Evangelii Gaudium - P. Szabó Ferenc ismerteti Ferenc pápa apostoli buzdítását – 10. rész

A közjó és a társadalmi béke
A Buzdítás negyedik fejezetének III. és IV. részében Ferenc pápa a közjó és a társadalmi béke kapcsolatát (217-237), illetve a társadalmi párbeszéd béketeremtő szerepét (238-258) világítja meg. Szent Pál a Galata-levélben (5, 22) a Lélek gyümölcseiről szólva így kezdi a felsorolást: „szeretet, öröm, békesség…” A pápa már hosszabban beszélt a szeretetről és az örömről, most a béke társadalmi szerepét fejtegeti.

A társadalmi béke nem pusztán az erőszak hiánya, az erőviszonyok mindig törékeny egyensúlyának gyümölcse. Hamis lenne az a béke is, amely igazolná az adott igazságtalan társadalmi rendet, elhallgattatva vagy megnyugtatva a szegényeket, hogy beletörődjenek helyzetükbe, tehát míg a gazdagok kis csoportja élvezi a jólétet, addig a szegények a túléléssel küszködnek. A jövedelem igazságos elosztása, a szegények szociális segítése és az emberi személy jogainak védelme feltétele az igazi társadalmi békének. (218-220)

Hogy építsük egy nép békéjét, az igazságosságot és a testvériséget, ahhoz a társadalmi helyzet kiértékeléséhez négy alapelv kell figyelembe vétele, alkalmazása szükséges az Egyház társadalmi tanítása szerint (Compendium 160-161): az emberi személy méltósága, a közjó, a szubszidiaritás és a szolidaritás elve. „Ezek az elvek általános és megalapozó jellegűek, így a társadalmi valóságot a maga összetett mivoltában tekintik, a közeli, közvetlen személyközi viszonyoktól kezdve a politika, a gazdaság és a jog által közvetített kapcsolatokig, a közösségek és csoportok viszonyaitól egészen a népek és nemzetek közötti kapcsolatokig.”

A következőkben (221kk) ezeket az általános alapelveket alkalmazza Ferenc pápa, hivatkozva a Zsinat tanítására, a Tanítóhivatal megnyilatkozásaira és az egyes világrészek, helyi egyházak püspöki karainak a saját konkrét helyzetükre vonatkozó útmutatásaira, hogy az új evangelizáláshoz irányelveket adjon. Éspedig ő maga is megfogalmaz konkrétabb kritériumokat:

1) az idő előbbre való, mint a tér, vagyis a fejlődési folyamatokat kell segíteni türelemmel a térbeli terjeszkedés helyett (utalás a jó mag és a konkoly példabeszédére, Mt 13, 24-30).

2) Az egység fontosabb, mint a konfliktus. A valós helyzetet, a feszültségeket, ütközéseket nem szabad eltusolni, figyelembe kell venni, de keresni kell az egyetértést, a szolidaritást, a megbékélést, a társadalmi barátságot az Evangélium szellemében, ahogy Krisztus, a „mi Békénk” (Ef 2, 14) megvalósította az egyetemes kiengesztelődést, egyesített Magában mindent: eget és földet, Istent és embert, időt és örökkévalóságot, testet és szellemet, személyt és társadalmat. (229).

3) A valóság fontosabb, mint az eszme (231kk). A valóság adva van, az eszmét kidolgozzuk; a kettő között feszültség van, de keresni kell köztük a párbeszédet. Ha az eszme elszakad a valóságtól, idealizmus, meddő nominalizmus keletkezik. Ellenkező esetben: manipulálják az igazságot, pl. politikusok vagy egyházi vezetők, akik aztán kérdezik, miért nem értik meg és követik őket. A szónak meg kell testesülnie az isteni Ige példájára: ez alapvető az evangelizálásban. Ez az inkulturáció problémája. Az egyháztörténelem tanulsága, szentjeink példája ebben segítségünkre lehet.

4) Az egész a rész felett áll (234kk). A globalizáció és a lokalizáció között is feszültség van. Figyelni kell az egyetemesre, a globalizálódásra, de ugyanakkor nem szabad feledni a személyes étékeket, helyi, sajátos nemzeti kultúrákat. Kerülni kell tehát a végleteket. Az egész több, mint a részek puszta összege. A modell nem a gömb, amelynek a részei egyenlő távolságra vannak a központtól, hanem a poliéder, sokszögű test amely megőrzi a részek eredetiségét. Így kell keresi a lelkipásztorkodásban az egységet a változatos sokféleség megőrzésével.

IV/IV. A társadalmi párbeszéd építi a békét (238kk). A zsinat Egyháza keresi a párbeszédet, hogy küldetését teljesíthesse, hogy az emberi személy fejlődését és a közjót is szolgálhassa: 1) az állammal, 2) a társadalommal (ez magában foglalja a párbeszédet a kultúrákkal és a tudományokkal), 3) más hívőkkel, akik nem tartoznak a katolikus egyházhoz. – Az Egyház hirdeti a „béke Evangéliumát” (Ef 6, 15), és kész együttműködni a nemzeti és nemzetközi hatóságokkal a béke építésében. Az új evangelizálásban minden megkeresztelt részt vesz mint a megbékélés eszköze, hiteles tanúságot tesz a kiengesztelődött életről.

Ferenc pápa ezután részletesen kitér a párbeszéd főbb területeire, mindig idézve a II. vatikáni zsinat tanítását, pápai körleveleket és más egyházi megnyilatkozásokat. Itt most csupán felsorolásra szorítkozhatunk.
- Párbeszéd a hit, ész és a tudományok között (242-243),
- Ökumenikus párbeszéd (244-246);
- Kapcsolat a zsidósággal (247-249),
- Vallásközi párbeszéd (250-254),
- Társadalmi párbeszéd a vallásszabadság összefüggésében (255-258).