közösségi hálók:

RSS:

Vatikáni Rádió

A pápa és az egyház hangja párbeszédben a világgal

nyelv:
Vatikáni Rádió

Honlap / Kultúra és társadalom

„Krisztus története” - Papini vallomása Krisztusról – P. Szabó Ferenc SJ olvasónaplója


RealAudioMP3 A XX. század első negyedében a konvertiták, Krisztushoz megtért írók, művészek, filozófusok és más értelmiségiek sűrű csillagzata tűnt fel Európa egén, lelki horizontján. Igazában már a XIX. század második felében számos megtérőről hallhattak: a norvég Sigrid Undset, a dán Jörgensen, a francia Huysmans, és a századforduló előtt Paul Claudel költő, később diplomata. A századelőn főleg Párizsban szaporodik a megtérők sorozata: főleg Henri Bergson spirituális filozófiája hatására térnek a katolikus hitre: a költő Péguy és társai, a Maritain-házaspár és baráti köre; Bergson hatása túllépte Franciaországot (gondoljunk csak a magyar Dienes Valériára). Még a Párizsban tartózkodó Ady Endrét is megérinti a „megtérések tornádója”, és sorra írja istenes verseit. Majd szerte Európában új csillagok tűnnek fel: az angol Chesterton, a német Gertrud von le Fort, az olasz Giovanni Papini.
Az ateista és antiklerikális firenzei író, Giovanni Papini (1881-1956) megtérése az első világháború után nagy feltűnést keltett. 1921-ben megjelent Storia di Cristo vagyis Krisztus története c. könyvével világhírre tett szert. Csaknem valamennyi világnyelvre lefordították. Magyarra Révay József ültette át, és Fülep Lajos bevezetésével jelent meg 1925-ben.

Újra elkezdtem olvasni Papini vallomását, aki a megtértek hevével, tüzes szenvedéllyel ír Krisztusról, az Üdvözítőről. Erre az indított, hogy a svájci jezsuiták francia folyóirata, a Choisir legújabb számában megjelent egy cikk az olasz konvertitáról („Az erőszakosok ragadják el az eget”) Gérard Joulié írótól, hogy 2010-ben újra megjelent francia fordításban Krisztus története. Joulié szerint Giovanni Papini egy kicsit Léon Bloy-ra, valamint a költő Péguy-re emlékeztet. Csakugyan, mint a két francia konvertita, az olasz író is azt hangsúlyozta, hogy Jézus, a Szegény a szegényekért, elesettekért, elnyomottakért jött. Ő a Szabadító, mindenki Üdvözítője, akihez könyve végén így fohászkodott:

„Szükségünk van Rád, csak Reád, senki másra. Csak Te, aki szeretsz minket, csak Te érezheted mindnyájunk iránt, akik szenvedünk, azt a szánalmat, amelyet mindegyikünk érez önmaga iránt. Csak Te magad érezheted, hogy milyen nagy, milyen mérhetetlenül nagy szükség van Rád ebben a világban, a világnak ebben az órájában. (…) Mindenkinek szüksége van Rád, azoknak is, akik nem tudják, azoknak még inkább, mint azoknak, akik tudják. Az éhes azt képzeli, hogy kenyér után kell járnia, pedig Rád éhezik (…) Aki a szépséget keresi a világban, az tudtán kívül is Téged keres, Aki magad vagy a teljes-tökéletes szépség; aki gondolataiban az igazságot kergeti, akaratlanul is téged kíván, Aki az egyetlen megtudni érdemes igazság vagy; és aki a békéért töri magát, téged keres, az egyetlen békességet, amelyen a legzaklatottabb szívek is megnyugvást találhatnak. Téged hívnak ők, anélkül, hogy tudnák, hogy Téged hívnak, és az ő kiáltásuk kimondhatatlanul fájdalmasabb, mint a miénk.(…)

Mennyire időszerű a mai globalizációs világválság idején, a Mammont imádó Bankárok uralma alatt nyögő Európában a „Mammon” című fejezete! A világháború gyötrelmeire emlékező Papini szembeállítja az evangéliumi (lélekben) szegényeket „az anyag szerinti”, materialista gazdagokkal. „A Forum Pénzváltói, Jeruzsálem Pazarlói, Firenze és Frankfurt Bankárjai, London Lordjai, New York Milliárdosai” nem egyebek „sajnálatra méltó koldusoknál”, akik „fizetett szolgái egy kegyetlen Úrnak, akik arra vannak kárhoztatva, hogy minden áldott nap meggyilkolják a tulajdon lelküket.” (264)

A Szerző az Olvasóhoz” c. bevezetőjében Papini megmagyarázza szándékát, műve „irodalmi műfaját”. Nem „tudományos történelmi” munkát, exegetikai és teológiai művet akart írni, hanem egyszerű élménybeszámolót: olyan eleven könyvet, „amely elmélyedő élénkségével még jobban megeleveníti Krisztust, az örökké élőt, az élők szemében. Amely megérezteti, hogy ő jelen van a jelenvalók között, örök jelenvalóóságában.”(13) Megpróbálta megközelíteni ezt az eszményt. A négy evangéliumra támaszkodott. Kevés más forrást használt (15) „Építő”, igaz könyvet akart írni, nem „szépirodalmi” művet, vagy „tiszta költészetet” adni; „mert nagyobb gondja volt, legalább ezúttal, az igazság, mint a szépség.” „Költői hajlama talán segítségéra volt abban, hogy aktuálisabbá s bizonyos mértékig frissebbé tehette a régi dolgok felelevenítését, amelyek mintha megkövesedtek volna a megszentelt képzetek titokzatosságában.” (21)

Krisztus története magyar fordításának értő bevezető tanulmányában Fülep Lajos, miután megmagyarázta, miért nem Jézus életét, hanem Krisztus történetét írta meg Papini, ezeket jegyzi meg:

„Annak a történetében, ki ennyire sub specie aeternitatis /az örökkévalóság égisze alatt/ áll az emberek szeme előtt s él lelkükben, már nem olyan fontos a kronológia – s ezért lehet megírni az ő történetét az evangéliumok hézagos kronológiája alapján is, sőt, az evangéliumok alapján már csak az övét lehet. Mert Krisztus történetébe maga az alak a fontos, az, hogy milyennek, minek látjuk, tapasztaljuk őt – az ő története az ő alakjának kibontakozása. Alakja pedig az evangéliumok biográfiailag hézagos adataiból hiánytalan teljességgel bontakozik ki s látható annak, akinek van szeme a látásra. (…) Papini ezt a Krisztust találta meg: Ő ma ugyanúgy itt van, jelen van a hívő számára, mint kétezer évvel ezelőtt, s ma ugyanúgy megtapasztalható, megélhető, mint akkor.” Csakugyan, ez a könyve is, mint a többiek, személyes vallomásnak tekinthető, a szó ágostoni értelmében.

Mielőtt továbbmennék, megjegyzem: a lét értelmével vívódó Márai Sándor a Harminc ezüstpénz c. szintén vallomásszerű könyvében „Az alak” c. ragyogó fejezetben költői beleéléssel megközelíti az evangéliumok hiteles Jézus-arcát. De – úgy tűnik – még túl racionalista maradt, hiányzott nála az ágostoni és a pascali „szív”, és főleg a hit szeme, hogy világosan megvallja Jézus istenségét. Egy másik nagy írónk, Kodolányi János Én vagyok c. nagy regényében Papinihez hasonló hitvallást fogalmazott meg Jézusról.

Giovanni Papini megtérése előtti, korábbi lelkiállapotát, hitetlen vergődését Un uomo finito, magyarul Élőhalott (1927) c. vallomáskötetében tárta fel: „Én nem hittem Istenben, Isten tehát számomra nem létezett, és sohasem létezett. Én akarom őt megteremteni a jövő számára, és magamból, a gyenge és nyomorult emberből akarok legfőbb lényt, uralkodót, gazdagot és hatalmasat csinálni.” Érdeklődött a spiritizmus és az okkult tudományok iránt is. (Miként a francia filozófus Gabriel Marcel megtérése előtt.) Ateizmusa, pesszimizmusa, az abszurd életérzése, később Sartre vagy a fiatal Camus írásaira emlékeztet. Papini fellázad saját abszurd életének balsorsa ellen. A filozófiák nem hozzák meg számára a megoldást. Mint Nikodémus, Krisztussal beszélgetett. Olvasta Szent Ágostont (akiről később könyvet írt) töprengett Pascalon, ízlelgette a Fiorettit (Szent Ferenc Virágoskertjét), Szent Ignác Lelkigyakorlatát is olvasta. Lehetséges, hogy a „Két zászlóról” szóló elmélkedés is hatott rá, hiszen oly sokat foglakozott a Sátán országával.

Papini átélte az első világháború borzalmait, amikor Itáliát, Európát és a világot vér szennyezte, „hogy eldöntsék: kinek legyen a legtágasabb szérűje és a legduzzadtabb erszénye”– írja az 1921-es Krisztus története epilógusában. „Csakhogy ez a szörnyű kísérlet nem vált javásra senkinek. Mind szegényebbek, mint azelőtt, mind éhezőbbek, mint azelőtt, mindenki odasereglett az Üzlet-isten agyaglábai elé, hogy feláldozza neki a maga békességé és a mások életét. Az isteni Üzlet és a szentséges Pénz uralkodik – még inkább, mint a múltban – a démonoktól megszállott embereken…”

A megtért Papini 1919 óta már az Evangélium követőihez tatozott. Krisztus története, mint jeleztem, egy hosszú imádsággal zárul: „Könyörgés Krisztushoz.” Ebből idézek befejezésül:

„Azért jöttél, hogy üdvözíts; azért születtél, hogy üdvözíts; azért szólottál, hogy üdvözíts; keresztre feszíttetted magad, hogy üdvözíts; a te mesterséged, a te munkád, a te küldetésed, a te életed az üdvözítés. És nekünk, ma, ezekben a szürke és gonosz napokban, ezekben az években, amelyek a borzalom és a szenvedés összesűrűsödése, elviselhetetlen felfokozódása, nekünk szükségünk van, halogatás nélkül, az üdvösségre. (…) Sohasem volt mégolyan nagy szükség a te Üzenetedre, mint ma, és soha még úgy nem feledkeztek meg róla s meg nem vetették, mint ma. A Sátán Országa tökéletes kiteljesedéséhez érkezett, és az üdvösség, amit tapogatódzva mindnyájan keresnek, nem lehet másutt, csak a te Országodban.” (…) „A nagy kísérlet vége felé jár. Az emberek azzal, hogy eltávolodtak az Evangéliumtól, a pusztulás és a halál karjaiba hanyatlottak. Nem egy ígéret s nem egy fenyegetés beteljesedett. Kétségbeesésünkben immár nincs egyebünk, mint a reménység, hogy visszatérsz. (…) Legyen meg a te akaratod, most és mindenkor, a mennyben és a földön. De mi, az Utolsók, mi várunk Téged, Téged fogunk várni minden áldott nap, bármily méltatlanok vagyunk is rá, bármennyi lehetetlenség tornyosul is elénk. És minden szeretet, amit ki tudunk facsarni kiégett szívünkből, Érted fog égni, Keresztre feszített, ki meggyötörtettél a mi szeretetünkért, s aki most minket gyötörsz engesztelhetetlen szereteted minden hatalmával.”