis mundi, a mindenség új rendje, s lám máris szolgál, mert a sírőrző katona, Vasaritól tudjuk, maga a festő, Piero della Francesca önarcképével. Nem a sírnak támasztja a hátát, nem a szarkofág kerevetére hajtja a fejét, hanem Krisztus zászlaja nyele, az élet új fája lesz az ő támasza, mely az álom öntudatlanságában is megtartja a ráhagyatkozót. Katonák okozták a város vesztét egykor és most sem katonák adják az új rend erejét. Noha először is ők a bibliai sírőrző római katonák, de most szerepük valami átvezetést jelent, abba az újba, amit tán álmodnak. A baloldali már érintést kapott és álmon túl, a feltámadás villanásában kezeit arcába temeti, mert egyelőre ez a fény elviselhetetlen. Jobboldali párja az Arc felé fordítja hanyatló tekintetét, mintha a valóságot álmodná, hogy a gondosan mögötte, a sarokban megfestett kő, az elvetett kő, a történelemből kimagasló szegletkő, valóban maga az Igazság és a teljes Valóság. 

Színeiben a freskó egészét uralja a Feltámadott rózsaszín leple. Olyan erős a jelenléte, hogy feltétlenül központi üzenet hordoz. Mondhatjuk, hogy igen, rendben van, hiszen Piero egyszerűen csak átvette Niccolò di Segna sansepolcrói táblaképe Krisztus-köntösének rózsaszínjét. Átvette, igen, de nem olyan egyszerűen!

A liturgia segítségével: Renovatio Mundi – a Világ megújítása

Itt van egy lényegi gondolat, amit nem Piero teremtett, csak észrevett és alkalmazott. De ebben azért zseniális, mert rajta kívül ezt így senki nem csinálta, sem előtte, sem utána. A gondolat pedig valójában teológiai gondolat, melyet a liturgia befogadott és megénekelt, a művész elődök pedig festették, faragták és ránk hagyták. Az egyház időbeli önazonosságát a Szentírás mértékadó volta garantálja, mert sem hozzátenni, sem elvenni nem lehet belőle. De a belőle kivezetett megértés, a teológia – sűrűre és kötelezőre zárva a dogma – folyamatosan fejlődik. Az éneklő, imádkozó egyház a maga zseniális fogékonyságával leginkább a zsolozsmanyitány himnuszokban lépett mindig könnyedén tovább, de fordítva is igaz, imádsága sokszor évszázadokon át megőrzött olyan lényegi felismeréseket, melyek az idők folyamán valamiképp háttérbe szorultak. Így volt ez a megváltás érvényességi körének az értelmezése tekintetében. Pál apostol a kolosszeiekhez írt levelében ( Kol 1,13-23) Krisztust a világ Teremtőjének és a mindenség Megváltójának nevezi. Ezt a kozmikus krisztológiát Kelet kereszténysége mind a mai napig megőrizte, de még a Nyugat is így értelmezte nagyjából a román kor végéig, ránk hagyva templomkapuk bélletein és a főhajó padlózatán az évi körforgás csillagjegyeit. Krisztus Artifex mundi, a világ teremtője, aki a románkori teremtés freskókon sokszor kezében körzővel, mint az Atya Logosza, megtervezi és azonnal létre is hozza a világot. A megváltás nemcsak az embert érinti és nemcsak szűkítő morális értelmezése van, hanem a vajúdó világ éppúgy megváltatott, mint a menny, a látható és a láthatatlan. Ennek a világmegváltó szemléletnek kései képviselője a párizsi Notre-Dame kanonokrendi Saint-Victor apátságának géniusza, Adam de Saint-Victor, Szentviktori Ádám, aki a 12. század első felében alkot és szerez himnuszokat a székesegyház számára. Háromszáz évvel később ezen himnuszok egyikét, a Renovatio mundit, a Világ megújításának a húsvétvasárnapi szekvenciáját a sansepolcrói bencések is énekelték Piero idejében. Babitsunk mívesen így fordítja: „Az egész világ újul. Új örömök intenek. Ahogy föltámadt az Úr, föltámadnak mindenek. Érzik Alkotójukat, mily erős, és Urukat szolgálják az elemek. A tűz lobog és röpül. A levegő szétterül. A víz árad s völgybe gyűl. A föld biztonságban ül. A mi könnyű, föltolul, és a mélybe hull a súly. Minden, minden megújul. Már az ég nem oly borús, a tenger sem háborús, a szél sem oly vad, oly bús. Földi lejtőnk kivirult. Újra zöldell a kopár, újra meleg a sugár, mivel a tavasz kigyúlt.”   

Krisztus a Mindenség Ura

Piero freskóján tavasz van, mert a világ természetét a megváltás megújítja. Éppen ezért elhagyta Niccolò di Segna sansepolcrói táblaképének arany hátterét, amivel a trecento mestere a megváltás időtlen isteni dimenzióját hangsúlyozta, mint a megváltás egyéb más mozzanatánál is. Piero lágyan hullámzó toszkán dombjain újra zöldell a kopár szik, kár, hogy a képek maradék zöld színe nem adja vissza az eredeti üde sejtelmességét. Ez a lágy zöld volt a komplementere a Krisztus lepel rózsaszínjének, ami a hajlatokban gyöngyház-ragyogású visszfényekbe fordul át. A régi és az új, az elesett és a feltámadott, a halott és az élő ellentétpárját Piero fákkal fejezi ki. Mértani rendbe szedi őket, ahogy a bal- és jobboldali, átlósan széttartó fák két világrendet jelentenek. Azt is pontosan megszerkeszti, hogy a diagonálisan szétnyíló, távolba ollózó két fasor enyészpontja éppen a kősír-szarkofág, vagyis Sansepolcro közepe! Ahogy ő is onnan támadt, onnan indul az Élet, de ő szentesíti, hagyja jóvá a halált. Az öreg és lombtalan csupasz fák a terméketlenséget jelzik, köröttük a kert kietlen, mint a bűnbeesés után tövist és bogáncsot termő egykori Éden. A másik, az igazi Kert virul a fiatal fáival, sűrűn lombos koronájával. Ennek az új életet harsogó kertnek egyik völgyében húzódik meg szinte észrevétlen az Isten Városa, a Civitas Dei, ahogy Szent Ágoston azt megírta a 122. zsoltár nyomán: „Jeruzsálem – Piero képén Borgo San Sepolcro –, városnak épült, részei pompásan egybeillenek”.

Látószögek: dupla perspektíva

Piero a képet valószínűsíti, azaz nem falra festett képként mutatja, hanem kitekintésnek. Ezt jelzi a két szépen hornyolt korinthusi oszlop, ami között – éppen a háta mögött fekvő Hatvanak termében – valósul meg a Feltámadás. Teszi ezt azzal a szándékkal, hogy a magisztrátusok a jelenetet valóságos eseménynek, az élet részének tekintsék. A freskókép közepe szemmagasság fölött van, messze túlmagaslik a két bejárati ajtó szemöldökfáján. A sírőrző alvó katonákat egy távlati szerkesztés jegyében alulról lehet szemlélni, s valóban, a zászlónyélnek dűlő festő, Piero della Francesca állát is látjuk. Ám mégis, a tavasz-zsenge rózsaszín-ruhás Feltámadott, noha fölöttünk áll, ugyanazon képen egy másik, távlati szerkesztés jegyében velünk egy síkban van, frontálisan néz ránk nyílt tekintetével. Piero, a szerkesztés mestere, ezzel a kettős perspektívával bennünket, az alulról szemlélőket, mintegy fölemel az ő világába és őrtálló társává tesz.

Egy angol tiszt nem lövet, a freskó megmenekül

Még csak egy szót a kép sorsáról. A mester öregkorára már nem festett, matemetika-traktátusokat írt, így aztán el is feledkeztek róla, mint pictorról, bár tanítványai, köztük Perugino és Ghirlandaio továbbvitték a sansepolcrói hatást. A feledés jegyében le is mázolták később fehérre az elöljárósági palota kabinet-termében a Resurrectiót. Így maradt meg a 18. századvég fordulóján, amikor francia csapatok feldúlták, többek között, Arezzo San Francesco templomát és a szentélyben, Piero della Francesca „A Szent Kereszt megtalálása” gyönyörű freskói alatt tüzet gyújtottak a lovaiknak. El is pusztították a páratlan alkotás jó részét, annak ellenére, hogy alkotója éppen hazájuk nevét hordozta: Francesca! Csak a 19. században fedezik fel ismét Pierót, és ha a franciák nem becsülték, akkor jött két angol! Először Aldous Huxley, a híres angol író és műkritikus, 1925-ben. Megáll a kép előtt és írja: „It stands there before us in entire and actual splendour, the greatest picture in the world. Előttünk áll teljes valódi ragyogásában a világ legnagyobb képe”. Olvassa ezt később egy másik angol katona és viszi magával szívében, mert a Sors őrá bízta a Feltámadott oltalmát. A második világháborúban gyalogsági tüzértisztként ő vezényli a visszavonuló és Sansepolcróban magukat besáncoló német katonák elleni támadást. Minden angol ágyú torka a város ellen fordul, benne a stratégiai pontokkal, így a városházával is. Az egész angol ezred érthetetlen bámul órákon át a tehetetlennek tűnő Tony Clarke tüzértisztre, akinek szívében ott visszhangzik Huxley szava: „a világ legnagyszerűbb képe”. Megvárja, míg a németek elvonulnak és megmarad Piero della Francesca képe. A hálás város-magisztrátus Piero képe előtt döntést hozott és hálaképpen utcát neveztek el a derék brit tüzértisztről, „aki jól tudott nem lőni”.

Mai önzetlen jótevő

És végül 2014-ben jött Aldo Osti, egy idős milánói műgyűjtő, aki azt mondta Szentsírvára magisztrátusának, hogy a híres képe restaurálásának „a felét állom”. Hároméves munka után, most márciusban adták át a képet a nagyközönségnek: a kép megújítása utána a világ megújítására. Eredeti, gyöngyházfényes színében ragyog a Renovator Mundi, királyi zászlók lengenek… Tavasz van. Feltámadt a Feltámadás!    

(vl)                             

29/04/2018 10:08