Egy nap Jézus mellett - Martos Balázs atya elmélkedése az évk. 5. vasárnapra

Elemzők és újságírók szívesen értékelik kormányok, felelős vezetők tevékenységét úgy, hogy mérlegre teszik az első száz nap szándékait és eredményeit. Amikor személyes ismeretségről, barátságról van szó, néha egyetlen nap, sőt akár egy hosszúra nyúló beszélgetés is elég lehet, hogy üres szívünk erőre kapjon, és megteljen hálával meg életörömmel. Biztosan nem véletlen, hogy Márk evangélista egyetlen szombati napba sűríti mindazt, amit a nemrég meghívott tanítványok tapasztaltak. Az események gyorsan követik egymást: ördögűzés a kafarnaumi zsinagógában, gyógyítás Simon házában, aztán a szombat elmúltával szorongó tömeg a ház előtti szűk téren. S ahogy még tovább tágul a kör, a hét első napján, útra kelés, egész Galilea felé nyitottan.

Szabad csöndesen tölteni a napot Jézus mellett, meghitt barátságban – erről tanúskodott János, amikor azt írta: „aznap nála maradtak” (Jn 1,39). De néha – Jézussal együtt – bele kell merülni a tennivalóba, elkapni az egyik, aztán a másik kérlelő tekintetet, hallani az egyik, aztán a másik könyörgő szót, örvendező kiáltást – „menni, menni, menni”, fáradhatatlanul. Márk, aki a zsinagógában, azután még annyi más helyen hangsúlyozza a jelenlévők csodálkozását, most ránk, az olvasóira bízza mindezt. Nem kommentálja az eseményeket. „Csak figyeld, mi mindenre, ki mindenkire van ideje a Názáretinek – és csodálkozz, sőt lelkesedj, ha akarsz.” Egyetlen egyszer szükséges a magyarázat, amikor ez a lendület látszólag megtörik, valójában persze még nagyobb sugarúvá érik. Jézus egyedül akkor szólal meg, amikor szeretettel helyre kell tennie Simont és a vele lévőket: „Menjünk máshová, hogy ott is prédikáljak. Hiszen ezért jöttem el” (Mk 1,39). Jézust tehát ez a szándék vezérli, ez a belső tűz fűti: Isten országát hirdeti, minden lépésével az ország határait tágítja (vö. 1,15).

Jézus hol „kint”, hol meg „bent” van. Zavartalan határátlépő. Meghív valakit, hogy kövesse, aztán hívás nélkül is látogatóba megy. Lassít, aztán újra gyorsít. Meggyógyít egy lázas beteget, akit kézen fogva felsegít, valaki másnál szállást véve gyengéden fogadja az „egész város” betegeit, de hátra is hagyja mindazokat, akik keresik, hogy tüzet gyújtson Galilea egész vidékén (vö. Jn 6,26; Lk 12,49). Csakhogy ez nem életet kioltó, hanem életet éltető tűz. Abban az időben Jézus volt a felkelő nap, amely a zsoltáros szerint „mint ujjongó dalia fut neki útjának” (Zsolt 19,6). Az a nap, amely napnyugtát nem ismer, mert az ember, a test, a betegség és az alvilág minden sötétségével szemben helyt áll, Isten szelíd fényét gyújtja fel, s mert a hét első napján majd „valóban feltámad”, végleg átlépi az új élet határát.

Mi az, amit Márk a szemünk elé vetít? Miért hihető, hogy ez a Jézus valóban az örök Isten országát, a mi Teremtőnk, a mi élő Istenünk országát kezdte el akkor és ott, Kafarnaumban? Talán mert Márk Jézusa egészen szabad. Nem azért tesz csodát, hogy higgyünk benne. Egyszerűen életet ad, magától, kegyelemből, ingyen ajándékként. Legnagyobb csodáját, a feltámadást, teljesen egyedül, illetve egyedül Istenben viszi majd véghez, a hit éjszakájában, a szeretet autonómiájában.

Újra meg újra elolvasom ezt az evangéliumot, és az a benyomásom, hogy nem akar túlmutatni önmagán, jelenteni valamit – egyszerűen van, egyszerűen kiált. Olyan, mint egy robogó vonat, amelyre szívesen felszállnék, de nem tudom, megáll-e a kedvemért. Elmondja Jézus egy napját, de arról még nem nyilatkozik, hogy a nap végén vajon én is ott lehetek-e a követők között. Csak szeretnék. Nagyon szeretnék.

B év, Évközi 5. vasárnap