„Megbocsátás, párbeszéd, kiengesztelődés – ezek a béke szavai: a szeretett szíriai
nemzetben, a Közel-Keleten, az egész világon!” – Ferenc pápa homíliája a béke imavirrasztáson
„Isten látta, hogy
ez jó” (Ter 1,12.18.21.25). A világ és az emberiség történetének kezdetét elbeszélő
bibliai szakasz Istenről szól, aki nézi a teremtett világot, szinte szemléli azt és
megismétli; ez jó. Ezáltal, kedves fivérek és nővérek, belépünk Isten szívébe és éppen
Isten legbensőbb énjéből kapjuk meg üzenetét.
Feltehetjük a kérdést: mi a
jelentősége ennek az üzenetnek? Mint mond ez az üzenet nekem, neked, mindannyiunknak?
1. Egyszerűen csak azt mondja, hogy Isten szívében és elméjében világunk „az
összhang és a béke háza”, az a hely, ahol mindenki megtalálhatja saját helyét, és
„otthon” érezheti magát, mert „ez jó”. Az egész teremetett világ harmonikus, jó egységet
alkot, de főleg az emberek, akiket Isten saját képére és hasonlatosságára teremtett
és akik egyetlen családot alkotnak, amelyben a kapcsolatokat a valós és nem pusztán
szavakkal hirdetett testvériség jellemzi: a másik férfi és a másik nő fivérem és nővérem,
akiket szeretek. A kapcsolat Istennel, aki szeretet, hűség és jóság, visszatükröződik
az emberek közötti minden kapcsolatban és összhangot ad az egész teremtésnek.
Isten
világa olyan világ, amelyben mindenki felelősnek érzi magát a másikért, a másik javáért.
Ma este az elmélkedés, a böjt, az ima során mindnyájan mélyen tekintsünk önmagunkba:
nem ez az a világ, amelyet szeretnék? Vajon nem ez a világ az, amelyet mindnyájan
a szívünkben hordozunk?
A világ, amit szeretnénk, nem az összhang és a béke
világa saját magunkban, a másokkal való kapcsolatokban, a családokban, a városokban,
a nemzetekben és a nemzetek között? És a valódi szabadság, hogy kiválasszuk az utat,
amelyen ebben a világban haladunk, vajon nem pusztán az, amely mindenki javára irányul
és amelyet a szeretet vezet?
2. Tegyük fel most magunknak a kérdést: ez az
a világ, amelyben élünk? A teremtett világ megőrzi szépségét, amely csodálattal tölt
el bennünket, továbbra is jó alkotás marad. De jelen van „az erőszak, a megosztottság,
az összecsapás, a háború” is. Ez akkor következik be, amikor az ember, a teremtés
csúcsa felhagy a szépség és a jóság látóhatárának szemlélésével és bezárkózik saját
önzésébe.
Amikor az ember csak saját magára, saját érdekeire gondol és önmagát
helyezi a középpontba, amikor hagyja, hogy elbűvöljék olyan bálványok, mint az uralkodás
és a hatalom, amikor Isten helyébe önmagát teszi, akkor feldúl minden kapcsolatot,
elront mindent; kinyitja a kaput az erőszak, a közöny, a konfliktus előtt. Pontosan
ez az, amit a Teremtés könyvének szakasza meg akar velünk értetni, amikor elbeszéli
a bűnbeesés történetét: az ember konfliktusba kerül önmagával, észreveszi, hogy mezítelen
és elrejtőzik, mert fél (Ter 3,10).
Fél Isten tekintetétől; az asszonyt vádolja,
aki test a testéből; megtöri a teremtett világgal fennálló összhangját, egészen odáig
megy el, hogy felemeli kezét testvérére, hogy megölje. Mondhatjuk, hogy a harmóniából
a diszharmóniába léptünk át? Nem, nem létezik „diszharmónia”: vagy harmónia van, vagy
belezuhanunk a káoszba, ahol jelen van az erőszak, a veszekedés, az összecsapás, a
félelem…
Éppen ebben a káoszban Isten az ember lelkiismeretétől megkérdezi?
„Hol van a testvéred, Ábel?” És Káin válaszol: „Nem tudom; talán őrzője vagyok testvéremnek?”
(Ter 4,9). Ez a kérdés nekünk is szól és jót tesz, ha megkérdezzük magunktól: Talán
őrzője vagyok testvéremnek? Igen, őrzője vagy testvérednek! Embernek lenni annyit
jelent, hogy egymás őrzői vagyunk! Ehelyett azonban amikor megbomlik az összhang,
metamorfózis, átalakulás következik be: testvérünk, akit őriznünk és szeretnünk kellene,
ellenséggé válik, aki ellen küzdeni kell, akit meg kell semmisíteni.
Attól
a perctől kezdve mennyi erőszak, mennyi konfliktus, hány háború kísérte végig történelmünket!
Elég, ha annyi fivérünk és nővérünk szenvedésére gondolunk. Nem véletlenek egybeeséséről
van szó, de ez az igazság: minden erőszakos tettben, minden háborúban újjáélesztjük
Káint. Mi mindnyájan! És ma is folytatjuk a testvérek közötti összecsapásnak ezt a
történetét, ma is felemeljük kezünket az ellen, aki a testvérünk.
Ma is hagyjuk,
hogy bálványok, önzés, érdekeink vezessenek bennünket; és ez a magatartásforma halad
előre: tökéletesítettük fegyvereinket, lelkiismeretünk elaludt, még kifinomultabb
indokokkal igazoljuk magunkat. Mintha egy normális dolog lenne, továbbra is a pusztítás,
a fájdalom, a halál magvait vetjük el! Az erőszak, a háború csak halált hoz, halálról
beszél! Az erőszak és a háború a halál nyelvét beszéli!
Az özönvíz káosza után
elállt az eső. Feltűnik a szivárvány, a galamb egy olajágat hoz. Én is ma arra az
olajfára gondolok, amelyet a különböző vallások képviselői ültettünk el Buenos Aires-ben
a Plaza de Mayo – Május téren 2000-ben. Azt kértük, hogy ne legyen többé káosz, ne
legyen többé háború, legyen béke.
3. Ezen a ponton felteszem a kérdést: lehetséges
egy másik úton végig haladni? Ki tudunk lépni a fájdalomnak és a halálnak ebből a
spirálisából? Meg tudjuk-e tanulni, hogy újból a béke útjain haladjunk, és azokat
járjuk végig? Isten segítségéért fohászkodva, a „Salus populi romani”, a Béke Királynője
anyai tekintetétől kísérve válaszolok: Igen, lehetséges mindenki számára! Ma este
azt szeretném, ha a föld minden részéről ezt kiáltanánk: Igen, lehetséges mindenki
számára! Sőt, szeretném, ha mindannyian válaszolnának, a legkisebbtől a legnagyobbig,
egészen azokig, akik arra kaptak meghívást, hogy kormányozzák a nemzeteket: Igen,
akarjuk!
Keresztény hitem arra késztet, hogy a keresztre tekintsek. Mennyire
szeretném, ha egy pillanatig minden jóakaratú ember a keresztre tekintene! Ott olvashatjuk
Isten válaszát: ott, az erőszakra nem erőszak volt a válasz, a halálra nem a halál
nyelvezetével válaszoltak.
A kereszt csöndjében hallgat a fegyverek zöreje
és a kiengesztelődés, a megbocsátás, a párbeszéd, a béke nyelvezete beszél. Szeretném
kérni az Urat ma este, hogy mi, keresztények, más vallású testvéreink, minden jóakaratú
férfi és nő erőteljesen kiáltsa: az erőszak és a háború soha nem a béke útja!
Mindenki
tekintsen mélyen lelkiismeretébe és hallgasson arra a szóra, amely ezt mondja: lépj
ki érdekeidből, amelyek elsorvasztják szívedet, küzd le a másik iránti közönyt, ami
érzéketlenné teszi a szívet, győzd le a halált igazoló indokaidat és nyílj meg a párbeszédnek,
a kiengesztelődésnek.
Nézd testvéred fájdalmát, a gyermekekét és ne okozz
újabb fájdalmat, tartsd vissza a kezed, teremtsd meg ismét a megbomlott harmóniát;
és mindezt nem a szembenállással, hanem a találkozással! Legyen vége a fegyverek zajának!
A háború mindig a béke bukását jelenti, mindig vereség az emberiség számára.
Ismét
visszhangozzanak VI. Pál szavai: „Soha többé egymás ellen, soha többé! Soha többé
háborút, soha többé háborút!” (1965. október 4. Beszéd az Egyesült Nemzetekhez). „A
békét csak a békével lehet megvalósítani, amely nem válik el az igazságosság kötelességeitől,
hanem az áldozathozatal, a megbocsátás, az irgalmasság, a szeretet táplálja” (idézet
az 1976. január elsejei béke világnapra írt üzenetből).
Megbocsátás, párbeszéd,
kiengesztelődés – ezek a béke szavai: a szeretett szíriai nemzetben, a Közel-Keleten,
az egész világon! Imádkozzunk a kiengesztelődésért és a békéért, munkálkodjunk a kiengesztelődésért
és a békéért, és mindnyájan, minden környezetben, váljunk a kiengesztelődés és a béke
embereivé. Ámen.