„Krisztus története” - Papini vallomása Krisztusról – P. Szabó Ferenc SJ olvasónaplója
A XX. század első
negyedében a konvertiták, Krisztushoz megtért írók, művészek, filozófusok és más értelmiségiek
sűrű csillagzata tűnt fel Európa egén, lelki horizontján. Igazában már a XIX. század
második felében számos megtérőről hallhattak: a norvég Sigrid Undset, a dán Jörgensen,
a francia Huysmans, és a századforduló előtt Paul Claudel költő, később diplomata.
A századelőn főleg Párizsban szaporodik a megtérők sorozata: főleg Henri Bergson spirituális
filozófiája hatására térnek a katolikus hitre: a költő Péguy és társai, a Maritain-házaspár
és baráti köre; Bergson hatása túllépte Franciaországot (gondoljunk csak a magyar
Dienes Valériára). Még a Párizsban tartózkodó Ady Endrét is megérinti a „megtérések
tornádója”, és sorra írja istenes verseit. Majd szerte Európában új csillagok tűnnek
fel: az angol Chesterton, a német Gertrud von le Fort, az olasz Giovanni Papini. Az
ateista és antiklerikális firenzei író, Giovanni Papini (1881-1956) megtérése
az első világháború után nagy feltűnést keltett. 1921-ben megjelent Storia di Cristo
vagyis Krisztustörténete c. könyvével világhírre tett szert. Csaknem
valamennyi világnyelvre lefordították. Magyarra Révay József ültette át, és Fülep
Lajos bevezetésével jelent meg 1925-ben.
Újra elkezdtem olvasni Papini vallomását,
aki a megtértek hevével, tüzes szenvedéllyel ír Krisztusról, az Üdvözítőről. Erre
az indított, hogy a svájci jezsuiták francia folyóirata, a Choisir legújabb
számában megjelent egy cikk az olasz konvertitáról („Az erőszakosok ragadják el az
eget”) Gérard Joulié írótól, hogy 2010-ben újra megjelent francia fordításban Krisztus
története. Joulié szerint Giovanni Papini egy kicsit Léon Bloy-ra, valamint a
költő Péguy-re emlékeztet. Csakugyan, mint a két francia konvertita, az olasz író
is azt hangsúlyozta, hogy Jézus, a Szegény a szegényekért, elesettekért, elnyomottakért
jött. Ő a Szabadító, mindenki Üdvözítője, akihez könyve végén így fohászkodott:
„Szükségünk
van Rád, csak Reád, senki másra. Csak Te, aki szeretsz minket, csak Te érezheted mindnyájunk
iránt, akik szenvedünk, azt a szánalmat, amelyet mindegyikünk érez önmaga iránt. Csak
Te magad érezheted, hogy milyen nagy, milyen mérhetetlenül nagy szükség van Rád ebben
a világban, a világnak ebben az órájában. (…) Mindenkinek szüksége van Rád, azoknak
is, akik nem tudják, azoknak még inkább, mint azoknak, akik tudják. Az éhes azt képzeli,
hogy kenyér után kell járnia, pedig Rád éhezik (…) Aki a szépséget keresi a világban,
az tudtán kívül is Téged keres, Aki magad vagy a teljes-tökéletes szépség; aki gondolataiban
az igazságot kergeti, akaratlanul is téged kíván, Aki az egyetlen megtudni érdemes
igazság vagy; és aki a békéért töri magát, téged keres, az egyetlen békességet, amelyen
a legzaklatottabb szívek is megnyugvást találhatnak. Téged hívnak ők, anélkül,
hogy tudnák, hogy Téged hívnak, és az ő kiáltásuk kimondhatatlanul fájdalmasabb, mint
a miénk.(…)
Mennyire időszerű a mai globalizációs világválság idején, a
Mammont imádó Bankárok uralma alatt nyögő Európában a „Mammon” című fejezete!
A világháború gyötrelmeire emlékező Papini szembeállítja az evangéliumi (lélekben)
szegényeket „az anyag szerinti”, materialista gazdagokkal. „A Forum Pénzváltói, Jeruzsálem
Pazarlói, Firenze és Frankfurt Bankárjai, London Lordjai, New York Milliárdosai” nem
egyebek „sajnálatra méltó koldusoknál”, akik „fizetett szolgái egy kegyetlen Úrnak,
akik arra vannak kárhoztatva, hogy minden áldott nap meggyilkolják a tulajdon lelküket.”
(264)
„A Szerző az Olvasóhoz” c. bevezetőjében Papini megmagyarázza
szándékát, műve „irodalmi műfaját”. Nem „tudományos történelmi” munkát, exegetikai
és teológiai művet akart írni, hanem egyszerű élménybeszámolót: olyan eleven könyvet,
„amely elmélyedő élénkségével még jobban megeleveníti Krisztust, az örökké élőt, az
élők szemében. Amely megérezteti, hogy ő jelen van a jelenvalók között, örök jelenvalóóságában.”(13)
Megpróbálta megközelíteni ezt az eszményt. A négy evangéliumra támaszkodott. Kevés
más forrást használt (15) „Építő”, igaz könyvet akart írni, nem „szépirodalmi” művet,
vagy „tiszta költészetet” adni; „mert nagyobb gondja volt, legalább ezúttal, az igazság,
mint a szépség.” „Költői hajlama talán segítségéra volt abban, hogy aktuálisabbá s
bizonyos mértékig frissebbé tehette a régi dolgok felelevenítését, amelyek mintha
megkövesedtek volna a megszentelt képzetek titokzatosságában.” (21)
Krisztus
története magyar fordításának értő bevezető tanulmányában Fülep Lajos, miután
megmagyarázta, miért nem Jézus életét, hanem Krisztus történetét írta
meg Papini,ezeketjegyzi meg:
„Annak a történetében, ki ennyire
sub specie aeternitatis /az örökkévalóság égisze alatt/ áll az emberek szeme
előtt s él lelkükben, már nem olyan fontos a kronológia – s ezért lehet megírni az
ő történetét az evangéliumok hézagos kronológiája alapján is, sőt, az evangéliumok
alapján már csak az övét lehet. Mert Krisztus történetébe maga az alak a fontos,
az, hogy milyennek, minek látjuk, tapasztaljuk őt – az ő története az ő alakjának
kibontakozása. Alakja pedig az evangéliumok biográfiailag hézagos adataiból hiánytalan
teljességgel bontakozik ki s látható annak, akinek van szeme a látásra. (…) Papini
ezt a Krisztust találta meg: Ő ma ugyanúgy itt van, jelen van a hívő számára, mint
kétezer évvel ezelőtt, s ma ugyanúgy megtapasztalható, megélhető, mint akkor.” Csakugyan,
ez a könyve is, mint a többiek, személyes vallomásnak tekinthető, a szó ágostoni
értelmében.
Mielőtt továbbmennék, megjegyzem: a lét értelmével vívódó Márai
Sándor a Harmincezüstpénz c. szintén vallomásszerű könyvében „Az alak”
c. ragyogó fejezetben költői beleéléssel megközelíti az evangéliumok hiteles Jézus-arcát.
De – úgy tűnik – még túl racionalista maradt, hiányzott nála az ágostoni és a pascali
„szív”, és főleg a hit szeme, hogy világosan megvallja Jézus istenségét. Egy
másik nagy írónk, Kodolányi János Én vagyok c. nagy regényében Papinihez hasonló
hitvallást fogalmazott meg Jézusról.
Giovanni Papini megtérése előtti, korábbi
lelkiállapotát, hitetlen vergődését Un uomo finito, magyarul Élőhalott
(1927) c. vallomáskötetében tárta fel: „Én nem hittem Istenben, Isten tehát számomra
nem létezett, és sohasem létezett. Én akarom őt megteremteni a jövő számára, és magamból,
a gyenge és nyomorult emberből akarok legfőbb lényt, uralkodót, gazdagot és hatalmasat
csinálni.” Érdeklődött a spiritizmus és az okkult tudományok iránt is. (Miként a francia
filozófus Gabriel Marcel megtérése előtt.) Ateizmusa, pesszimizmusa, az abszurd életérzése,
később Sartre vagy a fiatal Camus írásaira emlékeztet. Papini fellázad saját abszurd
életének balsorsa ellen. A filozófiák nem hozzák meg számára a megoldást. Mint Nikodémus,
Krisztussal beszélgetett. Olvasta Szent Ágostont (akiről később könyvet írt) töprengett
Pascalon, ízlelgette a Fiorettit (Szent Ferenc Virágoskertjét), Szent Ignác Lelkigyakorlatát
is olvasta. Lehetséges, hogy a „Két zászlóról” szóló elmélkedés is hatott rá, hiszen
oly sokat foglakozott a Sátán országával.
Papini átélte az első világháború
borzalmait, amikor Itáliát, Európát és a világot vér szennyezte, „hogy eldöntsék:
kinek legyen a legtágasabb szérűje és a legduzzadtabb erszénye”– írja az 1921-es Krisztus
története epilógusában. „Csakhogy ez a szörnyű kísérlet nem vált javásra senkinek.
Mind szegényebbek, mint azelőtt, mind éhezőbbek, mint azelőtt, mindenki odasereglett
az Üzlet-isten agyaglábai elé, hogy feláldozza neki a maga békességé és a mások életét.
Az isteni Üzlet és a szentséges Pénz uralkodik – még inkább, mint a múltban – a démonoktól
megszállott embereken…”
A megtért Papini 1919 óta már az Evangélium követőihez
tatozott. Krisztus története, mint jeleztem,egy hosszú imádsággal zárul:
„Könyörgés Krisztushoz.” Ebből idézek befejezésül:
„Azért jöttél,
hogy üdvözíts; azért születtél, hogy üdvözíts; azért szólottál, hogy üdvözíts; keresztre
feszíttetted magad, hogy üdvözíts; a te mesterséged, a te munkád, a te küldetésed,
a te életed az üdvözítés. És nekünk, ma, ezekben a szürke és gonosz napokban,
ezekben az években, amelyek a borzalom és a szenvedés összesűrűsödése, elviselhetetlen
felfokozódása, nekünk szükségünk van, halogatás nélkül, az üdvösségre. (…)
Sohasem volt mégolyan nagy szükség a te Üzenetedre, mint ma, és soha még úgy nem feledkeztek
meg róla s meg nem vetették, mint ma. A Sátán Országa tökéletes kiteljesedéséhez érkezett,
és az üdvösség, amit tapogatódzva mindnyájan keresnek, nem lehet másutt, csak a te
Országodban.” (…) „A nagy kísérlet vége felé jár. Az emberek azzal, hogy eltávolodtak
az Evangéliumtól, a pusztulás és a halál karjaiba hanyatlottak. Nem egy ígéret s nem
egy fenyegetés beteljesedett. Kétségbeesésünkben immár nincs egyebünk, mint a reménység,
hogy visszatérsz. (…) Legyen meg a te akaratod, most és mindenkor, a mennyben és a
földön. De mi, az Utolsók, mi várunk Téged, Téged fogunk várni minden áldott nap,
bármily méltatlanok vagyunk is rá, bármennyi lehetetlenség tornyosul is elénk. És
minden szeretet, amit ki tudunk facsarni kiégett szívünkből, Érted fog égni,
Keresztre feszített, ki meggyötörtettél a mi szeretetünkért, s aki most minket
gyötörsz engesztelhetetlen szereteted minden hatalmával.”