Isten nyomában: Martos Balázs atya elmélkedése Húsvét 6. vasárnapjára

Húsvét 6. vasárnapján egyfajta válogatást olvasunk az Apostolok cselekedetei 10. fejezetéből. Ez a fejezet a könyv leghosszabb egybefüggő elbeszéléséhez tartozik (vö. ApCsel 9,32–11,18) a pogány Kornéliusz megtéréséről, vagy még inkább arról, hogyan ismeri fel Péter, és hogyan hirdeti majd, hogy Isten üdvözítő kegyelme Jézus Krisztusban most már a pogányokra, minden emberre kiárad. Húsvét vasárnap ebből a hosszú történetből Péter hitvallásnak is beillő beszédét olvastuk. Most három részletre figyelünk: Péter és Kornéliusz találkozásának jelenete a színhelyre emlékeztet; Péter beszédének ünnepélyes kezdete még egyszer Isten nagylelkű szeretetét idézi; végül a Szentlélek eljövetele, ez a kis pünkösd, amely itt a pogányok körében megvalósul, előre készít minket pünkösd közelgő ünnepére.

Ahogy Péter belép Kornéliusz házába, ez leborul előtte, mintha istenség vagy legalább angyal volna. Hasonlóképpen borultak az asszonyok Jézus lábához a feltámadás reggelén, és leborul a látnok az angyal előtt a Jelenések könyvében (vö. Mt 28,10; Jel 19,10). Milyen jó, hogy az angyal figyelmezteti a látnokot, csak Isten előtt hajoljon meg, ugyanígy Pál és Barnabás rászól a bálványimádó kedvű lisztraiakra (ApCsel 14,15), most meg Péter is felkelti a századost: „Kelj föl, én magam is ember vagyok.” Lukács elbeszélése a zsidó gondolkodásmódot és vele az általános megfigyelést tükrözi: a pogányok hajlamosak a bálványimádásra. A zsidó hit, az ószövetségi kinyilatkoztatás már tisztította az Istenről alkotott elképzelést. Egyszerre igaz, hogy Péterben, Jézus követében van valami Jézus erejéből és Jézus méltóságából, s ugyanakkor az, hogy ha minden ember felismeri Isten jóságát és dicsőségét, akkor egymás méltóságát is jobban elismerhetik.

Péter ünnepélyes beszédet mond. Átlépett egy küszöböt, tényleges és képes értelemben. Belépett a pogány Kornéliusz házába, s ezzel azt az evangéliumot hirdeti, amely kilép a világba, megszólítja nemcsak a zsidóságot, amelynek az ígéretek szóltak, hanem minden jóakaratú embert. Péter beszédének ünnepélyes kezdete az egész történés első, emberi csúcspontjára figyelmeztet: a jelenlévők felismerik egymásban Isten működését, ajándékait. Isten nem személyválogató, „nem néz sem személyre, sem ajándékra, igazságot szolgáltat árvának és özvegynek, szereti a jövevényt, s ad neki eledelt és ruházatot” – mondja a Második Törvénykönyv (MTörv 10,17). A Törvény a zsidó közösséget biztatta, hogy legyen befogadó, ossza meg életét és erejét a gyengékkel, kiszolgáltatottakkal. Péter most ünnepélyesen, többször bátorítottan, látomástól vezetve azt mondja ki ezekkel a szavakkal, hogy az egyháznak is lépnie kell, ki kell lépnie, meg kell keresnie az idegenek között azokat, akik várnak az örömhírre, akik félik Istent, még ha nem is ismerik pontosan, akik cselekszik az igazságot, lelkük törvénye és igazi vágya szerint.

Ezután következik az esemény valódi csúcspontja, a Szentlélek eljövetele. Az ember megtette, amit lehetett, most már Isten következik, s ő nem is késlekedik. A Szentlélek eltölti a pogányokat, ez pedig újabb jel Péter számára: Isten lépett, Isten megelőzte őt, most hát újra rajta a sor. Az egyház életében rendesen a külső jelekhez, a szentségekhez, köztük a keresztséghez kötjük a kegyelem biztos működését. Ugyanakkor a fordítottja is megtörténhet, meg is történik: ahol Isten előttünk jár, rajtunk a sor, hogy a külső cselekménnyel, rítussal, szentségi jellel emberileg is hitelesítsük és teljessé tegyük, amit Isten megkezdett.

Isten nem személyválogató. De akkor mit jelent, amit az evangéliumban hallunk: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket…” (vö. Jn 15,16)? Hogy nem személyválogató, azt másokra tekintve kell elismernünk, s mintegy mércének tekinthetjük: ne kössük gúzsba Isten kegyelmét! Hogy pedig övé a kezdeményező szeretet, amellyel minket szeretetre és szolgálatra meghívott, azt magunkról tudjuk, és magunknak kérjük újra.