Az Emberfia ura a Szombatnak – P. Vértesaljai szombati gondolatai a Szombatról

A mai szombaton – éppen a helyén – olvassa az egyház a szombat megtartásáról szóló evangéliumot (Lk 6,1-5). A történet ismerős címe: kalászszedés szombaton. Egy szombatnapon Jézus a vetések között jár. „Tanítványai tépdesni kezdték a kalászokat és kezükkel elmorzsolva eszegették”. Város és falu között, lakott helytől távol, éhesen menetelnek a tanítványok. Amikor az éhség kínja olyan nagy, megteszi a nyers gabonaszem is. Elveri az éhséget. A probléma nem teológiai, még csak nem is kánonjogi. Elementáris kérdés. Az életről szól. Persze bele lehet kötni ebbe is. Váratlan fordulat, hogy az ezerszemű farizeus mentalitás, progresszív szemüveggel az orrnyeregben, rögtön ott terem, gondolom jóllakottan-jólfésülten és rápirít a gabonaszemeket őrlő apostolokra. Érdekes, csak a tanítványok esznek. Jézus „csak úgy” mellettük menetel, de amikor az övéit jogtalan felelősségre vonás éri, ő maga válaszol. Jézus azonos azokkal, kikkel együtt vándorol, egy velük. Az éhség is közös. A vád is közös, mindenkit illet. De a válasz is közös. Szintén mindenkit illet!      

A kérdés központja a tilos szó! Kiemelem: „A tilosat, miért teszitek szombaton? A názáreti mondhatta volna azonnal az izraelita katekézis leckéjét Mózes ötödik könyvéből (Deut 23,25): „Ha embertársad szántóföldjén jársz, kezeddel szedhetsz kalászt, de sarlót ne lendíts embertársad szántóföldjén”. Az emberek normálisan nem is járnak mások szántóföldjén keresztül, csak az úton haladnak, ami most éppen búzatáblák között vezet. Az útra kihajló kalászok a vándoroké is. Írja az Irás és őrzi az emlékezet. Persze nem tarisznyába szedni, pláne nem zsákokba! De kimorzsolni az útra hajló kalászokból és elmajszolni a magvakat, az az Isten aláírta emberi szabály is. Éppen az ember – bárki vándor-ember – élete mentése, megóvása érdekében.

Jézus mégsem ezzel az Igével válaszol. „Dávid fiaként”, aminek dávidi leszármazottként nagyon is tudatában van, most a „családi hagyományhoz” nyúl. A Saul bosszúja elől menekülő Dávid példájára hivatkozik. Az írástudóktól, farizeusoktól éppen saját kompetenciájukat – az írás-olvasást –  kéri számon: „Hát ti sohasem olvastátok az Írásokat…?” Ez az a jézusi, kemény, határozott, egyértelmű, nem mismásoló, direkt beszéd, amit Ferenc pápa immár két éve próbál domesztikálni az egyházban. „Hát ti sohasem olvastátok, mit tett Dávid, amikor társaival együtt éhezett? Hogyan ment be az Isten házába, evett és adott társainak is a kitett kenyerekből, amelyekből csak a papok ehettek?” Kemény beszéd ez, kiveri még ma is a biztosítékot.

Az a fölemlített Dávid menekülőfélben volt. Mai szóval „menekült”. És éhes. Átlép a normál körülmények között féltve tisztelt előírásokon és életet ment, mint ahogy azt a törvény is akarja az összes paragrafusaival együtt. Más szerepe nincs is. Szolgál. Az embert szolgálja. Amikor azonban a kettő keresztezi egymást, amikor a konkrét helyzet túlnő azon a gondoskodáson, amit a törvény egyébként garantálni tud, akkor Jézus ünnepélyesen azt mondja: Az Emberfia Ura a szombatnak is”. Biztosíték kiverve, tökéletes az ámulat a farizeusok körében. Nem tudják, hogy Aki szól nekik a szombatról, a hetednap szent Törvényéről, amely számukra maga a Törvény, nem más, mint Aki ama bizonyos hetednap előtt, sőt még az egész hatnapos isteni teremtés előtt létezett. Aki maga teremtett. Ezt az állítását, hogy a Törvény fölött áll, később sem vonja vissza. Valójában ezért hal meg. Mert újraírja az élet törvényét. Nem egy útszéli paragrafust értelmez, hanem az egész törvény intencionalitására kérdez rá. Hogy mit is szolgál, ez vagy az a törvény, amit akár egy fehér házban, akár patkóalakú termekben hoznak meg – emberek!

Az egyház küldetése a jézusi pásztorság folytatása, ezért a szava általános érvényű. Orientál, eligazít: „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen” (Jn 10,10).  Övéi nem felejtették el ezt sohasem. Ha szorongatás támadt, ha szűk lett a tere az életnek, akkor fölnéztek arra, akit keresztülszúrtak és a belőle fakadt új életre. Övéi közül én most kettőre gondolok: az én Ignácomra, a loyolaira és az ő Ignácára, az antióchiaira. Ez utóbbi, akit Theophorosznak, Istenhordozónak is neveztek az apostoli kor első századvégén, szír származású, a szíriai Antióchia püspöke, Péter és Evodiosz után. Érvényes, legális császári rendelet jegyében ellentmondásba került a hitével. Az Istenhordozó Ignác mérleget vont tehát, ahogy a nevét viselő későbbi társa később tanította, „megkülönböztette a lelkeket” és döntést hozott. A gabonaszem példájához nyúlt. Ismerős, nemde? E szombatnapi evangélium tükrében különösképpen. ,,Én Isten gabonája vagyok, és a vadállatok foga őröl, hogy tiszta kenyér lehessek”. Ő így követte Krisztus törvényét, a „lex caritatis”-t. Szíria mai, még megmaradt keresztényei nálunk jobban ismerik ezt a hagyományt. Ez nekik nemzeti, szír nemzeti patrimónium. De Európa, és benne Magyarország  öröksége is. 

(vl)