• Home Archivio

VI. Pál és az Ostpolitik - P. Szabó Ferenc SJ sorozata
3. rész: Az Ostpolitik és a „Mindszenty kérdés”

Az 1964-es részleges megállapodás

Éppen 50 éve, hogy a Szentszék és a Magyar Köztársaság között létrejött a részleges megállapodás, amelyről Szabó Csaba történész jelentős monográfiát tett közzé. Idézem általános jellemzését:

„A hatvanas években zajló magyar–vatikáni tárgyalások során több olyan probléma került elő, amelyek megoldása már évek óta sürgető volt. Ezek között differenciálni kell, mert voltak kérdések, amelyeket a magyar fél tartott állandóan napirenden, például az 1958-ban kiközösített békepapok ügyét, és voltak a Vatikán számára kiemelten fontos ügyek, például a főpapi kinevezések, a stallumok betöltése. Más problémákat, mint például a prímás [Mindszenty] helyzetének rendezését alárendelte mindkét fél a számára fontosabb ügyeknek. Egyéb kérdéseket a felek csak azért tartottak napirenden, hogy legyen mit kínálni egymásnak, legyenek gyorsan megoldható problémák, lehessen eredményt felmutatni.” Az évtized során zajló kétoldalú tárgyalásokat Szabó Csaba szerint egyfajta »vásári hangulat« jellemezte. „Kínálat, kereslet, alku határozta meg a megbeszélések légkörét.” Valószínűleg a Vatikánban is tudták, hogy magyar tárgyalópartnereik »megvezetik« Casarolit és társait, de azt gondolhatták, hogy hosszú távon mégis megéri az alkudozás.”

Kétségkívül bizonyos „alkudozás” is volt a kompromisszumos egyházpolitika. A magyar (kommunista) fél inkább a jelentéktelenebb, gyorsan megoldható problémákat dobta terítékre, hogy a fontosabbakról (például a szerzetesek és a letartóztatások ügyéről) elterelje a figyelmet.
Azóta Barberini már idézett monográfiáiból megismerhettük azokat a beszámolókat, amelyeket Casaroli érsek a tárgyalásokról a Vatikánnak (a pápának) átadott.. Már az 1964-es részleges megállapodás után – hivatkozva a „Protokollra” – 1965 májusában a római magyar követnek átnyújtott francia nyelvű beadványaiban felsorolja a Magyarországról érkező aggasztó híreket és a Szentszék keleti politikáját érintő kritikákat, amelyek azt jelzik, hogy a kormány nem tartja tiszteletben a megállapodásokat: folyik egyházi személyek letartóztatása és elítélése; a püspökök szabadságát korlátozzák a papok disponálásában (áthelyezéseiben); a hitoktatás „rendezése” után szigorúbb szabályzatokat hoztak, mint a megegyezés előtt… Casaroli külön is érdeklődik P. Mócsy Imre SJ bebörtönzéséről.

A következőkben Casaroli ismételten hangsúlyozza a magyar hatóságoknak: a legnagyobb nehézség, hogy a Szentszék nem tud kellőképpen tájékozódni a valós helyzetről. 1965. június 28-án Casaroli hosszan beszámol vatikáni feletteseinek, a bíboros államtitkárnak a magyar kormánnyal folytatott tárgyalásokról, többek között a papok és szerzetesek letartóztatásáról és a koholt vádakról (Mester Istvántól és másoktól érkeztek a hírek), illetve arról, hogy az ÁEH képviselői „államellenes összeesküvésről” beszélnek.

Mindezt azért idézem itt – részben saját korábbi véleményemet is kiigazítva –, hogy lássuk: az Ostpolitik diplomatája nem feledkezett meg teljesen a „vértanúk egyházáról”.

Érdemes itt idéznünk Mindszenty bíboros Emlékiratai-ból. Miután megjegyzi, hogy 1959 áprilisában Kádárék ismét hatályba helyezték az egyházi kinevezésekről szóló, korábban felfüggesztett rendeletet, és újra működésbe lépett az Állami Egyházügyi Hivatal, Mindszenty bíboros így folytatja: „Amikor ezután két és fél év múlva Mgr Agostino Casaroli a Vatikán részéről a Kádár-rendszerrel tárgyalásokat kezdett, az [ti. a Kádár-rendszer] békepapjaival és Állami Egyházügyi Hivatalával a magyar egyházat már teljesen elnémította. Ezért nem juthatott el a vatikáni diplomata fülébe a magyar katolicizmus hiteles szava. S ezért történhetett – a helyzet ismeretének alapos hiányában –, hogy a Vatikán belement olyan tárgyalásokba, amelyek hátrányára voltak.”

VI. Pál, Casaroli és a „Mindszenty-kérdés”

A hatvanas évek vége felé, majd a végig a hetvenes években a Vatikáni Rádiónál közelről követtem az eseményeket: a „koegzisztencia”, az „enyhülés”, a „dialógus” jelszavak, vagy ahogy Mindszenty írta: a „varázsigék” mögött rejtőzködött a valóság, az, hogy a szovjet csapatok vérbe fojtották az 1956-os szabadságharcot, hogy Kádár vezetésével újra berendezkedett a diktatúra, a népet és a vallást (egyházat) elnyomó hatalom. Közben folytak a tárgyalások Casaroliék és a magyar kormány között, hogy „megoldják” a Mindszenty-kérdést. 1960–1965 között a bíboros betegeskedett az amerikai követségen; 1971-ben már híre járt annak, hogy a hercegprímást – „súlyos betegsége” miatt – ki kell hozni Nyugatra. Mindszenty megkapta VI. Pál levelét, amelyben arra kérte őt, hogy a püspöki szinódus szeptember 30-i megnyitására utazzon Bécsen keresztül Rómába Zágon József és Mons. Giovanni Cheli társaságában.

Az előzményekről, a Vatikán (Casaroli–Cheli–Zágon) és a magyar kormány képviselői tárgyalásairól részletesen beszámol Adriányi Gábor.

Egy héttel Mindszenty Rómába utazása előtt Mons. Cheli eljött a Vatikáni Rádióhoz, és P. Jorge Blajot SJ programigazgató irodájába hívatott engem. Csak hárman voltunk. Cheli elmondta Mindszenty Rómába jövetelének programját; közölte, hogy Mindszenty esztergomi érsek marad, és majd egyhónapos római tartózkodása után a bécsi Pázmáneumba költözik.

Mindszenty József bíboros, Magyarország prímása, 1971. szeptember 28-án hagyta el hazáját. VI. Pál kívánságára Rómába utazott, hogy szeptember 30-án részt vegyen a püspöki szinódus megnyitásán. Október 23-ig tartózkodott a Vatikánban, és az 1956-os forradalom 15. évfordulóján este érkezett meg a bécsi Pázmáneumba.

Minden úgy történt, ahogyan G. Cheli programigazgatónknak, P. Blajot-nak és nekem elmondta a Vatikáni Rádiónál. Mindszenty bíboros kiutazására 1971. szeptember 28-án került sor. Bécsben a repülőtéren Casaroli érsek is csatlakozott hozzájuk. A vatikáni kertekben, a Torre di S. Giovanni bejáratánál VI. Pál pápa várta, nagy szeretettel megölelte, mellkeresztjét és gyűrűjét a vértanú bíborosnak ajándékozta. A püspöki szinódust megnyitó szentmisén a Sixtus-kápolnában Mindszenty VI. Pál jobbján koncelebrált, ő mondta a halottakért a mementót. Az esti magyar adásban természetesen beszűrtem hangját, és lefordítottam a pápa beszédéből a következő mondatot: „Itt van köztünk tisztelendő testvérünk, Mindszenty József kardinális, esztergomi érsek, Magyarország prímása.”

Mindszenty bíboros tehát – hosszú egyezkedés után, engedelmeskedve a pápának – 1971 őszén elhagyta az országot, szeptember végén részt vett a püspöki szinódus megnyitásán. Jó három hét múlva a bécsi Pázmáneumban telepedett le. Innen lelkipásztori utakat tett Európában és azon kívül is az emigráns magyarok körében, és kiadta Emlékiratait.
Mindszenty Emlékiratai-nak közzététele és bizonyos megnyilatkozásai ingerelték a magyar kormányt, amely kicsikarta a pápa fájdalommal meghozott döntését: 1974. február 5-én közzétették VI. Pál rendelkezését: megüresedettnek nyilvánította az esztergomi prímási széket.

Kritikák a Szentszék ellen

A „Mindszenty-ügyről” írva (151–163.) Casaroli kitér azokra a kritikákra, amelyek szerint a Szentszék nem tartotta meg Mindszentynek tett ígéretét, ti. hogy továbbra is Esztergom érseke és Magyarország prímása marad. (163.) Casaroli Mindszenty Emlékirataiból (484., magyar kiadás) idézi a pápa latin szavait és Zágon József közlését. A bíboros Rómából való elutazása előtt VI. Pál latinul így bocsátotta el: „Te vagy és maradsz Esztergom érseke és Magyarország prímása.” Zágon József pedig a pápa nevében így értelmezte: „a pápa a bíborost mindig esztergomi érseknek és Magyarország prímásának tekinti.” Casaroli bíboros itt a (szerinte hozzáadott) mindig szócskához fűz magyarázatot. Úgy véli, a pápa kijelentése nem a jövőre, hanem a jelenre vonatkozott: „Te vagy és maradsz…” – A bíboros szerint VI. Pál bölcsen elkerülte a „mindig” szó használatát. De – kérdezem – a „maradsz” szó valóban csak a jelenre vonatkozik?

Idézzük még Casaroli bíborost, aki pár lappal előbb (161.) így magyarázza a pápai döntést: „A pápa egyértelműen visszautasította, hogy a bíboros Magyarországról való távozásának alárendelje egyházi hivataláról való lemondását, amellyel továbbra is jogszerűen fel volt ruházva; és hogy ilyen kötelezettséget vállaljon a jövőre nézve. Tette ezt a kormány szándéka ellenére. De ez nem jelentette azt, hogy kötelezettséget vállalt volna, hogy az átélt üldözések és az elviselt szenvedések miatt annyira tisztelt bíboros státusához soha senki (kiemelés SzF.) nem nyúlhat hozzá. […] VI. Pál számára a »lelkek üdvössége« maradt az Egyház tevékenységének legfontosabb szempontja, s ezért az Egyház embereinek szükség esetén még önmagukat is fel kell tudniuk áldozni.”

Szerény véleményem szerint Casaroli bíboros magyarázata kissé ellentmondásos.
Végül, Mindszenty bíboros 1975. május 6-án bekövetkezett haláláról szólva (163.), Casaroli bíboros így méltatja őt, aki a legnagyobb fejtörést okozta egyházpolitikai tárgyalásai során: „A történelem nagy alakja marad ő, s gondolom, kevesen őriznek róla csodálatra méltóbb – és mondhatom – szeretetteljesebb emléket nálam.”

(szf)