Magyar jezsuita folyóiratok – Százéves A Szív-magazin

- P. Szabó Ferenc tanulmányai

Mióta 1909-ben megalakult az önálló magyar jezsuita rendtartomány, a sajtó a jezsuiták apostolságának homlokterében állt. Itt rögtön két lelkes, zseniális apostol neve merül fel: Bangha Béláé (1880–1940) és Bíró Ferencé (1869–1938).

Bangha Béla nevéhez fűződik a Magyar Kultúra című, kéthetenként megjelent rangos folyóirat megalapítása és sikeres szerkesztése. A lap 1912 karácsonyán indult, és 1944-ig, az orosz megszállásig jelent meg. A magyar katolicizmus újjászületésében meghatározó szerepet játszott, és ez jórészt az író, szónok, hitvédő és szervező Bangha páternek köszönhető. 1910 körül, amikor a fiatal Bangha az innsbrucki egyetemről Pestre került, már nagy neve volt a Mária utcai pesti rendháznak, hála Tomcsányi, Bús, Bóta atyák működésének. Bangha Béla alighogy megérkezett szeptemberben, októberben már hitvédelmi előadásokat hirdetett meg minden hónapra. A főváros katolikusai számára ez nem volt új, hiszen Prohászka konferenciabeszédei már megmozgatták az „állóvizeket”, de Bangha előadásainak olyan sikere lett, hogy csakhamar havonta két előadást kellett tartania az értelmiség legkülönbözőbb kategóriáinak.

De a magyar katolicizmus öntudatra ébredésében a legdöntőbb szerepet a Magyar Kultúra játszotta.  Nyisztor Zoltán, aki a folyóirat egyik főmunkatársa volt, Bangha Béla élete és műve című könyvében részletesen bemutatja a folyóiratot, elemzi annak sikerét. Bangha a lap köré tömörítette a világi értelmiség színe-javát, a szerkesztőség néhány tagjából „vezérkart” alakított, akikkel rendszeresen megbeszélte az időszerű kérdéseket. Ezenkívül a folyóiratnak népes munkatársgárdája volt. A lap rovatai a következők voltak: az első lapokon a „Tanulmányok” rovatban két-három magvas írást közöltek, utána néhány lapot a szépirodalomnak szenteltek. A folyóirat legnagyobb jellegzetessége a „Pajzs és kard” c. rovat volt: ebben a katolikus világnézet elleni támadásokra válaszoltak, cáfolták az ellentétes nézeteket. E harcos, polémikus rovat irányítója, legfőbb mestere maga Bangha volt. Ezután következett a „Szemlék” rovata (színházi, művészeti és irodalmi beszámolók). Utolsó rovat volt a „Napló”, amely időszerű világeseményeket örökített meg.

 A Szív /Szívújság

A másik neves jezsuita sajtóapostol Bíró Ferenc volt, aki  100  évvel ezelőtt, 1915-ben létre hozta A Szív című lapot, amelyet a nagyközönség Szívújságnak nevezett el (az újságalakú formátumra utalva.) A magyar rendtartománynak már volt egy havi hitbuzgalmi közlönye, a Jézus Szíve Hírnöke, amely a jezsuiták apostolkodásában jelentős Jézus Szíve-tiszteletet terjesztette. P. Bíró megalapította a Jézus Szíve Népleányok Társaságát, a Korda nyomdát és könyvkereskedést, amely a Szívújság programjának kiszélesítését, a népies katolikus irodalmat akarta szolgálni. 1919 tavaszán a proletárdiktatúra miatt A Szív (miként a Magyar Kultúra is) rövid időre megszűnt.

 Ősszel az újrainduló lapban a gyermekrovatot Blaskó Mária tanárnő vette át, és segített a Szívgárda-mozgalom megalapításában és vidéki megszervezésében is. E „gárda” nemcsak a Jézus Szíve-tisztelet, hanem az újság terjesztésében is döntő szerepet játszott. Ugyanakkor továbbra is megmaradt a Jézus Szíve Hírnöke, valamint néhány kisebb jezsuita lap: a Mária Kongregáció, Katolikus Missziók, Szűz Mária Virágoskertje, Manréza, később a  Kerkai Jenő SJ által alapított KALOT-mozgalom lapjai: a Dolgozó Fiatalság és a Magyar Vetés.

A Szív hetilap 1945 után elérte a 200 ezres példányszámot. Kollár Ferenc SJ (1912–1978) erélyes fellépésére már 1945. május 15-én megjelenhetett a lap. P. Kollár fáradhatatlan munkatársa P. Pálos Antal volt. Bár 1950-ben a szerzetesrendeket a kommunisták betiltották, a jezsuiták az üldözés közepette is, így vagy úgy, de működtek, egyetemeken, szemináriumokban; a börtönben is tanultak a fiatalok. 1951-ben A Szívet is betiltották.  Pálos atyát  – aki a szétszórt rendtartomány provinciálisa volt, és nekünk, fiatal növendékeknek a szeretett „Karcsi bácsi” – 1954-ben letartóztatták. Mikor 1956-ban kijött a börtönből, rögtön P. Kollárhoz ment, és megszerkesztették A Szív híres 1956-os számát két oldalon, és kiadták ötezer példányban. Emlékszem, amikor ez a szám megjelent, P. Pálosnak ministráltam a Mária utcai templom kápolnájában. Alighogy kiszabadult, munkához látott, hogy utat mutasson: „Mit kell tennünk?”

1948-ban és 1956-ban számos magyar jezsuita, főként a fiatalok külföldre szöktek, különböző országokban tanultak és működtek. A Szív szerkesztését és kiadását kisalakú  füzet formájában  Kanadában folytatták. Szerkesztői voltak részben egymást követően: Reisz Elemér, Kővári Károly, Radányi Rókus, Bieleck József, Nagy Ferenc és Sajgó Szabolcs.  P. Sajgó költöztette haza a lapot a „rendszerváltozás” után.

Sajtótevékenység az emigrációban

A külföldi jezsuiták sajtótevékenységéről itt most éppen csak említést teszünk. P. Őry Miklós Klagenfurtban a külföldi magyar papság összefogására létrehozta a Magyar Papi Egység mozgalmát, és folytatta a 30-as években Szegeden P. Hunya Dániel által alapított Papi Egység című folyóiratot, a Magyar Papi Egységet. Ennek átalakítása után Szolgálat címmel mint negyedéves lelkiségi folyóirat hazajöhetett Magyarországra. Az 1990-es „fordulat éve” után elhatároztuk, hogy a folyóiratot átalakítva, és a papságon kívül a magyar értelmiséget is szemmel tartva, Távlatok néven adunk ki egy negyedéves világnézeti, kulturális és lelkiségi folyóiratot.

Egy német jótevő anyagi támogatásával indulhatott el a lap 1991 húsvétján Bécsben Szabó Ferenc és Nagy Ferenc szerkesztésében. A következő évben hazaköltöztek: a főszerkesztő  P. Szabó Ferenc 25 évi szolgálat után vált meg a Vatikáni Rádiótól, P. Nagy Ferenc pedig Bécsből tért haza, ahol az utóbbi években P. Benkő Antallal szerkesztette a Szolgálatot. 1992-től a Sodrás utcában, a Faludi Ferenc Házban,  két jezsuita foklyóiratot szerkesztettünk: a Távlatokat  és A Szívet, amely, mint mondtuk, idén száz éves.  

A Szív c. havilap jubileumát ünnepli: idén a századik évfolyama jelenik meg. Küllemét és tartalmát tekintve sokat és sokszor módosult. Hol napilap méretű és formátumú volt, hol kisalakú, pillanatnyilag meglehetősen nagy, színvonalas cikkekkel teli magazin. Jó minőségű papírra nyomtatva kerül a piacra, tehetséges világi munkatársak tanulmányaival. A számok tematikusak: Az alapgondolat cikkei fejtik ki a választott témát, továbbá ilyen rovatok szerepelnek: Világegyház, Szentírás, ImaÉlet, Isten Tudomány, Szépírás, SzínTér, FotóGaléria.

A 2015. július-augusztusi kettős számban (“Elmosódó határok?”) ilyen kiemelt témákról olvashatunk: Jezsuita küldetés a határterületekre, A migráció értelmezésének lehetőségei, A lelki szabadságnak nincs határa.

A Szerkesztőség jelenlegi elnöke,  Lukács János SJ írja Beköszöntőjében:

“A határok eredeti rendeltetésük szerint a káoszból kiemelkedő rendet, a biztonságot és a megkülönböztetés, végső soron az értelmes élet lehetőségét szolgálják, s mint ilyenek nélkülözhetetlen összetevői teremtett világunknak. Nyári dupla számunk a határokra hívogat. Szemléljük ezeket figyelmesen, és szemléljük Urunkat is, aki nem határainkat feloldva, hanem határainkon át, határaink révén jön el. És tegyük fel a kérdést: határokat erősítve, határokon átlépve vagy határokat átjárhatóvá téve leszünk-e értő tanítvány.”

Most pedig  ízelítőt adunk e nyári dupla szám “Szépírás” rovatából P. Szabó Ferenc  “Jel, kép, valóság” c. tanulmányát Yves Bonnefoy francia költő művészetéről.

Yves Bonnefoy tavaly Pécsett átvette a Janus Pannonius-díjat, a nemzetközi költészeti elismerést a Magyar Pen Clubtól.

Jel, kép, valóság – Yves Bonnefoy portréjához

Yves Bonnefoy 1923-ban született Tours-ban; jelenleg a Collège de France-ban az összehasonlító poétika tanszékvezetője. Költők és festők kiváló értelmezője, Shakespeare jeles fordítója. Sokat tanult a szürrealistáktól. Kritikai tanulmányaiban és verseiben is (köztük sok a verspróza) túlhalad a fogalmi nyelvezeten, hogy eljusson – a képen át – a világ közvetlen valóságához és másokhoz. Ugyanakkor a fordított irányt is megfigyelhetjük: szinte jelen vagyunk a jel és a nyelvezet születésénél, az értelem genezisénél. Az álmodozás és a tudattalan elemzése is utat nyitottak számára a valóság felé. Több kötete jelent meg 1953 és 1993 között.

Jean-Pierre Jossua OP szerint (Études 1999. január) fiatalkorában ellenséges magatartást tanúsított a kereszténységgel szemben (laikus környezet, a szürrealizmus befolyása), mert úgy látta, hogy a keresztény hit eltávolít a jelen élettől, megveti annak értékeit, dolorizmusa megfosztja az embert a szerelem/szeretet ünnepétől, tehát tilalmi rendszer, amely bűntudatot szül. De később egyre inkább kiemelte a keresztény hit és a saját keresése közötti rokonságot, jóllehet agnosztikus maradt. Jossua szerint Bonnefoy műveiben visszatérnek a kereszténységtől örökölt szavak; például a megtestesülés. Az abszolútum keresése itt és most – az „egyszerű”' és „érdes valóságban” – történik, amikor az ember beleegyezik a végességbe és a halálba. Bonnefoy-nál megtaláljuk a negatív teológia és a keresztény misztika nyelvezetét (egyszerre „megfosztottság” és átélt teljesség), visszatér a szeretet gondolata (a másikról való gondoskodás, elismerve annak különbözőségét és törékenységét). Jossua megmutatja, hogy három kis „mítosz” Istenre utal nála: a kőben az abszolút jelenlétet szereti, Istene túl van a jeleken és a szavakon, még „vak” Isten…

„Nem nevezzük nevén Istent, valamely más néven hívhatjuk, bármely név lehet ez; ez történik, amikor szeretetnek nevezzük.” Ha ez a szó zavaros, egy fához közeledhetünk a maga egyediségében, lendületének ebben a pillanatában, hogy találkozzunk benne a Jelenléttel, amelyet nem tudunk megragadni. Ez annyi, mint kőkört rajzolni.”   

A kövek fölidézik a költő gyermekkorát: a szülőföld, a vakációk emléke vissza-visszatér, amint egy másik esszéjében írta: „Igen, szépnek találom ezt a vidéket, ez alakított mély választásaimban, nagy csupasz, meszes fennsíkjaival, ahol felbukkan a szürke kő.” A Pierre écrite (Írott kő, 1965) című költeménygyűjteményében szól az antik sírfeliratokról, amelyek az elfogadásra és elszakadásra figyelmeztetnek, aztán Görögországot, majd Provence-ot idézik, a világgal való egyetértés helyeit; a kövek „egyszerű” alakok, létükben ellenállnak a pusztulásnak és a kereskedelmi felhasználásnak. Miként a kenyér, a lámpa, „a kő is ellenáll a tudat ama funkciójának, amely a valót helyettesíti a lényegek (esszenciák) hálózatával, amelyek révén névtelenekké válunk”. (Bonnefoy leveléből). Bonnefoy antiplatonizmusa mindvégig következetes.

Bonnefoy egy régebbi szövegében azt olvassuk, hogy a csupasz kő kifejezheti a szorongást és a halál semmijét, míg a sír díszítése „beszédes” volta miatt könnyen tagadhatja azt. Mégis, ha jobban belegondolunk, a kőnek sikerül, mivel a díszítés létéhez is tartozik, jelezni a jelentést az érzékelhető világban: a transzcendencia itt megtestesül a valóban (Ravennai sírok, 1953). Ugyanez a viszony megtalálható Bizánc-ban (1961), Mistra hegykoszorúiban, az építészetben, „a monostorok nagy kőköreiben, amelyek az égbolt mintájára épültek: örökkévalóság, amely nem tagadja az érzékletest, hanem ott izzik fáiban”.

Az abszolútum, vagyis egyszerre a való integritása, a fogalomba nem foglalható evidencia, és az is, ami a jelen túl van: ezt a végtelent a kő csupaszsága jelzi („Isten csupasz falfelület”). A kő a transzcendencia megtestesülése. 

A költő látni akar; szeme a fényre vágyik; az örökkévaló megtestesülését keresi, a jóságot az emberi gyengédségben, a szépséget a másikban, az abszolútot a végességben.

Bonnefoy költeményeit olvasva tehát tanúi lehetünk az abszolútum keresésének: a megtestesülés iránti érzék, a transzcendencia tisztelete, a végesség tudatosítása, a másikkal való találkozás öröme indítást adhat a teológusoknak, hogy túlhaladjanak fogalmi rendszerükön és a jelek/jelképek révén közelítsék meg a Titkot, hogy aztán megújítsák a hit nyelvezet.

Befejezésül egyik költeménye P. Szabó fordításában:

Une pierre/Egy kő

E helyre mindig visszavágyom

– Tükör volt nekünk hajdanában –

A tóba hajló gyümölcseire

Szabadító fényére szomjazom.

És bevések majd a kőbe

Ragyogó emlékképpen

Egy kört, kihunyt tűz helyét

Ott fenn elsuhan az ég.

A kő csukott a vágynak.

Mit kerestünk? Semmit talán.

Egy szenvedély álom csupán,

Kezei nem könyörögnek.

És a tekintet hiába vágyik

Annak képére kit szeretett,

A hang marad széttöredezett,

A szó nem más, mint hamuhalom.