Szentszéki stratégiák a magyarországi püspöki székek betöltése érdekében 1945-64 között

Az április 24-én a Római Magyar Akadémián megrendezett nemzetközi konferencián Fejérdy András, az Akadémia tudományos titkára, a rendezvény szakmai szervezője ezzel a címmel tartott előadást.

A nemzetközi konferencia a következő témával foglalkozott: „A katolikus egyház és a kommunizmus Kelet-Közép-Európában: elvi állásfoglalás, stratégia, taktika”.

Az alábbiakban közzétesszük Fejérdy András előadását, amelynek tartalmát műsorunk számára összefoglalt:

A látható, hivatalos egyházi struktúra fenntartására kell-e törekedni oly módon, hogy az az állam szemében is törvényes, legális hierarchia legyen? Vagy inkább egy titkos hierarchiát kell kiépíteni, amely állami szemmel szükségszerűen illegális lesz? Az egyházellenes rendszerek idején a Szentszék ismételten szembesült ezzel a dilemmával, mert az állam törvényei szerint legális hierarchia a kánonjog mércéjével gyakran nem volt összeegyeztethető, azaz egyházi szempontból illegálisnak minősült.

Magyarország esetében a konfliktus formális kiindulópontja az volt, hogy a második világháború után a Szentszék a magyar kormánnyal 1927-ben kötött, a püspökök kinevezésének ügyét szabályozó intesa semplicét érvényét vesztettnek, a magyar kormányzat ellenben változatlanul fennállónak tekintette.

A Szentszék eleinte akadálytalanul érvényesíteni tudta a pápa szabad kinevezési jogát, jóllehet a magyar kormány ismételten tiltakozott az új gyakorlat ellen. A helyzet a teljes kommunista hatalomátvételt követően, 1951 után változott meg gyökeresen, amikor a magyar kormány egy – 1946-ig visszamenőleges hatályú rendelettel – előzetes állami hozzájáruláshoz kötötte a magasabb egyházi hivatalok betöltését. Mivel az Apostoli Szentszék ezt az egyház belső ügyeibe való illetéktelen beavatkozásnak tekintette, változatlanul jogainak érvényesítésére törekedett.

Előadásunkban azt vizsgáljuk, milyen eszközökkel kísérletezett Róma ebben a helyzetben, hogy biztosítsa Magyarországon az egyházmegyék kormányzásához és a szentségek kiszolgáltatásához elengedhetetlen hierarchia folytonosságát, és végül hogyan jutott el az egyház számára hátrányos kompromisszumot jelentő megoldás elfogadásához, azaz az 1964. évi részleges megállapodás aláírásához.

1959 előtt
A Szentszék által alkalmazott stratégiát alapvetően meghatározta, hogy Róma az 1956-os forradalmat követő egyházpolitikai visszarendeződésig, azaz körülbelül 1959-ig nem számolt a kommunizmus tartós fennmaradásával, és ezért alapvetően átmeneti, vagy legfeljebb középtávú megoldásokban gondolkozott. Ennek egyik következménye az volt, hogy ebben az első időszakban külön kezelték azokat az egyházmegyéket, amelyeknek főpásztora akadályozott volt, és azokat, amelyek esetében széküresedésre lehetett számítani. A másik fontos következmény pedig abban állt, hogy a látható egyházi struktúra megóvását célzó intézkedésekkel párhuzamosan léteztek a titkos egyházi hierarchia kiépülése irányába mutató kezdeményezések – még ha ez utóbbiak Magyarország esetében végül nem valósultak is meg.

Róma természetesen mind az akadályozott püspökök helyettesítésénél, mind a megüresedett püspöki székek betöltésénél törekedett a rendkívüli megoldások, és a közvetlen beavatkozás elkerülésére. Ugyanakkor kezdettől fogva készült egy esetleges szükséghelyzet kezelésére. Érvényben tartotta ezért azt az 1944-ben adott felhatalmazást, hogy a magyar főpásztorok az orosz megszállás miatti akadályoztatásuk esetén helyettes ordináriust állíthatnak.

Sőt az 1948-as csehszlovákiai kommunista hatalomátvétel után egyenesen arról rendelkezett, hogy a püspökök minél előbb nevezzenek ki két helyettes ordináriust, akik szükség esetén át tudják venni az egyházmegye kormányzását. Ennek ellenére nem tudunk arról, hogy Magyarországon egy egyházmegye vezetését az akadályozott megyéspüspök által korábban kinevezett helyettes ordinárius vette volna át.

Amikor előbb Mindszenty József esztergomi, majd Grősz József kalocsai érsek letartóztatásával, illetve Shvoy Lajos székesfehérvári és Pétery József váci végül 1956 után Badalik Bertalan veszprémi püspök akadályoztatásával tényleges szükséghelyzet állt elő az egyes egyházmegyék vezetését az általános kánonjogi szabályozásnak megfelelően az általános helynök, vagy ennek halála esetén káptalani helynök vette át.

A Szentszék csak abban az esetben avatkozott be közvetlenül, ha kánonjogilag kifogásolható helyzet állt elő. Erre két ízben, és mind a kétszer az Esztergomi főegyházmegye esetében került sor. Először 1950-ben, amikor Meszlényi Zoltán segédpüspök, a törvényesen megválasztott főkáptalani helynök letartóztatása után a káptalan állami nyomásra Beresztóczy Miklóst választotta helynökké. Róma a törvényes helyzet helyreállítása érdekében ekkor Hamvas Endre csanádi püspököt bízta meg azzal, hogy saját egyházmegyéje mellett apostoli adminisztrátorként az esztergomi főegyházmegyét is irányítsa.

Másodszor pedig az 1956-os forradalom után, amikor bizonytalanná vált, vajon a Mindszenty által újonnan kinevezett általános helynök, a súlyosan beteg Witz Béla, jogszerűen adta-e át az egyházmegye irányítását kanonoktársának, Schwarz-Eggenhofer Artúrnak.

A Szentszék ekkor Grősz József kalocsai érseket bízta meg azzal, hogy az esztergomi főegyházmegye élére megyéspüspöki jogkörrel rendelkező speciális delegátust nevezzen ki. A felhatalmazás birtokában az érsek az Állami Egyházügyi Hivatallal folytatott egyeztetés után 1957. február 17-én az esztergomi főegyházmegye kormányzásával Endrey Mihály baratai c. püspököt bízta meg.

Endrey Mihály kinevezése két fontos kérdést vet fel: egyrészt miért delegálta a Szentszék a kinevezési jogot a kalocsai érseknek? Másrészt mit takart pontosan Endrey kinevezési okmányában, hogy feladatát „speciális apostoli delegátus minőségben” lássa el? Jelen előadás keretei között nem áll módunkban a két kérdést kimerítően megválaszolni. A kinevezés delegált módját illetően csupán annyit kívánunk megjegyezni, hogy a körülmények ismeretében valószínűtlennek látszik, hogy e kulcspozíció betöltésének lehetőségéről a Vatikán előzetes egyeztetés nélkül mondott volna le a kalocsai érsek javára.

Ellenkezőleg: minden jel arra utal, hogy – valamilyen módon az állammal is előre egyeztetett – egyedi eset volt a kinevezési jogkör delegálása, hogy az esztergomi főegyházmegye élére a rendszer számára is elfogadható személy kerüljön; és mindez a rendszer számára elfogadható módon történjék. Azaz anélkül, hogy egy külső hatalom – az Apostoli Szentszék – közvetlenül beleavatkozna Magyarország „belügyeibe”.

„A speciális apostoli delegátus” cím tartalmát illetően nehezíti a tisztánlátást, hogy a korabeli (magyar és szentszéki) egyházi dokumentumokban sem használták következetesen Endrey titulusát: felváltva szerepelnek a „delegátus”, „speciális delegátus”, „apostoli delegátus”, sőt az egyszerű „apostoli kormányzó” megnevezések. Endrey későbbi tevékenységének ismeretében mindenesetre több mint valószínű, hogy egyedi titulusa azt jelezte: olyan speciális fakultásokkal bírt, amelyek birtokában például engedélyezhette a különböző egyházmegyékből kizárt diakónusok pappá szentelését – ami Róma hozzájárulása nélkül a szentelő és a szenteltek számára is az azonnali kiközösítést vonta volna maga után.

És itt egy újabb izgalmas kérdéssel szembesülünk: meddig tartott Endrey speciális megbízatása? Az Állami Egyházügyi hivatalnak 1958 őszén benyújtott, kikényszerített – tehát kánonjogilag érvénytelen – lemondása és kényszerlakhelyre száműzése után a főegyházmegye vezetését formálisan általános helynöke, Schwarz-Eggenhofer Artúr vette át.

A kortársak feljegyzései alapján azonban nyilvánvaló, hogy a háttérből változatlanul Endrey folytatta az egyházmegye kormányzását, és legalább 1961-ig a Szentszék is érvényesnek tekintette megbízatását. A rendelkezésre álló források alapján csak annyit állíthatunk, hogy hivatala valamikor 1961 és 1963 között szűnt meg.

Jóllehet kezdetben nem okozott gondot a megüresedett püspöki székek betöltése, az akadályozott püspökök ügyének megoldásához hasonlóan a Szentszék 1948-tól ebben a kérdésben is igyekezett felkészülni a várható nehézségekre. A súlyosbodó nemzetközi politikai környezetben a korosabb, vagy súlyosan beteg püspökök mellé segédpüspököket kezdtek kinevezni – részben eleve utódlási joggal, részben úgy, hogy ezt később esetleg megkapták volna.

1948-ban így kapott a 79. életévébe lépő pécsi püspök Virág Ferenc személyében utódlási joggal felruházott segédpüspököt. 1951-ben pedig a püspöki kar második legidősebb tagja, a 72 éves székesfehérvári püspök mellé úgy nevezték ki segédpüspöknek Kisberk Imrét, hogy a kinevezési bulla tartalmazta: a megyéspüspök bárminemű akadályoztatása vagy halála esetén apostoli kormányzóként vegye át az egyházmegye irányítását.

A Szentszék egyúttal segédpüspököket nevezett ki a három magyarországi érsek mellé is, hogy az egyházmegyék kormányzásától függetlenül is biztosítsa a szentségek teljes körű kiszolgáltatásának lehetőségét. Míg 1948-ban az állam tiltakozott, de nem gördített akadályokat a pécsi koadjutor működése elé, az 1951 tavaszán szentelt segédpüspökök közül egyedül Szabó Imre esztergomi segédpüspök működéséhez járult hozzá.

Az elkövetkező 8 évben, XII. Piusz pápasága alatt a Szentszék hiába keresete újabb püspökök kinevezésének lehetőségét, a kezdeti tapogatózó lépéseknél nem ment tovább, még azt követően sem, hogy 1956-ban, Czapik Gyula egri érsek halálával újabb egyházmegye maradt főpásztor nélkül.

Jelenlegi ismereteink szerint azzal az előbb Mindszenty Józsefnek, majd letartóztatása után a püspöki kar mindenkori elnökének adott rendkívüli szentszéki felhatalmazással is csak egyetlen alkalommal éltek Magyarországon, mely a Rómával való kapcsolattartás ellehetetlenülése esetén lehetőséget biztosított arra, hogy a püspöki kar elnöke apostoli kormányzót nevezzen ki a főpásztor nélkül maradt egyházmegye élére.

Brezanóczy Pál kinevezése 1951 júliusában – tehát kb. egy héttel a püspöki kinevezéseket visszamenőleges hatállyal állami jóváhagyáshoz kötő törvényerejű rendelet kiadását követően – a Szlovákiába került rozsnyói egyházmegye Magyarországon maradt részének apostoli kormányzójává ráadásul csekély jelentőséggel bírt a magyar egyház egészét illetően.

1959–1962
XXIII. János pápasága kezdetén a kúriában már igen súlyosnak ítélték a magyar egyház helyzetét. A beérkező információk alapján ugyanis Rómában úgy látták, hogy Magyarországon is létrejöhet egy kínaihoz hasonló nemzeti egyház. A Szentszék ezért első lépésként arra tett kísérletet, hogy az öregedő és részben akadályozott püspöki kart Róma-hű tagokkal erősítse meg:

1959 nyarán előbb valamennyi olyan ordináriust, aki káptalani vagy püspöki helynökként vezetett egyházmegyét apostoli adminisztrátori tisztségbe emelt, ősszel pedig két újabb segédpüspököt nevezett ki. A korábban is működő ordináriusok apostoli adminisztrátori kinevezését az állam tudomásul vette, a két új segédpüspök kinevezését azonban elutasította, így még püspökké szentelésükre sem kerülhetett sor.

Az 1959-es apostoli adminisztrátori és segédpüspöki kinevezések három egymásra épülő célt szolgáltak. Azzal, hogy a helyi szinten megválasztott, vagy kinevezett káptalani, illetve püspöki helynökök ad nutum apostoli adminisztrátorokká váltak, a Szentszék reményei szerint el lehetett hárítani a feltételezett schizma veszélyét. Az apostoli kormányzók esetében ugyanis, mivel kormányzati hatalmukat a pápától kapták, a Szentszék és a kinevezett személyek közötti communio erősödését várták. A két új segédpüspökök kinevezése egyúttal szervesen kapcsolódott az 1950–1951-ben eszközölt hasonló kinevezésekhez.

Felszentelésük szintén azt az elsődleges célt szolgálta volna, hogy hosszabb távon is kellő számú főpásztor legyen Magyarországon a szentségek teljes körű kiszolgáltatásához. Winkler József és Belon Gellért kinevezése azonban egy tágabb, új szentszéki stratégiának is része volt, amely részben a nemzeti egyház létrejöttének veszélyére adott reakcióként fogalmazódott meg, részben pedig abból fakadt, hogy immár a Vatikánban is a kommunista rendszer hosszú távú fennmaradásával számoltak.

XXIII. János pápa uralkodása első éveiben ezért a korábbi rövid távú intézkedésekkel ellentétben, ismét a püspöki ordó és az egyházkormányzati hatalom fokozatos összekapcsolása irányába tett lépéseket, és ezáltal hosszútávon a „normális” – azaz megyéspüspökökből álló – hierarchia teljes helyreállítását tűzte ki célul. Abból, hogy a magyar kormányzat tudomásul vette az 1959 nyári apostoli adminisztrátori kinevezéseket, azt a következtetést vonták le Rómában, hogy bár megyéspüspöki kinevezések elfogadtatására nincs esély, az ideiglenes jellegű apostoli adminisztrátori tisztség tolerálható az állam részéről. A korábbi tapasztalatok alapján a Szentszék egyúttal azt is feltételezte, hogy a magyar kormány továbbra sem fogja segédpüspökök felszentelését megakadályozni.

A fenti elemekből egy olyan stratégia körvonalazódott, mely az apostoli adminisztrátorok későbbi címzetes püspöki kinevezésével, és ezzel párhuzamosan, a megüresedő püspöki székekben a segédpüspökök apostoli adminisztrátorként való beültetésével kívánt hosszútávon lényegében ugyanolyan eredményt elérni, mintha eleve püspöki ordóval és kormányzati hatalommal egyaránt rendelkező megyéspüspököket neveztek volna ki.

Az itt vázolt új szentszéki stratégia meglétét támasztja alá, hogy a magyar hírszerzésnek dolgozó történész, a Palazzo Falconieriben lakó Bánfi Florió már 1959-ben arról számolt be, hogy Vatikáni Államtitkárságon dolgozó kapcsolatai erre utaló megjegyzéseket tettek. Ebbe az irányba mutat továbbá az is, hogy az 1961-ben megüresedett két püspöki szék élére a Szentszék olyan személyeket kívánt apostoli adminisztrátorként állítani, akik már felszentelt, vagy legalább kinevezett címzetes püspökök voltak.

Ebben az összefüggésben végül különösen figyelemre méltóak azok az információk, amelyeket Bánfi Florió a Szentszék tervének meghiúsulása után, 1961 december 28-án szerzett az Államtitkárság Rendes Ügyosztályán nunciatúrai tanácsos rangban dolgozó Salvatore Pappalardótól: „1945 után kb. öt évig a magyar kormány nem gördített akadályokat a Vatikántól gyakorolt püspöki kinevezések eszközlése elé, azonban tíz év óta egyenesen lehetetlenné van téve a Vatikán e jogának gyakorlása Magyarországon.

Ezért az apostoli adminisztrátorok ad nutum intézményének rendszeres alkalmazására gondoltunk, melynek értelmében az ilyen adminisztrátor automatikusan előbb címzetes püspökké, majd az illető egyházmegye rezidenciális püspökévé válik.”

Az 1959-ben küszöbön állónak tekintett magyar egyházszakadás bekövetkezte esetére ugyanakkor egy alternatív rendkívüli megoldással is számoltak a Vatikánban: elkezdtek egy titkos hierarchia felállításának tervével foglalkozni. Az elképzelés részleteit nem ismerjük, de az elszórt adatokból úgy látszik, hogy a katakomba-egyház vezetése 9-10 titkos püspökből állt volna.

Annyi mindenesetre bizonyosra vehető, hogy a titkos püspökök megbízatása csak a schizma tényleges beállta esetén lépett volna életbe. Erre utal, hogy az Endrey Mihály által 1960. november 5-én – tehát két évvel azt követően, hogy lemondott az esztergomi főegyházmegye kormányzásáról – titokban lystrai címzetes püspökké szentelt Rózsavölgyi László kinevezési bullája úgy szólt: a nemzeti egyház létrejöttét megelőzően irregularitas terhe mellett tilos bármiféle püspöki tevékenységet folytatnia, és még arról sem beszélhet, hogy felszentelték.

Püspöki működését csak akkor kezdheti meg, ha felszentelő püspöke – aki ezek szerint a Vatikán szemében ekkor még mindig „apostoli speciális delegátus” volt –, vagy annak akadályoztatása esetén egy római futár megfelelő jelszóval (Roma locuta, causa finita) erre utasítást ad. Erre azonban Rózsavölgyi László 1960. november 22-i letartóztatásáig nem került sor.

A titkos hierarchia irányába tett első lépések, illetve az apostoli adminisztrátorok kinevezésére irányuló tervek kudarca alapján a Szentszék végül arra a következtetésre jutott, hogy már csak egyetlen út kínálkzik az „égetően szükséges püspöki kinevezések” kieszközlésére: tárgyalás a magyar kormánnyal.

1962–1964
A korábban elképzelhetetlennek tartott közvetlen kapcsolatfelvételre a II. Vatikáni Zsinat első ülésszakának tapasztalatai nyomán nyílt lehetőség. A kölcsönös közeledési szándék egyik következménye volt egy az első ülésszak végén a magyar püspököknek átadott szóbeli jegyzék, melyben a Szentszék a magyar egyház rendezésében kulcsfontosságú kérdésekkel kapcsolatos álláspontját fejtette ki.

A dokumentum első pontja szerint a püspöki székek betöltésének ügyében a Szentszék egy kompromisszumos javaslattal állt elő. Ennek értelmében előbb a jelölttel közlik a kinevezés tényét, és ezt csak azt követően hozzák nyilvánosságra, hogy az illető egyénileg vagy a püspöki karon keresztül megszerezte az állami hozzájárulást.

A javasolt eljárással a Szentszék de facto késznek mutatkozott az állam kinevezésekre vonatkozó beleszólási igényét tolerálni, anélkül azonban, hogy de jure elismerte volna a magyar kormány hozzájárulási jogát. A Vatikán ennek megfelelően az állami hozzájárulás hiányában fel sem szentelt Winkler József és Bellon Gellért ismételt jelölésével kézzelfoghatóan jelezte, hogy ragaszkodik a szabad kinevezés jogához és nem ismeri el az ezt korlátozó állami jogszabályokat. Egyúttal azonban a korábbi kinevezések meg nem történtként kezelése a tényleges helyzet tudomásul vételét, azaz engedményt is jelentett.

Az 1963 tavaszán megkezdett tárgyalások során a Szentszék végül meghátrálásra kényszerült. A magyar kormány felismerve, hogy Róma a hierarchia megerősítését tekintette legsürgetőbb feladatának, lehetőséget látott érdekei maradéktalan érvényesítésére. Nem csak a Nota verbaléban megfogalmazott első kompromisszumos javaslatot utasította el, hanem azt a felvetést is, hogy állítsák össze azon papok névsorát, akik az állam számára elfogadhatatlanok, és ezzel biztosítsák a Szentszék számára a fennmaradó személyek közüli szabad választás lehetőségét.

A magyar kormány számítása végül bevált. Róma olyannyira sürgetőnek tekintette a magyar püspöki kar felfrissítését, hogy elfogadott egy olyan megoldást, amely formailag ugyan nem sértette a szabad pápai kinevezés kánoni elvét, a gyakorlatban azonban döntő befolyást biztosított az államhatalom számára a jelöltek kiválasztásában.

Az 1964-es részleges megállapodás első mellékletében rögzített eljárásrend szerint ugyanis a Szentszék vagy olyan jelöltek közül nevezhetett ki püspököket, akik a magyar püspöki kar által felterjesztett – a kormánnyal előzetesen egyeztetett – listán szerepeltek; vagy pedig – más jelölt esetében – közvetlen tárgyalások vagy a püspöki kar elnökének útján, meg kellett bizonyosodnia arról, hogy a magyar kormánynak nincsen kifogása a jelölttel szemben.

Ezen eljárásmód elfogadásával a Szentszéknek lehetősége nyílt az egyházmegyék vezetéséről az 1959-ben kidolgozott stratégia nyomán gondoskodni, de a kompromisszum a jelöltek megválasztásánál erősen éreztette hatását. Nem csupán a régóta akadályozott megyéspüspökök helyzete maradt ugyanis megoldatlan, de a többi, korábban kinevezett, ám működési engedélyt nem nyert főpásztor elfogadtatása sem járt sikerrel. Az állam egyedül Winkler József (ismételt) szombathelyi segédpüspöki kinevezéséhez járult hozzá.

A korlátozott lehetőségeket figyelembe véve a Szentszék az üresen álló püspöki székek betöltésére koncentrált. Teljes értékű megoldás csak a kalocsai főegyházmegye esetében született: ide Hamvas Endre csanádi püspököt nevezték ki érseknek. A többi püspöki szék betöltésénél az 1959-es elképzeléseket folytatva hosszú távú, de mégsem végleges megoldást kerestek, amennyiben csupán apostoli adminisztrátorokat neveztek ki, akiket egyúttal püspökké is szenteltek. Ezzel a módszerrel sikerült valamennyi egyházmegye élére kánonjogi szempontból törvényes vezetőt ültetni, és az új főpásztorok a püspöki ordó birtokában egyúttal teljes mértékben el tudták látni egy megyéspüspök valamennyi funkcióját.

A megbízatások átmeneti jellegével – hogy tudniillik továbbra is csak ad nutum apostoli adminisztrátorokat neveztek ki – a Szentszék egyrészt azt kívánta jelezni, hogy az egyház magyarországi helyzetét továbbra sem tekinti kielégítőnek, másrészt mozgási szabadságának megőrzésére törekedett. Annak ellenére, hogy az állam a hivatalban lévő ordináriusok azonnali megyéspüspöki kinevezését szorgalmazta, a Szentszék tehát továbbra is fenntartotta az 1959-es stratégiában megfogalmazott fokozatosság elvét: a püspöki hatalommal is felruházott apostoli adminisztrátorok megyéspüspöki kinevezését későbbi fázisra halasztották, és távlatosan a két új segédpüspökre is egy-egy egyházmegye vezetését kívánták bízni.

Összegzés

Összefoglalásként megállapítható, hogy a Szentszék magyarországi püspök-kinevezési gyakorlatában jelentős változás figyelhető meg 1945–1964 között. Az első, nagyjából 1962-ig tartó periódus a konfrontáció, vagy a szentszéki diplomáciában Consalvi óta bevett fogalommal a „tézis” korszakaként jellemezhető. Ebben a periódusban a Szentszék az állam igényeit gyakorlatilag figyelmen kívül hagyva igyekezett érvényt szerezni a pápa szabad kinevezési jogának: előbb inkább átmeneti megoldásokkal, 1959–1962 között hosszabb távú megoldásra törekedve. Az egyoldalú megoldás-keresés kudarca nyomán megváltozott Róma hozzáállása: immár nyitottá vált a tárgyalásra, a megegyezés, egy modus vivendi keresésére. Ebben az új szakaszban – anélkül, hogy feladta volna a szabad kinevezés jogára való igényét (a „tézist”) – a Szentszék kész volt a gyakorlatban bizonyos engedményeket tenni. Ismét a Consalvi féle megkülönböztetéssel élve, a „hipotézis” korszaka is két alperiódusra osztható: előbb a Vatikán még kisebb engedményekkel igyekezett a rendszer igényeit kielégíteni, de egyenlőtlen tárgyalási pozíciója miatt nem tudta érdekeit kellően érvényesíteni, így az 1964-ben megkötött modus vivendivel maximális kompromisszumra kényszerült.

Hangsúlyoznunk kell ugyanakkor, hogy a bemutatott stratégiai szemléletváltás nem kizárólag a Szentszéken múlott: a rendszer kezdeti merev egyházellenessége szükségszerűen hozta magával egyházi részről is a konfrontatív egyoldalú lépések alkalmazását, míg a modus vivendi keresését, az évszázados konkordátum-politikához való visszatérést nem utolsósorban a pragmatikusabbá váló rendszer nyitottsága tette reális lehetőséggé.

A kompromisszumra irányuló tárgyalás alternatívája a titkos hierarchia kiépítése lehetett volna. A titkos hierarchia irányába Magyarországon, Romániában vagy Csehszlovákiában tett lépések tapasztalatai azonban azt mutatták, hogy a katakomba egyház a vele együtt járó jogbizonytalanság miatt legfeljebb szükséghelyzetben a hivatalos hierarchia helyettesítésére érdemes kísérletet tenni.

A modern totális állam hatékony nyomozóapparátusa ráadásul ez esetben is túlzott veszélyt jelentett. Mindezeket figyelembe véve a Szentszék Magyarország esetében nem adhatott más választ az előadás elején felvetett dilemmára, mint hogy egy egyházi és állami szempontból is törvényes, legális hierarchia fenntartására törekedett.