közösségi hálók:

RSS:

Vatikáni Rádió

A pápa és az egyház hangja párbeszédben a világgal

nyelv:
Vatikáni Rádió

Honlap / Világegyház / Magyar egyház

Szomjazónak enyhülés: Martos Balázs atya elmélkedése Pünkösd vigíliájára


János evangéliumának 7. fejezetében Jézus nem akar felmenni a sátoros ünnepre, mert halálra keresik. Később titokban mégis felmegy, sőt, nyilvánosan tanítani kezd. A nép tanakodik kilétéről, szívesen hallgatják, bár nem egészen értik, amikor visszatéréséről beszél ahhoz, aki küldte. Az események csúcspontja akkor következik be, amikor Jézus így kiált: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék!” „Amint az írás mondja, élő víz folyamai törnek elő belsejéből” (Jn 7,37-38).

Jézus mondását már az evangélista is magyarázni akarta. „Ezt a Lélekről mondta, akit később elnyertek a benne hívők. Ekkor ugyanis még nem jött el a Lélek, mert Jézus még nem dicsőült meg.” (Jn 7,39). Az éltető víz tehát nem más, mint a Szentlélek, akit Jézus János szerint a kereszten „adott át” (vö. 19,30). Jézus halálában mutatja meg végső erővel az Atya szeretetét, ezzel megdicsőíti őt, egyben elfogadja az ő dicsőségét. A megdicsőülés kifejezéssel itt találkozunk először az evangéliumban (vö. Jn 7,39; 8,54; 11,4; 12,16.23.28; 13,31; 14,13; 15,8; 16,14; 17,1 stb.).

Ez a Lélek egészen az Atyáé és egészen a Fiúé. János kiemelte, sőt ünnepélyesen tanúsítani akarta, hogy Jézus halála után nem sokkal egy katona az oldalába döfte a lándzsáját, amelyből vér és víz folyt ki (vö. Jn 19,33-37). Több értelmező arra gondol, hogy a két szöveghely, a „belsejéből” kifolyó víz, amelyről itt a 7. fejezetben van szó, illetve a szenvedéstörténet befejező képe, ahol vér és víz tör elő oldalából, összetartozik. Jézus testének, illetve személyének jelképe, hogy az ő teste a templom, amelyet a feltámadásban majd Isten újjáépít, ő maga Isten ajándékainak forrása, már szerepelt az evangéliumban (vö. Jn 2,19-22; lásd ehhez Ez 47,1-12). A Szentlélek, aki eltölti, vezeti, élteti Jézust, az ő halála és feltámadása, vagyis megdicsőülése után új módon lehet a világé, új módon töltheti el a világot, amelyért Jézus életét adta.

Jézus a sátoros ünnepen beszél. Ezt az ünnepet Mózes rendelése szerint az őszi betakarítás után, a mezei munkákért való örvendező hálaadással ülték meg Jeruzsálemben (vö. Kiv 23,16). Hét napon át sátorban laktak (Lev 23,40), de ez már nemcsak a földdel, mezővel való szoros kapcsolatra utalt, hanem a pusztai vándorlásra is (vö. Lev 23,43). A víznek mindkét esetben különleges jelentősége van: a mezőgazdaságban is, a pusztaságban is az élet nélkülözhetetlen feltétele. Jézus korában egy pap az ünnep hetedik napján aranykorsóval merített vizet a közeli Gihon forrásból (a Talmudban lásd Szóta 15,12; vö. távolabbról Iz 12,3), az öröm jeléül pedig különleges módon ki is világították a jeruzsálemi templomot. Ha Jézus ezen az ünnepen nyilvánosság elé lép, és önmagát kínálja, mint a víznek, az életnek, a Léleknek forrását, az hallatlan erővel tanúsít egy még nagyobb örömöt, egy még teljesebb életet, egy olyan reményt, amely minden pusztai vándorlást értelmessé tesz.

Jézus mondása mégis titokzatos, és ezt egyebek mellett a szöveg fordításai is jelzik. A 2-3. századtól fogva ismert az az értelmezés (és fordítás), amely szerint az élő víz forrása már nem is Jézus, hanem az, aki benne hisz. Ezt a változatot követi liturgikus fordításunk is. „Aki hisz bennem, annak belsejéből élő víz fakad…” A Lélek Jézusé, de immár azoké is, akik hisznek benne. Bennük is élet fakad, mert magával az élettel, a Lélek forrásával találkoztak. Kíséri őket az élő vizek forrása, ha pusztában vándorolnak is (vö. 1Kor 10,4).

Szomjazzuk az életet, a több, a teljesebb  életet? Szeretnénk-e hát bízni abban, aki így kiáltott: Aki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék…?